Biennálé pillanatok 1.

Újra hangsúlyoznom kell, hogy a Biennálé teljesen máshogy működik, mint egy kiállitás, ahova odamegyünk, végignézzük a műveket, elmélkedünk róluk, sokszor vissza is megyünk művekhez. Eleve Velence hatása alól nehéz kivonni magunkat, vagyis mire odaérünk a kiállitáshoz, már eleve telitődtünk a várossal. És az Arsenale területre sokmindent lehet mondani, de nem éppen apró hely. Épp ezért itt azon a művek tudnak érvényesülni, amik látványosak, könnyen megérthetők, esetleg eleve nincs is akkora mondanivalójuk. Persze most lehet tiltakozni, és azért szerencsére bőven van elmélyülésre épülő mű is, viszont a csak látványra épülő darabok érthetőbbek.

Egyébként mellékszál, de nem igazán értem, miért nincs egyáltalán táblakép, mára már szerintem túl vagyunk azon, hogy csak az lenne a művészet, viszont ennyire kiiktatva se kéne lennie.
Itt van ez a szoba, ami teljesen sötét, egyetlen erős reflektorral világitanak meg egy fehér téglalapot, amivel láthatóvá válik, hogy egy jó 20 centis porréteg van a padlón. Ez a por mindig kavarog egy kicsit, és ezáltal igen érdekes látványt hoz létre. Egy ember pedig ott áll egy seprűvel, és ha aláhagyna a por lebegése, ő utántölt egy seprűvel. Ez az ember takarékos, apró mozdulatokkal dolgozik, de mindig van mit csinálnia. Én kora délután értem ehhez a teremhez, és teljesen egykedvűen, de folyamatosan tette a dolgát. Látványos volt, és a porréteg sepregetése széles asszociációra ad lehetőséget...

A magyar pavilon - Várnai Gyula

Gyorsan essünk túl a magyar pavilonon, hogy aztán érdekesebb dolgokról beszélgethessünk végre. Az a helyzet, hogy Velence Guardini részén, kicsit arrébb a belvárostól van egy szép zöld park, és abban van egy központi épület, mellette pedig sok-sok nemzeti pavilon a legkülönfélébb népeknek. A magyar a központi pavilon és az izraeli között van, egy szecessziós épület. Még emlékezhetünk arra, hogy 2007-ben az a csoda történt, hogy Andreas Fogarasi nyerte a biennálé diját régi kultúrházak videóinstallációjával.

Az idei kiállitásról nincs mit mondani. Eleve az is neheziti a befogadást, hogy nem úgy működünk, hogy bemegyünk a magyar pavilonba, értelmezzük és hazamegyünk, hanem megpróbáljuk végigjárni az összes helyszint, fáj a lábunk, a fejünk zsong a sok kiállitástól, és ebben a zajban kéne hatnia a kiállitásnak. De nem hat.

Nézzük a kritikákban már felmagasztalt kitűző installációt. Ezzel az a baj, hogy egy nagy falra került, ahol eltűnik. Lehet, hogy egy lakótelepi szobában nagynak hatott a rengeteg kitűző, de ilyen környezetben eltűnik, és ha jobban megkapargatjuk, mi is benne a poén? Kitűzők, nagy ügy. Értem én, hogy  a szöveg szerint a bejáratnál látható peace on earth, vagyis békét a világnak szövegnek arra kéne rezonálnia, hogy a kitűzők a szivárvány szineivel pont az elfogadást jelképezik, bloáhh. Ez gagyi. Nem kevésbé értelmetlen a konfliskocsi, amiről megtudhatjuk, hogy valójában a vidámparki óriáskerék egy szelete, de hogy ez miért függ össze bármivel is, nem tudjuk. Aztán megjelenik az óriáskerék motivum egy videónál, ahol azt mutatják be, hogy egy hatalmas óriáskerékben fogunk lakni az űrben. Forog a kerék, és többet erről a kiállitásról akkor se tudnék mondani, ha karakterre fizetnének.

Velencei biennálé hét

A héten a biennáléra fókuszálok, mert annyiféle félinformációt olvastam már, hogy nem árt kicsit helyre rakni a dolgokat. A biennálé szó a kétéventére utal, és valóban erről is van szó: minden második évben rendezik meg, a köztes években épitészeti biennálé van. Rettentő régi szokás a velencei biennálé, 1895 óta rendezik meg, amikor még a párizsi világkiállitás volt nagy szám. A rendezvény maga két részből áll, a Szent Márk tértől kedves kis gyalogtávolságra lévő Arsenale területén mindig kurátorok által válogatott anyag látható, mig a Guardini nevű részben országok pavilonjai várják az embereket. A nemzeti pavilonokat úgy kell elképzelni, mint egy családi házat, ami belül üres, és kiállitótér van.
Ma persze már egészen máshogy viszonyulunk a művészethez. Senkit sem érdekel már a nemzetiség, ráadásul sokszor nem az országok legnagyobb művészeit választják ki bemutatkozásra, ezen aztán lehet összeveszni, egymásra mindenfélét kiáltani, bár magam részéről inkább csak ignorálom ezt az egész hajcihőt. Vegyük például az idei évet. Várnai Gyulát vitték ki kiállitani magyar részről, talán azért, mert Petrányi Zsolt ajánlotta. Persze jogosan lehet megkérdezni, hogy ki az a Várnai Gyula és mit keres ő ott, de hát ezt nagyjából az összes többi pavilon kapcsán is meg lehetne kérdezni. Maradjunk annyiban, hogy sokkal érdekesebb a kurátorok által összerakott Arsenale kiállitás.

Az viszont kicsit olyan, mint egy bazár: mivel a kiállitás óriási, ezért mind a lábunkat, mind az agyunkat extrém módon igénybe veszi. A régi fegyverraktárban órákig lehet bolyongani, valahogy úgy mint Bázelben, csak itt semmi sem eladó. Rengeteg műfajban rengeteg művet láthatunk. Kinosan ügyelnek valamiért arra, hogy táblakép ne legyen köztük, szerintük az már évek óta kiment a divatból. Van helyette rengeteg installáció, szobor és videó.
Ez is csak egy olvasat végülis. Ők ezt gondolják, de nekünk azért nem kell elfogadnunk az ő elképzelésüket, hiszen valahol ez is csak egy póz. Egy póz, amit viszont milliók figyelnek. Vajon jogosan?

Az El Kazovszkij katalógus

Már régebben megvettem az igen drága könyvet, de mivel csak akkor irok róla, ha már elolvastam, egészen mostanáig vártam a bemutatással. Ez a könyv legalább megérdemli, hogy komolyabban elmerüljünk benne.
Érdekes, hogy amikor mondjuk az Artforum-ban olvashatunk genderproblémákról a 70-es években cimmel tanulmányt, az érdekes, de lehet akár vicces is, főleg ha mondjuk a feminizmus hasonló kori munkáihoz, tányércsapkodáshoz és főzőkanál zenéjéhez hasonlitjuk, ugyanakkor a hippimozgalom, a punk, és tulajdonképpen ezekkel az emberekkel még lehet találkozni is, szóval ez a fajta olvasat mentes a poros akademizmustól, akár azon az áron is, hogy vállalja, hogy az art brut, vagyis az esztétikai szépséget elvető irányhoz csatolják a műveket. Pedig Niki de Saint Phalle szobrain nem hiányolja senki a gendertéma felvetését, El Kazovszkij kapcsán mégis rengetegszer megjelent már, hogy nem kapcsolódik eléggé a művészettörténethez.

Lazuljunk. Itt van egy Oroszországban született nő, aki egészen kiskora óta tudja, hogy ő férfi, és ennek megfelelően viselkedik. A konfliktusnak nem sok köze van Munkácsy Ásitó inasához vagy Vaszary műveihez. Ugyanakkor maga El Kazovszkij is, bár főként képeket alkot, a Dzsan panoptikummal a szinház, performansz útjára lép, mint akkoriban sokan, Erdélytől Hajas-ig.
A magam részéről azt gondolom, hogy érvényes képi világot látunk. Miért, FeLugossy kapcsán talán el kéne titkolni a zenei ténykedéseit? Inkább a zárt szobában alkotó művészkép szorul megreformálásra..
Szép kiállású, komoly katalógus ez. És szinte biztos vagyok benne, hogy fogunk még beszélni róla.

Bukta, Felugossy, Szirtes a Művészetmalomban Szentendrén

Essünk túl a rossz hireken. Évek óta folyamatosan csak FeLugossy kiállitás van Szentendrén, most már tényleg nagyon unalmas, hogy több száz (de mondjuk fejből is felsorolok 20-at) kortárs festő nem jut kiállitáshoz, addig Laca minden évben mindenhol, és persze tegyük hozzá, hogy igencsak lekonyuló szinvonallal..Viszont az érdekes, hogy Bukta egyrészt hogy kerül ide, hiszen ő táblaképfestő, nem performanszer, azonkivül nem is Szentendrén lakik...
Nem baj. Ebben a kiállitásban az a jó, hogy végre tét nélküli. Nem életmű kiállitás, nem kell semmit bizonyitani, lehet lazulni, mert Szentendrére látogató úgyse megy ki (ameddig ott voltam, egy látogatót szúrtam ki akiről később kiderült, hogy teremőr), fejes úgyse megy ki, teljesen mindegy mi van ott. És talán pont ezért működik.

Én életemben nem röhögtem ennyire jót egy alapvetően szomorúnak szánt tárlaton. Rögtön a második teremben, a kávézóban szembejött a MŰ: Felugossy egy Krisztus ikonnal, amint azt suttogja: Jézus az élet védelmében kikapcsolja a tévét és a szórakoztató elektronikát. Jézus az élet védelmében távirányitó nélkül is kikapcsolja a tévét.. és még ezer féle változatban. És persze szomorkodni kellene ezen, de valahogy mégis vicces volt. Mint ahogy a legtöbb hű de komolynak szánt performansz is szinte komolyan vehetetlen: annyira nem profi a megvalósitás, hogy komolyan elgondolkodjak rajtuk, de igy szinte idézőjelben frappáns.
Bár az is lehet, hogy éppen elkaptam ezt a hangulatot, és mindegy milyen volt az egész, ezt irnám meg belőle. De akkor is: itt ez a három ember, aki jókat mond, de nem erőltetve, és végre nem kell vigyázzban állva fennhangon mondani a tutit.

Azért rettentően veszélyes a kiállitás megnézése: egyrészt rettentő sok gyenge mű is van, viszont ha átsietünk mindenen, akkor a jók is kimaradnak, másrészt hangulat kell hozzá. FeLugossy performanszait most már szerintem ő maga sem érti, csak gyártja őket, Bukta, tényleg, Bukta nincs is sehol, szinte alig akad tőle valami, Szirtes pedig nagyjából ugyanazt csinálja 30 ha nem több éve. De mégis, ahogy a szülinapos helységben a két nagymama nézi az unokákat a tableteken, az erős, a tetőn becsöpögő viz erős, az álkávézó erős. Azt hiszem, megéri az ajánlást, de talán a legjobb társaságban menni és beszélgetni közben.

Az újragondolt Czóbel múzeum Szentendrén

A Czóbel életmű több szempontból is rettentően érdekes. Egyrészt, mint annyian, ő is egy Párizsba emigrált festő, aki kint annak ellenére tudott galériákba bekerülni, hogy az első vh alkalmából még jól kiebrudálták az országból, a műterméből a képeket meg ügyesen elárverezték. Aztán holland majd német kitérő után visszatért Párizsba, és aztán egy újabb fordulattal visszatért kicsiny országunkba. Enélkül aligha lenne ma ennyire ismert nálunk. Itt valójában egy újabb fordulat jön, mert senki sem tudja vagy érti, hogy 48 után miért engedték, hogy évente jópár hónapot Párizsban töltsön, a képeit vigye ide-oda, a pénzecskéjét hazahozza vagy éppen kivigye. Ő pedig mindezt természetesnek vette, vagyis leginkább fogalmunk sincs mit gondolt, gondolt-e bármit erről, mivel még mindig a Czóbel életmű kapcsán dedóst játszunk, és nagy szemérmesen csak annyit jegyez meg a szakirodalom, hogy 45 után is rendszeresen járt Párizsban.

Ebből én rögtön azt kérdezem, hogy akkor az életműve mekkora része van Pesten és mekkora Párizsban? Vajon a legjobb képeit kivitte Párizsba, vagy éppen a legjobb képeit direkt Szentendrén hagyta? Az bizonyosnak tűnik, hogy az 1918-ig készült képei nagyrészt elvesztek, de az igazán érdekes azért az lenne, hogy mi történt a 45-76 közötti képekkel?
Az újragondolt Czóbel múzeum erről semmit sem mond. Sőt. Nagyjából semmiről sem mond semmit. Az ajánlóban még azt irják, hogy micsoda szenzáció, hogy felfedezték, hogy sok kép hátuljára is van festve és hogy most ezeket megnézhetjük. Komolyan mondom, a fogyasztóvédelmet kellene kihivni rájuk, amikor a 3. teremben egy enyhén már elmosódott, érdektelen kép hátuljába is beleshetünk, ahol szintén elmosódott, igen gyatra minőségű képrészletet láthatunk. Zöld szinű. Valami tájkép. És ennyi. Ez az egyetlen kép az, aminek megnézhetjük a hátulját.

De a többi kép is futottak még kép. Én nem tudom, hol vannak a jó Czóbel képek, de ott nincsenek. Ha véletlenül az alapján itélném meg a festőt, ami a Czóbel múzeumban van, hát bizony elmenne a kedvem a művészettől rögtön.
Nagyon gyorsan megpróbálom elfelejteni, hogy ott jártam.

Könyvajánló: Passuth Krisztina - Petőcz György: Ki a katakombából - Vajda Lajos a festő másként

Van egy kis probléma a messiás világsztár festőinkkel, az, hogy nem léteznek. Hiába van mindenki oda Csontváry-tól, külföldön észreveszik, hogy az emberábrázolásai nem olyan jók, a nagy méret ott pedig alapelvárás. Erdély Miklós is állitólag a legnagyobb arc volt, de egyetlen könyv sincs róla, amikor pedig az Art + Text galéria bemutatta pár festményét, azok jóindulatúan a futottak még kategóriában voltak. Tessék csak megnézni egy Simon Hantai életművet, hány kép, milyen méretű, milyen helyeken állitott ki, kik vették a képeit. Nem véletlen, hogy őt tulajdonképpen franciának kell mondanunk, hiszen megszületett Biatorbágyon, aztán a főiskola első évében el is ment, és egyszer se jött haza.
Talán szentségtörés, de én pl. Ámos Imrében sem látom az érdekességet. Jó, értem én, hogy a tragikus sors, meg hát finoman szólva sem kellett volna megölni őt, de az életmű, amit ránk hagyott, nem erős. Talán megvan benne a lehetőség, nem tudom. Vajdával nagyjából ugyanez a bajom. Nagyon rövid ideig tudott festeni, sajnos abból is elveszett a háborúban jópár kép, és ami maradt, az inkább az igérete annak, hogy ez még érdekes lehet.  Meg persze ha nem a hentestől kikönyörgött zsirpapirra késziti képeit a legolcsóbb eszközökkel,ha... Ott az igéret, hisz jópár képe nagyon is igéretes, sőt..És a mondatot mindenki be tudja fejezni.
Nagyjából a Nemzeti Galéria kiállitás óta (legalábbis nekem azóta) van közvetlen képem arról, hogy milyen is volt Vajda festészete. Ez a könyv megpróbálja elhitetni velünk, hogy Vajda valójában egy meg nem értett zseni, hogy senki sem ismeri, pedig nagyobb festő, mint Picasso.
A könyv első tanulmánya szerintem teljes tévedés. Azt igyekszik bebizonyitani, hogy Vajda megelőzte korát, és valójában az amerikai absztrakt expresszionizmus, vagyis Pollock elődje. Kár, hogyVajda naplóiból szövegszinten sem igazán jön ez össze, de a képei alapján végképp inkább Max Ernst és csikorogva Moholy-Nagy tűnik elő, mint Pollock. De hát ez nyilvánvaló, aki látta a várban az önarcképét, melyen glóriával, szinte Krisztusként mutat, ott a ruhája és a háttér egészen más, felőlem akár expresszionista is lehet, de azért az akkor is egy önarckép. És a többi képe ugyanigy. Nem, nem előzte meg korát, de azért éppenséggel el se volt maradva tőle, ami nagy szó.
A második tanulmány szerencsére jóval komolyabb. Vajda Párizsban töltött 4 évét elemzi, vagyis megállapitja, hogy szinte semmit sem tudunk erről az időszakról, csak azt, hogy nyomorgott, és a kinti magyar festőkkel nem került kapcsolatba. Talán még a Louvre-ban sem járt. Semmit sem tudunk erről az időszakáról, ha készitett képeket, azok elvesztek amikor fizetés nélkül távoztak a hotelből, ahol laktak. Mit nem adna egy művészettörténész ma azért a bőröndért!
Az életút sajnos egyáltalán nem volt vidám, és már az is csoda, hogy ennyi képe megmaradt.

De az számomra világossá vált, hogy ahol nincs semmi, oda bajosan tehetünk kultuszt. Mondhatjuk, ohgy Vajda zseni volt, csak éppen nem volt pénze papirra, vászonra. Mondhatjuk, hogy Párizsban művelődött, de nem volt pénze belépőkre.
Persze most kilépek a szerepemből, és én is elismerem, hogy Vajdát én is szeretem, a Szentendrei háztetők képe pl. nagy kedvenc. Ezzel együtt se gondolom, hogy az ő életműve egyszercsak majd kilép az árnyékból, akárhány hasonló könyv is jelenik meg róla..