Guillaume de Sardes szerelmi története a Mep-ben

Ezért szeretjük a franciákat: csodás szerelmi történeteket képesek elénkvarázsolni, a Mep-ben, a párizsi fotóházban pedig ki is használták a lehetőséget.

A történet 5 évet fog át, és egy fiatal és persze tapasztalatlan lány történetét meséli el. A képek csak illusztrációk, az igazán fontos a képek alá gyöngybetűkkel irt szöveg, azt olvasva fejlődik ki a történet, anélkül a képek lógnak a levegőben. És meglehetősen elvontak is ahhoz, hogy a bonyolultabb rétegeket elmeséljék, pl. hogy miért ment a lány Berlinbe, és a kapcsolat hogyan alakult. Azonban ez kritika is, mert végső soron a képek meg se próbálják elmesélni a történetet, eleve afféle spontánnak beállitott fotózások, amik persze nem azok. Szerencsére ugyanakkor meglehetősen hétköznapiak is, vagyis még éppen a hihetőség határán belül vagyunk, noha én abban sem vagyok biztos, hogy végig ugyanazt a lányt látjuk.
Mindenesetre érzékeny és továbbgondolható anyag ez, ami sem különlegesen jó fotót, sem különleges történetet nem ad, mégis amikor eljövünk, érteni véljük az egészet.

Art Paris Art fair 2

Ez a Georges Mathieu kép egyszerűen tetszik:

Az 1990-es kép 97 * 130 cm, és persze meglehetősen erős szineket és hatásokat használ. Már majdnem felmerül az is bennem, hogy ez egyszerűen csak egy hatásvadász semmiség. De a pont egy fokkal világosabb sárga a kép majdhogynem közepén és a feketéből mégis majdnem fehérbe menő felület a kép bal oldalán mégis azt mutatja, hogy azért gondolkodott a festő...

Természetfotó kiállitás a Klebelsberg kulturkúriában

Habkönnyű téma. Cuki állatok, látványos képek, nagy gond nem lehet. Ráadásul ott van Máté Bence, mint egy toronymagasan kiemelkedő tehetség, innentől kezdve tényleg nincs tétje a dolognak. És tényleg nincs - mondhatom el a kiállitás megnézése után. Szó se róla, vannak szép képek, vannak olyan Mátébencések, és azokat tényleg ő fotózta, tehát ez is rendben van. Ami hiányzik, az a mélység. Persze egy ilyen kiállitáson, ahol mindenki egy képpel szerepel, nem lehet sorozatokban gondolkodni, de valahogy évről évre sekélyesebbnek érzem a témákat. Igen, van egy róka, egy átfutó vaddisznócsalád, egy ürge kidugja a fejét, a köd eltakarja a falut. Valahogy túl sok ilyen képet láttam már az elmúlt években.

Szó se róla, jó képek ezek, Máté Bence értelemszerűen még jobb, és nála érzem is, hogy közelebb akar kerülni a témához. A többieknél sokszor azt látom, hogy felrakta a nagytelét, és most fél kilométer távolságból lefotózott egy rókát, hát éppen nem rossz, csak jobban értékelném, ha közelebbről is készülnének képek. Ha lenne valaki, aki jóban van az állatokkal, és nagylátószögű objektivvel fotózza őket, miközben ott van tőlük 20 centire...Ja, erre a felvetésre is Máté Bence a megoldás. Akkor nincs több kérdésem.

Pierre Alechinsky

Nagy kedvencem a Belgiumban született, de a Cote d'azur-ön élő francia festő. Többször irtam róla, két könyvem is van tőle. Imádom a képkereteket rendszeresen műgonddal kidolgozó, fura figurákat festő művész képeit, ezért először nagy öröm volt meglátni a képét. Ezt itt:

Meglehetősen nagyméretű kép, közel 2 * 2 méteres. De azért remélem, hogy nem az árát irták 135000-nek - valaki tollal odairta ezt a számot a képaláirásra. Bár nekem természetesen mindegy, hogy 13000 vagy 130000 euró, nem fogom megvenni. De nem csak azért. Ez a kép ugyanis... összecsapott. Mármint a festő többi művéhez viszonyitva. Vagy csak azokhoz, amiket ismerek. Pont az a jellegzetesség hiányzik, a fifikás képkeret, ami annyira érdekessé teszi ezeket a képeket.
Ez pedig felveti annak a kérdését, hogy vajon jó ötlet-e egy efféle művészeti vásáron kinyitni a pénztárcát. A hiresen magának való művésszel ugyan jó régen találkoztam utoljára, de ez a képe inkább csak a név miatt érdekes. Persze biztos vannak akiknek teljesen mindegy, hogy néz ki a kép, amit vesznek, ha elég jól tartja az árát, de én inkább megnézném még máshol is, milyen képei vannak még. Persze ugyanez hatványozottabban igaz az aukciókra, ott is azt használják ki, hogy jóval több látszólag a vásárló, mint a kép, noha ez nincs igy. a Picasso életmű közel 6000 darabos, és még jópár biztosan Picasso van aláirás nélkül. Alechinsky jó nevű festő, biztosan sok képet adott el, de én jártam a műtermében, és bizony rengeteg jó képe van.
Persze egy kép teljesen szubjektiv, ha nekem nem is tetszik ez a darab, biztosan van, aki örömmel akasztja majd ki, ez is a művészeti világ egyik szépsége...

Hogy mondjuk helyesen?

Időről időre fellángol a vita, hogy egy Magyarországon született, de mondjuk Franciaországban élő művészt hogy is nevezzünk. Egy régóta Párizsban élő, amúgy Pesten született, de ma már francia állampolgár azt mesélte nekem, hogy csinálhat bármit, ő sosem lehet francia. Hiszen nem abban az országban született, mindig számontartják, hogy ő idegen. Ezzel kicsit szembeszálltam, hiszen mondjuk Brassai sokkal inkább francia, sőt maguk a francia források is igy emlitik, és csak az életrajzában jelenik meg, hogy egyébként Brassóban született (ami megint komplikáció, hiszen az ma Románia, de Brassai születésekor magyar terület volt). Ugyanigy Hantai Simon is francia, már csak azért is, mert amikor elhagyta az országot, az egyirányú út volt, nem jött vissza, soha nem tartotta a kapcsolatot itthoniakkal.
Van viszont egy könyv - Dictionnaire dés étrangers qui ont fait la france - hát nem túl kedvesen idegenek, akik a franciáknál futottak be cimen fut, és tele van olyan franciákkal, akik persze nem ott születtek, de identitásukhoz nemigen férhet kétség. Ott van pl. Kundera. Ő a cseheknél született, de sokszor kijelentette már, hogy ő bizony francia, és nem is hajlandó csehül megszólalni. És itt rögtön el is vágnám a vitát azzal, hogyha valaki egyértelműen deklarálja, hogy ő francia, akkor azt szerintem rá kéne hagyni. Ha ő annak - vagy magyarnak, csehnek, bárminek- érzi magát, és mint pl. Kunderánál is látjuk, hogy semmi kapcsolata a csehekkel, akkor az eldőlt.
Sokan vannak, akiknél talán ez nem annyira egyértelmű. Mondjuk kint él már jó ideje, de időnként visszalátogat, tartja a kapcsolatot, mittudomén, magyar könyveket olvas, akkor ott meg lehet kérdezni tőle, hogy minek tartja magát. Mert hiszen én Pesten is tarthatom magam franciának, aki csak kényszerből szólal meg magyarul, de Párizsban is tarthatom magam magyarnak, aki éppen kint él.

Az Art Paris művészeti vásáron mindenesetre Riegl Juditot franciának irták ki.

Massinissa Selmani a Palais de Tokyo-ban

Valahogy Párizsban egyre többen beszélnek róla. Az Algériában született, de Toursban tanult grafikus hirtelen az Art Paris egyik Vip programja lett, és már a Pompidou kurátorai is rámozdultak. Annyira nagy a nyüzsgés körülötte, hogy szinte folyamatosan magyaráz, kurátorokkal beszélget, elég nehéz volt időt találnia egy találkozásra.

A Palais de Tokyo pedig remek hely. Egy igazi kortárs művészeti központ, melynek az oldalában kiváló gördeszkapálya van (és használják is). Belépve csodás kávézó és egy pazar könyvesbolt fogad, a kávézóban kényelmes pamlagok várnak a könyvesboltban pedig a nagyjából elvárható kinálat - pl. Artforum van, ami elég jó. És nem egy kiállitás van, hanem nagyjából folyamatos programáradat, melyben azért kiállitásoknak is jut hely. Ezzel együtt a tárlatvezetés végén megszólal egy dob, amit egy japán lányka üt, és már készülődik egy másik teremben egy underground filmvetités, a fiatalok pedig jönnek-mennek.
Maga a kiállitás kerettörténete az, hogy a párizsi kommün bukását követően 1873-1880-ig sokakat deportáltak Algériába, ahol az algír ellenzék -szintén deportált - embereivel alkottak közösséget. Innen indulunk, de a grafikák azért épp eléggé általánosa ahhoz, hogy ez a történet ne ráüljön a grafikákra, hanem csak egy finom értelmezési lehetőséget adjon.

Én pl. sokkal inkább emberek közötti interakcióra gondolok a rajzok kapcsán, ami bárhol lehetne. Néhány ötlet nagyon tetszik a kiállitáson. Egy képeslap méretű tévét látunk, amin valóban utazási film megy, ezzel arra utalva, hogy egyrészt hagyományos képeslapot már úgysem ad fel senki, de talán ilyen interaktiv lapot igen, másrészt pont arról szól, hogy mennyire félelmetes lett a képigényünk. Egy másik installációban egy fadarab úszik egy kissé zavaros vizben, de hiába halad folyamatosan, sosem éri el a peremet (vagy partot). Aki amúgy azt a következtetést vonná le, hogy egy videó ma már elvárt részét képezi egy bármilyen kiállitásnak, az jó helyen kopogtat. Zömmel azért grafikákat látunk, még azt se mondom, hogy mindegyik teljesen kidolgozott és végleges verzió, de hát manapság már talán arra se marad idő, hogy egy grafikát befejezzen a készitője...

Art Paris art fair 1.

Az idén 20 éves az Art Paris művészeti vásár, ezért a kiemelt téma ezúttal a francia művészeti élet volt. Ez azt jelenti, hogy főleg párizsi galériák szerepeltek, habár ez a kiemelés inkább csak érzékelhető, semmiképp nem látványos. Miért is megy valaki egy efféle művészeti vásárra? Ideális esetben természetesen vásárolni. 10000 euróért már voltak elérhető képek, méghozzá elég jó nevű festőktől, de a jobb művek is csak nagyjából 20000 körül mentek. Épp a szemem előtt adtak el egy Henri Michaux képet 17600 euróért, mégpedig ezt:

Az 1974-es kép 70 * 100 centis. Ezért a pénzért én inkább ezt a Bruno Suter képet vittem volna el, bár kétségtelen, hogy Michaux magasabban jegyzett festő.

Egy ilyen seregszemlén természetes, ha csak a művészek egy részét ismerjük. Sőt, ez egy természetes terepe az ismerkedésnek a hozzám hasonló nézelődőknek. Az idén én három olyan nevet irtam fel, akit korábban nem ismertem, de nagyon érdekes.
Csak nagyon kevés galéria hozott el igazán értékes anyagot. Persze volt Sam Francis, sőt Soutine és más klasszikus is, de azért a legtöbben a befutott kortársra lőttek. Örömmel fedeztem fel Riegl Judit képeit két standon is, ráadásul a kedvencem, robbanás sorozatból. Talán ez a leglátványosabb tőle.
Az igazán nagy neveket, Richtert, Jeff Koonst, Damien Hirst képeket nem láttam, bár azok inkább aukciókon cserélnek gazdát. Viszont örömmel fedeztem fel Le Corbusier festményeit, amikkel elég ritkán lehet találkozni.
Számomra teljes az ellentmondás az Art Paris kommunikációja és a vásár között. A hirlevelekben és minden felületen ez egy fiatalos, trendi vásár, ugyanakkor a kiállitott képeken azt látom, hogy zömmel befutott művészek általánosan ismert képeit rakják ki, ami persze érthető, ha egy stand annyira drága, hogy csak egy jónevű művész képének eladásával hozható be a költsége, mégis jobban örültem volna, ha bátrabbak a résztvevő galériák. Persze az is igaz, hogy az is talált magának érdekességet, aki a Pierre et Giles képeket szereti, és az is, aki inkább Erró stilusát szereti.