Spengler Katalin és Somlói Zsolt műgyűjtők a Forbes-ban

Miért foglalkozom a Forbes-al? Mostanában úgy érzik, hogy ők az új Hvg és Heti Válasz, mindenről irnak már. És hopp, néha vannak olyan témáik, amik viszont tényleg nincsenek máshol. Egy ideje már kulturális területről is irnak, persze rosszul, de a témafelelős művelt ember. Kár, hogy minden cikküket áthatja az, hogy muszáj sikerről irniuk. Igy válik egy festő a legsikeresebb magyar festővé náluk, satöbbi.
A Spengler-Somlói házaspár jól ráhúzható a sikerhangulatra: valóban ők a legjobban szem előtt lévő műgyűjtők. Általában a műgyűjtőkről semmit sem lehet tudni, ehhez képest azért ők nyitottabbak. Persze ez viszonylagos.
Elég sok művet felsorol a lap, amit megvettek, és ezt más lapok eddig nem mutatták be - hogy miért nem, az jó kérdés.
Megtudtam azt is, hogy idén az Art Bázelen Wilhelm Sasnal művét vették meg. Ő az egyik leghiresebb lengyel festő, grafikus, csak hát nálunk annyira nem mutatnak be külföldieket, hogy őt sem igazán lehet ismerni. Ezt az infót nem tudtam, nem is tudtam volna meg máshogy.
Szóval a cikk egy szubjektiv módon megirt objektivnek hatni akaró élettörténet, amiben viszont néhány tényt is emlitenek, ami viszont üditő. Hát ezért olvastam el a cikket.

Filmajánló: visages villages

Kettest kap tőlem a film a max ötből, mert bár nem lehetetlen megnézni, igen nagy kinokkal jár.
Pedig az ajánlások egész mást vetitenek előre. Amiért egyáltalán megnéztem a filmet, az egy emlités, miszerint a Négyzettel együtt ez a másik film, amit idén meg kell nézni. Elképzelhető, hogy igy van, de azért a gyorstekerő gombját jegyezzük meg.
Az a történet, hogy Agnés Varda, a lengyel filmrendező és JR, a vizuális művész együttműködéséből óriási méretű portrékat raknak ki nem ismert faluk házfalaira. A képeket együtt készitik, együtt döntik el, hova menjenek, satöbbi. Tehát egyrészt ott van az, hogy egy nagyon idős, de jókedélyű és laza nő és egy harmincas pasi együtt vannak, Agnés bemutatja a számára fontos helyeket, de Jr is bemutatja a nagymamáját, útközben beszélgetnek, röhögnek, nagyon emberi ez. Ezt annyira, hmm, benyalták a kritikusok, hogy mást már észre sem vettek. Pedig ott van a másik történet, miszerint ők óriás méretben nyomtatnak képeket, és azokkal unalmas házfalakat plakátolnak.
Ez mind szép és jó, de a valóságban a filmen nem egészen ez történik. Hanem az, hogy elmennek vidékre, és igyekeznek bemutatni ott embereket. De sajnos pont ez a része rettentően unalmas. Megismerünk egy nőt, aki kecskéket fej, egy fickót, aki 200 hektárt egyedül művel, beszélgetünk emberkékkel, minddel felszinesen. Bemegyünk egy gyárba, Le Havre-ban konténereket pakolunk, nem mondom, hogy amúgy jártam már ott, de végső soron ez nem érdekelne annyira, hogy filmet nézzek róla. Ami érdekelne, abból viszont keveset látunk.

Egyszerűen nem értem, hogy miért nincs több film művészek együttműködéséről. Pláne igy, hogy egyikük egy mindent látott, de nem cinikus, hanem vidám nagymama, másikuk meg egy figyelni is képes fickó. Az együttlevésükből nagyon sok izgalmas és érdekes jelenet lett, nagyjából ezek miatt érdemes megnézni a filmet. És bár a "nagymama" is érdeklődik Jr után, azért itt inkább Agnés beszél, ő hozza a Goddard szinész iránti érdeklődést és még rengeteg témát, Jr pedig kicsit háttérbe vonul, miközben azért ő is épp eléggé ott van, hiszen amikor rendezni kell, sok ember előtt beszélni, akkor ő aktivizálja magát. Nagyon jó izlésre vall, hogy nem akarja uralni a filmet, hanem engedi Agnés témáit. Viszont ebből végülis az lesz, hogy Jr-ről alig tudunk meg valamit, pedig engem érdekelt volna. Agnés-ről persze sokat megtudunk, és a fizikai problémái, ami az időskorból ered, nagyon kedves módon kerül elénk, ettől ez nagyon emberi is lesz.
Van néhány kedvenc jelenetem is. Az egyik, amikor meglátogatják Henri Cartier-Bresson sirját, és Agnés mint egy rajongó, magyarázza a részleteket Jr-nek. A másik, amikor Jr bohóckodik Agnésnak. Az is erős, amikor azt mondja Agnés: micsoda egyedüllét! 200 hektáron egyedül..
Ami viszont borzalmas, amikor vidéki embereket mutatnak be.Ezek felszines találkozások, hosszúak, és semmiről sem szólnak. És teljesen esetleges, hogy mi mi után jön, és az egész filmnek nincs ive. És egyszerűen nem megy elég mélyre a két művész kapcsolata.
Viszont ha már ennyit irtam róla, akkor mégiscsak egy film, amiről beszélni lehet, nemigaz?

Egy egyenlet az Art Bázelről

Az előző bejegyzés kapcsán eszembe jutott, hogy az Art Bázelen is láttam egy olyan művet, ami a legkevésbé sem illett bele a kinálatba, viszont az előző bejegyzéshez kapcsolódik.

Ez egy óriási kartonon levezetett egyenlet. Nem, nem néztem meg, hogy helyes-e, vagy hogy egyáltalán értelmes-e, simán lehet, hogy csak értelmetlen számok egymásutánisága. A lényege amúgy sem ez: ez a sok szám, zárójel, gyökjel a fehér kartonon azt jelenti, hogy a világunk bonyolultan leirható, a túlzott egyszerűsítés nem vezet sehova. Másrészt természetesen a sok szám esztétikai minőséget jelent, vagyis egy kicsit olyan, mintha egy festmény lenne. De el tudunk vonatkoztatni a konkrét számoktól? Attól, hogy közel menjünk, és elkezdjük olvasni a számokat, hogy megfejtsük az egyenletet? Mert természetesen a művészetnek nem ennyire konkrét értelmezései szoktak lenni.
Lehet gondolkodni.

Ryoji Ikeda a Grand Palais-ban

Amikor mostanában visszagondolok a párizsi Artist és robot kiállitásra, folyton Ryoji Ikeda jut eszembe. Töprengek a művén, sőt, én magam is kedvet kaptam ahhoz, hogy az ő stilusában alkossak valamit, ami annak a biztos jele, hogy tényleg tetszik, amit csinál. És mit csinál ő?

Az elsőre látszik, hogy ez számitógépes művészet. Talán ezen a kis képen nem látszik, de parancssorból, vagyis nem grafikus felületen mindeféle adatot iratott ki a géppel. Ezek a számsorok számomra nem jelentenek semmit, vagyis nem mondom, hogy elsőre látszik, hogy miről szól a mű. Viszont ami megdöbbentő számomra, hogy ennek a sok számnak igy elhelyezve nagyon komoly esztétikai értéke van. Pláne úgy, hogy ezek a képek még animáltak is, vagyis változnak szinte folyamatosan. Szinte mintha egy moziban lennénk.
Akkor ezek szerint azért esett le az állam, mert annyira modern, annyira technikai, és nem értem, hogy készült? Talán. De még hideg. A fő motivum az, hogy bár néha nekem is kell buherálnom a számitógépet, még sose jutott eszembe, hogy ezek a rendszerüzenetek, vagy bármik, ennyire érdekesek lennének látványilag. Vagyis látunk egy csomó számot egymás alatt. Jó. De aztán, amikor ugyenezt a képernyőt 10-szer ismételve látjuk, akkor már kijön, hogy az egyik sor rövidebb, és ez ritmikusan ismételgetve mennyire bombajó látvány. És ez az, amit én sosem láttam volna meg magamtól. A művésznek amúgy épp a Pompidou-ban van egy kis stúdióban kiállitása, hát azt hiszem szivesen megnézném..

Ősz Gábor a párizsi Loevenbruck galériában

Ősz Gábor magyar születésű hollandiai képzőművész, aki 1962-ben született, és (hogy ugorjak egy nagyot) 2010-ben berobbant a köztudatba, miután a Paris Photo-n megkapta a Bmw különdiját. Konceptfotókat készit, és igazán szépen beilleszkedett a nemzetközi művészeti közegbe.

Ezt az is bizonyitja, hogy Párizs egyik legmenőbb galériakereszteződésében van kiállitása - ráadásul önálló kiállitás. Az anyag meglehetősen nehezen emészthető. A középpontban két objekt van, két állványon két camera obscura jellegű elem látható, benne olyan tájkép, ami a legkevésbé sem hasonlit tájképre..

Könyvajánló: Art in Hungary 1956-1980 Doublespeak and beyond

Érdekes könyvet találtam a Pompidou központban: a magyar szocializmus időszakával foglalkozó művészeti összefoglalót. Nem, nem vettem meg. Egyrészt nyilván ismerem a korszakot annyira, hogy minden, a könyvben szereplő művész mellé oda tudok mondani még egyet, másrészt miért vennék angol nyelvű könyvet magyar témáról? De belelapoztam, és meglehetősen jónak találtam a kötetet. Egyrészt megtaláltam benne nagy kedvencemet, Hajas Levél barátomnak Párizsba művét, jó minőségben, másrészt nagyjából mindenkit megtaláltam, akit kell.

Itt van tehát ez a könyv, neves kiadó terméke, reméljük utat talál a francia olvasókhoz..

Egy könyvespolc esetlegessége

Igazi könyvmániás vagyok, tehát egyáltalán nem közönbös, hogy milyen könyvek várnak a polcon. Sőt, szeretem ezt egyfajta fejlődéstörténetként kezelni, vagyis előfordulhat, hogy pár éve még szerettem valakit, de legalábbis elég fontosnak tartottam ahhoz, hogy megvegyem a katalógusát, de ma már nem olyan fontos, ezért hátrébb kerül (ne, ha elég gyakran átpakolnám a polcaimat).
A könyvgyűjtésnek számtalan problematikája van, rögtön a legfontosabb az, hogy miért is gyűjtöm a könyveket. Ez filozófikus kérdés, nagyjából egyszinten a van-e istennel... Elsősorban persze azért veszek meg egy festő, fotós, szobrász könyvét, mert tetszik az életműve. Mondjuk Nádlerrel igy vagyok, ha már nincs esélyem tőle valódi festményt venni, mert annyiba kerülne, mint egy új autó, akkor legalább könyvben megvan. Nézegethetem, filozofálhatok rajta. Ez a módszer eleinte jó, de sajnos hamar kiderül, hogy bizonyos számú könyv fölött ez a módszer már nem működik (vagy csak fogvicsorgások között). Hiszen ha Nádlert megvettem, akkor nyilván Bak Imre kötetet is be kell szerezzek..Itt a nyilvánon van a hangsúly. Ez a nyilván onnan jön, hogy semmilyen könyvtárat, a magunkét sem úgy szemléljük, mint a kalandozásaink lenyomatát, egy esetleges és felszines válogatást, hanem mindjárt azt kezdjük érezni, hogy a könyvtáruk reprezentál valamit. Itt kezdődik a baj. A könyvtárunk ugyanis semmit sem reprezentál, legfeljebb a pénztárcánkat. Hiszen ha Nádler után Bak Imrét mondunk, akkor mi van Keserü Ilonával, Maurer Dórával, és itt most jöhetne egy még hosszabb lista, ami még szintén nem lenne teljes. De egy FeLugossy könyv szinte kötelező. Hiszen, és itt van a kutya elásva - ő annyira sok kiállitáson szerepel, hogy megkerülni is nehéz. A sokat kiállitó művész jobb, mint a keveset kiállitó? Na ugye. Csakhogy nem lehet rögtön Ujj Zsuzsival jönni, mert akkor Erdély jön, akinek - hoppá! - nincs is kötete. Ajaj, a neoavantgárd pápája nem hazavihető, persze antológiákban azért bőven akad belőle kisebb-nagyobb falat. Ha tehát még azzal is megbékéltünk volna, hogy Tót Endre magamutogatása következménye egy (mit egy, legalább 3) kötete, de itt most megint bajba leszünk, mert akkor mondhatjuk azt, hogy Maurer Dóra viszont kizárólag annak köszönheti ismertségét, hogy az 50-es években ausztriai útlevéllel mászkált, ami ugye nem volt általános - finoman szólva.
A legnagyobb hiba tehát az, hogy azt gondoljuk, hogy a teljes spektrumot be kéne mutatni, ami lehetetlen. Vagy hát sok sikert hozzá. Ehhez mindössze az Mng, Ludwig, Ernst, Műcsarnok, Erdész Makláry Kisterem, Missionart és a többi galériának összes könyvét kellene megvenni.
Viszont. Sajnos az előző mondatnak az ellenkezője is igaz. Mert elhatároztuk már, hogy nem törekszünk a teljességre, és akkor szembejön egy Bálint Endre katalógus. Drága is, meg nem 100 %-osan venném meg, nem mondom hogy érdektelen, de az ő képeinél jobbnak tartom... Hümhüm. Veszélyes vizek! Egyfelől ha nem tartom jónak (de annak tartom!), akkor nem veszem meg, viszont a művészetben ritka a fekete-fehér dolog. Igen, egy könyvtárban ott a helye, de mutasson már valaki nekem egy könyvtárat, ahol ott a könyve! És nem azért nincs, mert drága (de azért!), hanem mert senki sem törekszik a teljességre - a Széchenyiből kikérni egy könyvet pedig több órás művelet, egyszer végigvártam, soha többet. Tehát választhatok: Bálint Endre nem létezik (legalábbis könyvalakban), vagy megveszem a könyvet. És még ott van az is, hogy a könyvek sokszor csak átmentileg kaphatók. Vagyis egyszer megjelennek, elfogynak és vége. Soha többé nem kaphatók.
Ha ehhez hozzáveszem, hogy én is esetlegesen jutok el könyvesboltba, galériákba, akkor nagyjából kezd összeállni a kép. Van egy lista, hogy arról a részterületről, amiről beszélünk, kik a fontosabb nevek. Impresszionalizmusból nyilván más, mint dadából. Ha érdekel a terület, egyszer, valamikor megveszek a könyvet róla. Aztán esetleg mégegyet, és felmerül bennem, hogy jó lenne összegyűjteni az összes fontos embert azon a területen. Innentől vagy beleállok, és tényleg felkutatom azokat, akár azt is vállalva, hogy olyat veszek, aki mondjuk nem is tetszik annyira, vagy hagyom az egészet, és maradok az esetlegességnél. És még további problémák is vannak a könyvgyűjtéssel..