Hol a banán?

Ideje tisztáznunk az alapokat. Mi ez az egész művészetdolog, miért fontos és miért kell hogy érdekeljen ez engem? Nem kell misztikumot emliteni és Csontváry sem téma. Röviden és egyszerűen: ez egy kifejezési forma. Minden emberben felmerül, hogy ami történik vele nap mint nap, azt valahogy elmondja másoknak is. Végülis erre van a Facebook, nemigaz? Szomorú vagyok, megirom, boldog vagyok, azt is. Láttam egy szép kutyát, lefotóztam. Ez egy baráti csevej. Lehet fellengzős szavakat használni, de alapvetően arról van szó, hogy van egy érzésem, és azt elmondom a haveroknak. A kérdés csak az, mivel mindenkinek vannak gondolatai, hogy miként mondom el a haveroknak. Irok egy emailt, felhivom, és ha ezen túlvagyunk, akkor jöjjenek a szofisztikáltabb módszerek: irhatok egy dalt, irhatok egy novellát, verset, fotózhatok fekete-fehérben vagy festhetek. Ennyire egyszerű. Az összes többi mellébeszélés meg marketing. Persze mondhatod, hogy és akkor mi van, ha semmilyen mondanivalóm sincs, de mégis művész vagyok? És mi van akkor, ha festek egy zöld pacát, akkor mit akartam elmondani?
Álljunk át a másik oldalra, a befogadóéra. Miért nézünk képeket? Háát, gondolom azért, mert elárasztanak velük. Nyisd ki az internetet. Vagy a tévét. Nem is tudsz elbújni a képek elől, mégha nincs is tévéd, nem internetezel, akkor is gondolom van telefonod, amin már alapból van háttérkép, a munkahelyen... Nem is folytatom, épp az a legnagyobb baj jelenleg, hogy túl sok a kép, és az emberek már nem akarnak olvasni se, csak a képeket nézni. No de miért nézünk művészeti képeket? Ha követem a gondolatmenetemet, akkor azért, mert bár mi is gondolkodunk, vannak érzéseink, de rájövünk egy ponton arra, hogy másoknak is van, és az érzéseiket már ki is fejezték valahogy. Na nem arra gondolok, amikor géppisztollyal lövik szét a szerkesztőséget, hanem arra, hogy szinte megszámlálhatatlan ember előttünk már ugyanazt amit mi, vagy nagyon hasonlót átélt. Mi? Azt mondod, hogy a te érzésed teljesen egyedi? Jó, akkor próbálj meg valamit mondani a szerelemről, ami nincs benne Shakespeare életművében. Jó, még a Káma Szutrát is hozzáteheted. Lehet, hogy nem úgy mondták, ahogy hallani akarod, talán nem is értenék meg, miért gond, hogy nem jelölte vissza a tagelésed, csak legyintenének, hogy nőügy, de ne gondold, hogy másoknak alapvetően különbözik az élete a tiedtől.
Jó, akkor most lépjünk tovább, mert most nehéz gondolat következik: ennek az egésznek semmi köze ahhoz, ami most körülöttünk zajlik. Úgy értem, semmi. Nem, nem érted, semmi. Mi történik most? Van egy művész, van neki egy gondolata. Attól függően, hogy mennyire ismert művész (mert ha ismert, nem csinálhat mást mint amivel befutott), milyen galériával van megállapodása, és hol helyezkedik el a művészeti táplálékláncban, attól függően különböző mértékben, de szinte biztos, hogy a gondolatát nem fogja tudni elmondani. Egyrészt mert senki sem értené, másrészt meg a művészet az egy zárt világ, pénzzel és önkényurakkal, akik mindent megmondanak és kész. Nem hiszed? Ok, mire való egy galéria? Nem nyert. A galéria arra van, hogy pénzt hozzon a tulajdonosnak. Igen, pont úgy, mint egy acélgyár. Bemegy az alapanyag, kimegy a késztermék és a pénzből jól élünk. A galériát nem az érdekli, hogy ki mit gondol, vagy hogy a művész mennyire értékes gondolatokat talált ki, hanem az, hogy a művész neve eladja-e majd a műalkotásokat, amiből neki pénze lesz. Nem állitom, hogy mindenki igy működik, vannak akik a pénzt letojva máshogy gondolkodnak, de a többség ilyen. A művész pedig nem egy önzetlen gondolkodóművész, akit érdekel a világ sorsa, hanem ugyanolyan ember, mint mi: talán van lakása, hitele, szeretne egy jó nőt és egy sportkocsit.
Ez az ellentmondás az, ami végső soron a művészeti életet mozgatja. Picasso, aki sokak szerint nagy művész, két kastélyt tartott fenn, egyet Párizs mellett, egyet a Cote D'Azur-ön, volt egy sportautója, egy Hispano-Suiza, és hát a nők.. Emellett azért tegyük hozzá, hogy voltak gondolatai is, tehát ő mindkét példába beleillik..Hiszen ő tényleg olyat hozott létre, amit előtte még senki. De vajon hány ilyen ember van?

Rippl Rónai és Maillot barátsága a Nemzeti Galériában

Rippl-Rónai szépen beleilleszkedik abba a trendbe, amely (mondjuk) Munkácsy-val kezdődött, aki olyannyira Párizsban élt, hogy a felesége is francia volt, és amint az akademizmus elkezdett visszaszorulni Párizsban, a festők tömegével utaztak ki tanulni és tapasztalatot szerezni. Nem csak tőlünk, a csehektől, oroszoktól, októl, mindenhonnan. Abban az időben Párizs volt a művészeti élet központja, és egyáltalán nem véletlen, hogy pl. az impresszionizmus is onnan indult. Mindezt csak azért emlitem, mert akkoriban természetes volt az, ami ma egyre kevésbé, vagyis hogy a festőknek világot kell látniuk, tanulniuk kell az itthoni tanulmányaik végeztével is. Éppen ezért Rippl-Rónai és Maillol barátsága a világ legtermészetesebb dolga volt, hiszen Rippl-Rónai kezdett befutni Párizsban, senki sem értette, amikor 1902-ben hátat forditott Párizsnak és visszajött Budapestre.

A Nemzeti Múzeum tárlata rögtön az elején jó értelemben sokkolja a látogatót, amikor a női portrékkal bemutatja, mennyire hasonlóan festettek. Persze hozzá kell tenni, mint szinte mindig, hogy Maillol-tól azért nem éppen a főművei érkeztek Pestre, már csak azért sem, mert Maillol ugye szobrászként lett végül hires, bár a grafikától a szőnyegig szinte minden stilusban kipróbálta magát. De ettől még a kiállitott anyag nagyon szép, a világitás pazar, a párhuzamok érthetők. Kicsit később, az egyenes részben kevésbé érthető a sok Rippl-Rónai grafika, én értem hogy sok volt belőlük a raktárban..No de minek rosszindulatúskodok én itt. A kiállitás kifejezetten nézhető, és tényleg a barátságukra koncentrál,  szerencsére a sok pointilista Rippl-Rónai csak az utolsó terembe került.

Ma már nehéz elképzelni, hogy volt idő, amikor nem volt napi 3 repülőjárat Párizsba, amikor a vendégségbe menés több hónapot jelentett, és a franciák is nyitottak voltak a magyar művészre. Nosztalgiának remek ez a kiállitás, és a képek szinvonala is megfelelő. Néhány részlet csak a legelvetemültebb rajongóknak lesz érdekes, de ez egyáltalán nem zavaró. Jó lenne folytatni ezt a sorozatot, kiváncsian várom a továbbiakat.

Rockenbauer Zoltán: apacs művészet könyvajánló

Rockenbauer Zoltánt iróként a Halandó Múzsa kötetével ismertem meg, és egyből nagyon magas polcra is került. A Csinszkáról szóló könyv ugyanis élvezetes olvasmány, emellett tele van adatokkal, olyan infókkal, amikről máshol nem olvasunk, és mégis, a legkevésbé sem szenzációhajhász, sőt inkább visszafogott, mégsem unalmas. Tanitani kéne, no.

Az emlitett úr amúgy művészettörténész, és pár éve ő állitotta össze Márffy katalógusát a Kogartnál. Aki valaha látta a 14000 ft-os, kiváló papirra gyönyörű nyomtatásban megjelent anyagot, az biztosan elraktározta a nevet. A Nyolcak kiállitásban is kurátorkodott, igy mostani könyve a legkevésbé sem tekinthető meglepetésnek. Azazhogy mégis, de máshogy.

A cimmel nem vagyok kibékülve. Apacs művészet, Adyzmus a festészetben és a kubista Bartók a teljes cim, ebből az érdeklődő legfeljebb az apacs művészetet látja, és vajon mire fog gondolni? A Nyolcakra nem, pedig róluk szól a könyv. De lépjünk tovább gyorsan, mert két olyan élménnyel ajándékozott meg a könyv, ami nem mindennapi. Az egyik az, hogy a Nyolcak művészetét végre a társművészetek felől is bemutatja, vagyis az irodalom, tánc, zene oldaláról is, amiről eddig nem sokat tudhattunk - finoman szólva. Mi köze Bartóknak a Nyolcakhoz - kérdeztem, de a könyvben  igen kimeritő választ kaptam. De nem csak Bartók a meglepetés, hanem egy egész sor ember, akik ilyen-olyan módon részt vettek a Nyolcak kiállitásain vagy szellemi munkájukban, pl. Bölönyiről sem sokat hallottam eddig. S bár jól ismerjük a századelő kávéházi kultúráját, Ady mondataival is tele vagyunk már, mégis, ebben a kontextusban ez mégis új. A könyv egészen egyértelművé teszi pl. hogy miért és mikor alakult ki a Párizsimádat, ami teljesen meghatározta pl. a Nyolcak művészetét. Talán összeállt a fejekben ez már korábban is, de ilyen világosan szerkesztve, tele adattal ez az első könyv, amelyben ezt a történetet szivesen is olvasom, és nemcsak jegyzetelésre szánt szakszövegnek szánom. Különösen Ady szerepével foglalkozik sokat a szerző, ami nem is meglepő a költőfejedelem hatását tekintve, de mindig kontextusban vizsgálja tárgyát, és részletesen beszámol mindenkiről, aki kapcsolatba került vele. Kifejezetten művészettörténeti szempontból vizsgálja pl. Berény Bartók portréját és az Ady portrékat, ami ilyen összefüggésben eddig nem volt ismert.

A másik reveláció Kassák. Kassák és a Nyolcak. Már az, hogy megemliti az Egy ember élete könyvet, nagyon jó, de továbbmegy, vitatkozik az állitásaival, és konkrét dokumentumokat hoz fel igazául, mindig hozzátéve, hogy nem biztos, hogy az történt, amit ő leir. Rockenbauer nem igazságot tesz hanem élvezetesen adagolja az információkat, és az olvasóra bizza, hogy mindebből miket szűr le magának. Pont mint a pointilizmus: apró indformációpontokból épiti fel a teljes képet, de ezek a pontok összefüggenek, és egymás mellett egységes képet adnak. S hogy mi ebben a fantasztikus? Hát az, hogy eddig bennem Kassák teljesen elszeparálódott mindenkitől, ő külön volt, és volt mindenki más. Most meg arról olvastam, hogy pl. Tihanyival csinált egy kiállitást. Ilyen értelemben időben feltétlenül kapcsolódik a Nyolcakhoz, mégha stilusilag nem is túlzottan. Nagyon korrekt abban is, hogy megemliti, Kassák nem volt oda Párizsért, bár egyszer járt ott, de nem volt pénze igy nem tudott művelődni se, erejét a létfenntartás kötötte le.

Ez egy olyan könyv, melynek minden mondata mögött kutatómunka van. Érezhető, hogy a szerző átgondolta, hogy miről fog irni de nem egyoldalúan, a tények elferditésével akar hatást kelteni. Többször megemliti, hogy xy beszámolója szerint, de z ezt igy és úgy irta le. Sokatmondó a 100 oldalas hivatkozáslista is a könyv végén. Tehát összefoglalva ezt a könyvet könnyű olvasmányként, kanapén elnyúlva is olvashatjuk, ugyanakkor szakkönyvnek is kiváló, ez pedig ötös osztályzatot érdemel.

Sajnos a mai könyvkereskedelem egészen elképesztő. Két héttel karácsony előtt az Irók boltjában még nem volt ott a könyv, pár nappal karácsony előtt pedig már az utolsó előtti példányt vittem el. A Nemzeti Galériában kirakták a könyvet: egy hátsó polc aljára, félig eltakarva, egészen biztos, hogy csak az látja meg, aki a teljes polcrendszert végignézi. Ennyit erről. Ettől függetlenül ez egy kötelező könyv, nem lennék meglepve ha az év kedvenc könyve lenne.

Kedvencek

A blog szempontjából is érdekes lehet, hogy most éppen kiket tartok igazán jónak, kiválónak, barónak és ütősnek a művészeti palettáról. Hiszen ha valaki neadjisten azt gondolná, hogy felnézek pl. Goyára, akkor már most el is hagyhatja e lapokat. Ellenben..és itt jön most egy 200 oldalas lista.

Szűkitsünk: ami az izmusok és Picasso előtt volt, az nagyrészt érdektelen, jó persze Boticelli meg Monet, de valahol határt kell húzni. Persze én is megtanultam művészettörténetből, hogy ha egy képen Mária térdel, és egy angyal áll mellette, akkor az egy angyali üdvözlet képtipus, és valójában szó sincs semmiféle beszélgetésről, csak arról, hogy isten megüzeni Máriának, hogy gyereke lesz, Mária pedig elfogadja ezt. Nincs semmi bajom ezzel, meg nagyon tetszik is, csak hát 17 évesen egy lány ágyában hogy úgy mondjam, megdőlt a szüzen teherbe esés elmélete, hagyjuk is.

A (z egyik) legnagyobb kedvencem David Meisel. Na ez a baj az itthoni meg a külföldi művészettel, hogy nincs közös pont. Mert ki a túró az a David Meisel? Akinek mutattam már katalógusát, az most helyzeti előnyben van. Amúgy egy amerikai fotós, aki repülőről fotóz egészen szürreális látványokat vagy máskor kórházi eldobott dobozokat, óriási részletességgel és igényességel. Képein nem lehet eldönteni, hogy mit is látunk, valahogy semmi sem olyan, mint lennie kéne, a folyó vörös vagy sárga, satöbbi. Mondjuk nem ő a legismertebb figura a művészettörténetben, az igaz.

Jó, akkor kezdjük a magyarokkal inkább, és előre bocsi ha kihagyok valakit: Kassáknál kezdem, de egy könyvvel, az Egy ember életével, amit ha valaki nem olvasott, akkor azonnal szaladjon érte. Nagyszerű önéletrajz, melyből megtudjuk, hogy a nincstelen melósból hogy lesz jó érzékű művész, mindezt pedig közvetlenül, nem patetikusan. A Nyolcak szerepét sem akarom elbagatellizálni, hiszen ők azok, akik először merték felvállalni az erős, de nem valósághű szineket, és a látvány tényleg magáért beszél. Ha már Nyolcak, akkor Márffy, ha Márffy, akkor Rockenbauer Zoltán, aki egyrészt a Halandó múzsa könyvével, másrészt egy egészen újjal, az Apacs művészettel nálam ott van a legjobbak között. Könyvajánló a következő bejegyzésben róla. Tót Endre a következő kedvencem, könyve, az Örülök, ha.. ott kell legyen minden művészetszerető embernél. Ő is, mint annyian, elhagyta az országot, de kint karriert csinált, és erről vicces és élvezhető könyvet is irt. A művészeti akciói is figyelemre méltók.

Ha emigráció, akkor Párizs, és egyre több festőről derül ki, hogy kint járt vagy élt. Riegl Judit és Hantai Simon művészete nagyon közel áll hozzám, Csernus Tibort imádom, és még nagyon sokakat. Azt hiszem, előbb-utóbb részletesen is szólni fogok róluk. Igazán kortársak közül most nem emlitek senkit, lesz még rá alkalom.

A külföldi lista alighanem hosszabb lesz. Bár némiképp vicces, mert vagy irok hosszabban pl. Sam Francis-ről, vagy senki sem fogja érteni kire gondolok (ő pl. egy Franciaországban élt amerikai, lásd pl. a Maeght alapitvány katalógusait). Na igen, a Maeght alapitvány. Imádom, és az ott lévő kollekcióból tudnék is válogatni. Miró, Klee, Keith Haring hogy haladjunk az időben, de tényleg annyi jó van. Pablo Helguera könyvét receptre irnám fel a sok fontoskodó emberkének, ennyire laza, de mégis jó szöveget nehéz előállitani - és nem mellesleg választ ad arra a kérdésre is, hogy szabad-e egy művésznek lefeküdnie egy galériással (a válasz nem). Dan Perjovschit szeretem, laza és odamondogatós. Úgy könnyed, hogy közben amit mond, az kőkemény. A fluxust, mint irányzatot megkedveltem amióta megismertem, mert ők nem műtárgyakat akartak létrehozni, hanem a gondolatokat állitották az első helyre. Ja és tudtak röhögni magukon is, nem utolsó sorban. Az egyik kedvenc művem pl. igy szól: a művész leüt egy tetszőleges hangot a zongorán. Utána ihlettől függően ezt ismételheti ameddig a közönség nemtetszését nem nyilvánitja (megdobálja). Mert akárki akármit mond, a művészet sokszor vicces, és nem igaz, hogy mindent véresen komolyan kell vennünk.

De csitt: jön Julia Blackmon, aki a gyerekekről készült elképesztő (és vicces) képeivel mondjuk úgy határeset. Akkor már inkább legyen Pierre Alechinsky, no de őt meg senki sem ismeri itt. Azért is. Vagy irjam Gerhard Richtert? De csak az absztrakt dolgait, úgy nehezebb (azért katalógus van). Cy Twombly, pedig elsőre gyerekrajznak néztem, aztán Londonban a 4*6 méteres képeit már nem.. És sokan mások...