Jean-Luc Vilmouth: Café little boy a Centre Pompidou állandó kiállitásán

Ne tévesszen meg senkit az állandó kiállitás cim: a Pompidou központnál ez rendszeresen változó és izgalmasabbnál izgalmasabb tárlatokat jelent. Legutóbbi látogatásomkor épp egy Gerhard Richter kép volt az egyik főhelyen, amit simán leszedtek, mivel ezúttal témakörök szerint rendezték át az óriási teret. Amikor azt mondom, óriási helyet, azt tényleg úgy értem, hogy jóformán bejárhatatlan. A londoni Tate-el tudnám párhuzamba helyezni, kétmillió terem van, azok között majdhogynem tetszőlegesen lehet sétálni, és a legkiváncsibb művészetrajongó is fejfájással támolyog ki néhány óra után. Persze lehet végigrohanni, és csak a minket igazán érdeklő dolgoknál megállni, vagy éppen Louvre-osan egyből a Mona Lisához szaladni, de ezeket hagyjuk meg az amatőröknek. A minket érdeklő szellemi játék az, hogy mutatok valakit, tényleg mindegy hogy kit, és megnézem, hogy mellette vagy a közelében milyen képek vannak. A művészek ugyanis nem légüres térben mozognak, hanem egymás munkái ismeretében készitik új műveiket. Azt is érdekes látni, hogy mondjuk egy népszerűbb emberkével mennyien akarnak “beszélgetni”, reagálni a műveikkel. Ez is nagyon fárasztó tud lenni, főleg azért, mert a nevek többsége számunka nem túl ismert lesz. Ne feledjük, hogy Párizsból nézve egészen más nevekkel fogunk találkozni. Legtöbbjükkel itthon nem találkozunk, az a pár név, aki eljut, általában egy-egy művel képviseli magát, ami vagy jellemző az életművére, vagy nem.

Ha kipihentük magunkat, megvettük az éves belépőnket, és néhány hónapon keresztül mindennap fokozatosan! bejártuk a kiállitást, akkor előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy a múzeumi művek beszélgetnek egymással. Valaki mutat egy képet egy kinai városról ahol szmog van. Melette látunk egy Dubai képet, ahol teljesen széttúrják épp a földet. Aztán egy teremben szövőnők készitik a ruháikat, amiket egyszerűen csak ledobnak a földre. Ez a három dolog vajon összefügg? Naná.. Namost nem ennyire egyértelműen, de működik ez kicsit távolabb is. Braque hatott Picasso-ra, mint ahogy forditva is, Max Ernst is hatott mindkettőjükre, és máig vannak művészek, akik bevallottan mondjuk Duchamp munkáit fejlesztik tovább. Ha nem is kopirpapirral, de ez nem csak kortársokkal működik, Rembradt hat Baconre, forditva mondjuk nem... A Pompidou-ban tehát nem az tart sokáig, hogy végigsétáljunk, és megállapitsuk, hogy fú, nem értjük, hanem azért, mert van egy kép vagy szobor vagy bármi, és ami mellette van, az nem véletlenül van mellette legtöbbször. A témák is sokfélék, hiszen a kortárs is az. Egyaránt foglalkozik a kizsákmányolással, esztétikával, mindennel, ezen felül lehet fotó, festmény, installáció, szobor, és a sort lehetne folytatni...

Mielőtt elaludnátok az unalomtól, megemlitek egy projektet, amit Jean-Luc Vilmouth talált ki (meg persze előtte már 20 millióan). Egy terembe rajzolt egy logót, bevitt némi zsirkrétát, odaültetett egy embert, hogy csak 5 embert engedjen be egyszerre, és kész. Lehet rajzolni. Az emberek pedig jönnek és rajzolnak, és még élvezik is, hogy most ők mutatják meg a többieknek, hogy mi is a jó rajz.. Van, aki csak a nevét irja oda, és szivecskéket is rajzolnak. A nagy vicc ebben az, hogy egy idő után természetesen nem marad hely már több rajznak, ezért valaki másét kell vagy letörölni, vagy átrajzolni. És mivel nem copyrightosak ezek a művek, az emberek meg is teszik, csak hogy egy újabb szeretlek Frici feliratot gyömöszöljenek oda. Vagyis hiába az óriási fal, mindenki és senki sem látszik. Ez az igazi demokrácia: ha valaki ir a falra, biztos lehet benne, hogy mivel az egész fal egy nagy felirat, az övét senki sem fogja olvasni, de arra viszont senkinek sincs ideje, hogy nagyobb területet letöröljön, és oda alkosson, mert jön a következő ember, a biztonsági őr pedig kedvesen kiterel. De hát nem ez van az életben is? Mind irunk egy falra, ahová már annyian előttünk, de bármit is irunk oda, már jönnek az új krétások, meg aztán át is kéne gondolni, mit akarunk megőrizni, de gyorsan halad a sor, és amikor ott vagyunk a krétával, akkor hirtelen eszünkbe jut, hogy ez és az is mennyire örülne, ha odairnánk, meg akaratlanul is elkezdjük olvasni a többi feliratot, és egyszercsak elindul a kezünk, megtesszük a bejegyzésünket, valaki elkéri tőlünk a krétát, és akkor jut eszünkbe a legjobb sor, amit oda kellett volna irnunk..De persze itt vissza is lehet állni a sorba, sőt lehet egész nap a nevünket vésni a többiek mellé, de az ilyenből van a kevesebb. Hiszen a közönségünk, akik olvashatnák a csodás művünket, krtával a kezükben egész másra gondolnak mikor meglátják majd a feliratunkat...

Pierre Lemaire az Arnoux galériában

Párizsban amúgy is bárhol belefuthatunk egy galériába, de a St. Germain környékén, pláne a Rue de Bucinál aztán tényleg minden második bolt galéria. Ez jó a galériáknak is, mert igy a látogatók elég nagy koncentrációban érkeznek, és jó a vevőknek is, mert könnyen áttekinthető a kinálat, és előbb-utóbb úgyis megtalálják a kedvencüket.
Az egyik galériában Vasarely-t látunk, egy másikban Niki de Saint Phalle-t, szóval vétek lenne kihagyni a környéket. Az első kedvencem legyen mondjuk ez:

Az Arnoux galéria kifejezetten absztrakt festészetre specializálódott, és ez a kép, melyen becsillan az ablaküveg, talán nem adja vissza teljesen azt a technikai tökéletességet, amely ezt a képet jellemzi. A szinek erősek és vibrálnak, sok az érdekes részlet, bár eleinte úgy tűnik, hogy a kép szerkezete nagyon egyszerű. Braque-ra emlékeztet leginkább, de ebben a kontextusban olyat amúgy is lehetetlen olyat alkotni, ami nem emlékeztet semmire.
Ha tetszik, jó, ha nem, akkor holnap jön a következő ajánlatom...

Bruno Bourel a Francia Intézetben

Bruno Bourel egy francia, aki valahogy mégis itt kötött ki, még a 80-as években, és azóta is fotózza Budapestet, ami tiszteletre méltó. Ugyanez forditva nem sok figyelmet keltene, de hát volt elég magyar Párizsban..Meg aztán az is igaz, hogy mig New Yorkról majdhogynem percenként készülnek az új albumok, Pestről valahogy kevesebb elérhető, igazán nem is értem miért..
Ha tehát ezt a cukisági faktort nézzük, akkor rendben vagyunk: tényleg pestiekről szólnak a képek, tényleg igyekeznek kedvet csinálni a városhoz, vagy legalábbis nem rontani rajta, pedig olyan képeket sem lenne nehéz késziteni. De ezek a képek kellemesek, a fotós összekacsint az alanyával, s mivel nem ma kezdte, tényleg sok fotót tud összehozni ölelkező párokról vagy csinos női vonalakról.
A kiállitás alapján mindenki azt fogja hinni, hogy ennyi, pedig más is van itt még. Most ugyan nem látjuk, de vannak igazán tökös képei is Brunónak. Az egyikért egészen Párizsba a Photo 4-ig elmentem. Van egy képe a 80-as évekből, amikor egy zsúfolt Ikaruson mindenki olvas, ki könyvet ki újságot, de tényleg mindenki, az egész busz, és ráadásul még a kivágás is remek, az a kedvenc képem tőle. Van néhány képe a 8. kerületi "szépségekről", gangok, udvarok jelennek meg, párat ebből láthatunk is, pl. egy Trabantot egy udvar közepén, szép fények között. De sajnos nem ez a jellemző. Nem mondom, hogy sirva kéne vigadnunk, és szeméttelepekről készült fotókat mutogatni, de az én izlésemnek kicsit sok a hátulról csajszi. De másnak meg éppen ez fog tetszeni, úgyhogy tessék csak tessék, Bruno Bourel régóta itt van és dokumentál.

A Cy Twombly életműkatalógus

Komoly nyálelválasztási ingereket inditott el bennem, amikor tavaly novemberben megtudtam, hogy elkészült Cy Twombly életműkatalógusa. Látjátok, ettől szép ez az egész. Ezen a héten visszaemlékező szeánszokat fogok tartani olyan emberekről, akikről fogalmatok sincs, kicsodák, közben meg a világ szerencsésebbik felén referenciák. Irhatnám azt is, rendhagyó művészettörténet óra, pedig nagyon másról van szó.
Maradjunk az őszinteségnél. Nálam az absztrakt festészet mindent visz. Megértem, hogy ez sokaknak furcsa, akár irritáló is, vagy csak szimplán érthetetlen, nem baj. Emberek órákat képesek autófelnikről is beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy szinte már vallásos őrület szegélyezi a Nikon és Canon fényképezőt vásárlókat. Van, aki orchideákat gyűjt és számomra ugyanolyan perverz az is, aki leül a tévédoboz elé, és nézi, miközben annyi mást csinálhatna.
Jó, de miért kéne rákattanni az absztrakt festészetre? Ráadásul eleve értelmetlen felhivni a galériásunkat: ha van is eladó Cy Twombly, az ritkán olcsóbb 50 millió dollárnál.Szóval akkor hogy is van ez?
Picasso, már megint ő. Jó, de könyörgöm, egyszer nézzétek meg egy képét élőben. Egy Picasso kép ugyanis nagy, tökéletes a vonalkezelése, és... igen, absztrakt. De jó, legyen más a kezdet. Mondjuk Rembrandt. Most volt kiállitása a Szépművészetiben. Nagy festő. Jó, akkor nézzük meg a Rembrandt képeket. Vajon a valóságot ábrázolják? Egy frászt, megrendezett jelenetek, ha nem idealizáltak. Vagyis nem arról van szó, hogy katt, és kész, bármelyik pillanatot megörökithette volna a festő, hanem smink, ruha, fények, beállás, és festés. De még igy is bennünk van a kétely: vajon azon felül, amit a festő tényleg ráfestett a képre, nincs ott még más is? Nem gondolt esetleg arra, hogy a fene essen már abba a macskába, már megint ott lábatlankodik az asztal alatt? Vagy a lefestett nő esetleg nem arra gondolt, hogy jó volt ez az ülés, de most már húzok vissza a virágaimhoz? Ha igy volt, és miért ne lehetett volna igy, akkor egyetérthetünk abban ,hogy van egy alternativ mondanivalója is a képeknek. A váza az csak egy váza talán, de ha van a képen egy lány, ő már gondolhat akármire. Namost. Vezessük tovább ezt a gondolatot. Ránézünk egy képre, és ahelyett, hogy azt gondolnánk, amit a festő akart mondani nekünk, nem lenne viccesebb azt gondolni amit mi akarunk gondolni róla? És ha igy van, nem lehet, hogy a sok pucér nő és hősi pózba meredt paculák inkább zavar minket mint segit? Ha idáig eljutottunk, legyünk bátrak, és kérjük meg a festőt, hogy engedje el a kezünket, nagykorúak vagyunk már, engedjen gondolkodni. Fessen le egy fekete kockát. Majd én kitalálom mit ábrázol. Metrót. Ajándékot. Egy égitestet. Egy fekete cicát.
Igen, kedves olvasóim, a fantázia az, amire szükségünk van. Picasso lefest egy torz nőt, de én tudom, hogy az Klaudia néni, az arcvonás is sokkal jobban stimmel, mintha valójában őt festette volna meg...Jó, akkor most nehéz ugrás következik: most elhagyjuk az alakot. Nincs már alak. Pollock kép van, kriksz-kraksz mindenhol. Semmi segitség. Semmi pucér nő. Legalábbis direktben nem. De, és most figyelem, mert ez fontos, ott egy 4 méterszer 6 méteres vászon, tele krikszkrakszokkal, amik lehetnek Klaudia nénik és pucér csajok, kiscicák és őserdők. Most álljunk meg. Nem, inkább üljünk le. Kell 15 perc. Ennyi az ára az absztrakt művészetnek. Most ülünk a kép előtt, előttünk elsétálnak emberek, én meg arra gondolok, hogy micsoda sznobizmus ez a kép, nem is ábrázol semmit. Aztán arra gondolok, hogy a haveroknak azért elmesélem, hogy láttam. De akkor már elmesélem azt is, hogy Pollock belefestett egy macskát. A fenébe, én is akarok egy macskát, nem is értem, miért nem jutott ez eszembe.
Éssatöbbi, éssatöbbi. Csak ülünk a képnél, és egyszercsak, garantáltan, mivel az ember ilyen, elkezdünk gondolkozni a saját dolgainkról. És egyszercsak belelátjuk a képbe a saját kis életünket, pontosabban, mintha valóban fotószerűen állnának ott: ott lesznek a barátnők, kudarcok, örömök, minden.
Cy Twombly amúgy már az ötödik réteg, legalább.
1. Pollock.
2. Rothko
3. Riegl Judit
4. Sam Francis
5. Cy Twombly
6. Gerhard Richter
Twomblynak van egy 4 * 15 méteres képe, Houstonban. Most ezt képzeljük el egy kicsit. 15 méter hosszú. Ahhoz már sétálni kell, egy rövid randi is megejthető. Münchenben pedig a Lepantói csatához készitett 10 óriási képe látható. Lenyűgöző látvány, és minden történelemkönyvnél pontosabb. Hát ezért olyan fontos ez a festő nekem.

Ciprian Muresan a Ludwigban

Ezt a kiállitást csak a legelvetemültebb művészetrajongóknak ajánlom, nekik is mintegy rápihenésként 3 hetes Louvre tanulmányutat irok elő. De komolyan, ha valaki tervezgeti, hogy elmegy erre, ne tegye. Szerencsére amióta új igazgatója van a Ludwignak, az embereknek eszükbe sem jut bemenni oda, igy aztán ez a figyelmeztetés is majdnem felesleges.
Azért pár szó a kiállitásról. Állitólag Románia történelme és a rendszerváltáshoz való viszonya a téma. Na ja, ha valaki a 20 milliós autójával megy haza a budai villájába, akkor nincs rossz véleménye a rendszerváltásról. A többieknek meg ott a Mastercarde, tessék csak hitelt igényelni...Ez persze jól hangzó duma, de azért legyünk őszinték. Senki sem várta, hogy helyzetbe jutott alakok bagóért megszerezzenek értékes állami cégeket, de azért az viszont nagyon jó, hogy végre van értéke a dolgoknak, lehet előre haladni. Ha valaki tanul, dolgozik, akkor igenis vehet egy mogyorós csokit, elmehet évente nyaralni, vehet szép autót, sőt még szebb autót..Bár egy ideig azt hiszem még emlegetni fogjuk a könnyelműen felvett hiteleket..
De vissza a kiállitásra. Románia a tárlat szerint egy elképesztően sz** hely. Nincs értelme semminek és nem is lesz jobb bármit is tesznek. Mit tegyen egy művész akkor? Dokumentálja ezeket a lepukkant dolgokat, esetleg üzen a jövőnek, de ennyi. Graffitizhet. A kiállitás szemétkisvasútja a legjobb metafora ehhez. Hát ez tényleg találó. Körbemegy a szemét, a vonatok amúgy is olyanok amilyenek, kész. Csak azt mondja meg valaki, hogy ezt miért is akarom én megnézni?
Egy vicces videó azért akad. A művész felkért egy bábjátékost, hogy másszon be egy kukába, és onnan ismételgesse azt a szöveget, hogy "tiltakozom magam ellen, mert ...rémálmaim vannak, mert nem mosogattam el, mert nem vettem jegyet, satöbbi. Ez a sok tiltakozás, ráadásul maga ellen egy könyörtelenül erős mondanivalót ad ki. Ráadásul egy báb által mondva, egy szemeteskukában. Gratulálok. Ezért a videóért mégiscsak megérte.
A Ludwignak viszont úgy tűnik, kifogyott a patronja. Reigl Judit és Simon Hantai után idén nem fogunk semmi hasonlót látni ott. Pedig lenne még épp elég Franciahonba szakadt magyar, vagy akár itthoni nagyobb életmű, de nem. Úgyhogy vissza is kapcsolok Párizsba, az ugaron a fű se nő...

Verebics Ági a Missionartban

Namost márpedig a művészeti világ szükségszerűen belterjes, ennélfogva a személyes ismeretségeken alapul, márpedig Verebics Áginak jó sok ismerőse van. Jópár éve megtorpanás nélkül késziti ütős képeit, legutóbb a Godot galériában a huszárfestmény (amelyiken amolyan Jimi Hendrixként mindent letojó tekintettel néz a figura) volt megragadó, de előtte láttuk már az Apacukában, a Várfok utcában... Óhatatlanul felmerül a kérdés: ha ennyire jó amit csinál, akkor miért nem képviseli egy galéria következetesen, mondhatnám kizárólagosan?

Ági legújabb sorozata csupahaj nőket ábrázol, a médium fotó, ami nem áll távol tőle, mindenesetre nem a fotóival lett ismert. A képekről nem is akarok többet irni, inkább foglalkozzunk a művészetmenedzseléssel egy kicsit. Azért jutott eszembe ez épp Ági kiállitása kapcsán, mert ő egy tipikus példája annak, hogyan lesznek a csiszolatlan gyémántok. Merthogy mi is kell egy művésznek? Mondjuk egy fal, amire kiteheti a műveit. Ilyen szempontból a Missionart pont nem olyan jó: a tér kicsi, nagy művek be sem férnek, és pláne nem mutatható be egy egész évi termés mondjuk. A Godot sem olyan nagy, bár nagyobb, a méteres képek már ott is kilógnak. Pedig arról kéne beszélgetnünk, hogy 2 *3 méteres képeket kéne már Áginak festenie, persze ehhez műterem is kéne.. És tetszik vagy nem: néhány galéria van csak, amelyik külföldön is aktiv, hozzájuk kellene csatlakozni valahogy. Ha ez nem sikerül, attól tartok maradunk ahol vagyunk. Persze egy Műcsarnok jellegű hely is jó lenne, ahol be lehetne mutatni akár 10 éves pályaképet is, vagy ott volt pl. az Ernst múzeum..
Többre képes Ági, mint amit most láttunk belőle. De hogy meglátjuk-e majd egy másik kiállitáson, ezt még rejtély fedi..

Jeff Koons a Centre Pompidou-ban

Aki járt az elmúlt években Bázelban, az ismeri őt. Aki nem annyira, az még mindig olvashatott Art Forumot vagy hasonlót. Azért forszirozom ennyire ezt, mert itthon el se lehet képzelni, hogy Jeff Koons mekkora sztár. Jelenleg a Gagosian galéria képviseli, amelyik millió eurós tételek alatt nem is igen áll szóba senkivel. De még igy is sorban állnak érte a gyűjtők. Ez szerintem azért lehet, mert a munkái igen látványosak, látszik rajtuk, hogy sok munka volt velük, és ami még nagyon fontos, hogy “valamilyenek”. Próbáljunk csak két absztrakt képet megkülönböztetni egymástól, persze meg lehet, de  azért egy óriás lufikutya vagy egy aranyvonat azért mégis más. A tavalyi Art Bázelen pl. egy óriási tornyot állitott ki, kb 4 méter magas lehetett, de az épület minden centiméterére jutott diszités vagy valami extra, ami miatt percekig lehetett nézni az alkotást. A leginkább ismert lufikutyái persze mások kicsit, de ott meg a kivitelezés profizmusa és a kutya kidolgozottsága olyan, hogy rögtön érthetővé válik a hatás.

Akkor most húzzunk egy vonalat. Elindulunk Picasso-tól (igen, már megint ő), ő készitett lányokról olyan szobrokat, ahol valamelyik testrész, általában a fej és/vagy a lábak anatómiailag nem jól álltak, vagy egyenesen csak jelzésszerűen voltak meg. Nyilván innen 20 millió vonalat lehetne húzni, menjünk most a pop felé, mert ott hozták be a képregényeket pl. a magas kultúrába. Ha pedig azt már elfogadtuk (Lichtenstein, Keith Haring, Warhol), akkor a kicsit torzitott képregényfigurák szobrai a 3. teremben már rögtön nem botránkoztatnak meg. Jó, de akkor mit keresnek azok a kiszuperált porszivók a bejáratnál? Valahol el kell indulni...

Amúgy is eléggé esetleges, hogy milyen témát dolgoz fel. Nincs semmiféle előre eldöntött idea, hanem ha lát valamit, amit érdemes megformázni, akkor belevág. Viszont remekül követhető a fejlődés a letisztultságban. Az elején a szobrok még millió szinben, mindenféle diszitésekkel készülnek, aztán lekerülnek a diszitések, aztán a szinek, és hirtelen kiderül, hogy az alapforma, igaz neonrózsaszinben, de működik, elég egyedi és érdekes is. Ezt a kiállitáson remekül követhetjük.

A vége felé azonban bajban leszünk. Hirtelen ott áll előttünk egy görög isten, jó 4 méteres nagyságban, és egyszinű fehérben. Semmi képregényhatás, semmi vicces idézet vagy oda nem illő tárgy. Talán csak nem ő is visszajutott a nagy modernitásban a görög ábrázoláshoz?