Könyvajánló: Claudia Herstatt: women gallerists in the 20th and 21th century

Tegnap újranéztem a Niki de Saint Phalle filmet, és újra megállapitottam, hogy mennyire nem lefutott téma még mindig a feminizmus, és mennyire szükségünk van olyan csajokra, mint pl. Niki. Vegyük mondjuk ezt a könyvet. El nem tudom képzelni, hogy valaki egyszercsak megirja ennek a pasi változatát, vagyis hogy férfi galeristák a 20. században - merthogy szinte csak olyan volt. Persze minden férfi mögött áll egy nő is, és ha mondjuk a Beyeler alapitványra gondolok, a feleség akár még aktivabb is lehet, csak éppen ő csak mint feleség van számon tartva.
Persze mondhatjuk azt is, hogy hosszú az út, száz éve a nők még nem is szavazhattak, most meg hirtelen már cégvezetők is lehetnek, sőt művészek is, de azért nagy zavarban lennénk, ha hirtelen női festőt kéne mondani, persze Frida Kahlo, ok. Nem birom megállni, hogy ne szóljak Francoise Gilet-ről, aki nemhogy festett, hanem nem átallott Picasso nője lenni, majd amikor rájött, hogy Picasso akarat nélküli babát akar belőle csinálni, egyszerűen szakitott vele. Szakitani Picasso-val!
Visszatérve a könyvre, az első 4 galerista között van Denise René, akinek nagyon ismerősnek kéne lennie mindenki számára. Ki ő? Vasarely? Megvan? Ő volt az, aki Párizsban, kicsit Vasarely szerelmétől megrészegülve galériát nyitott, és ott kizárólag absztrakt műveket rakott ki, ezzel pionir szerepet töltve be. Nélküle bizony máshogy festett volna a 45 utáni művészeti élet!
A könyvet tehát kétféleképpen minimum lehet olvasni. Feminista olvasóként ihletet és energiát lehet meriteni abból, hogy voltak már harcos nők, akik nem zavartatták magukat, egyszerűen véghezvitték amit akartak. A másik olvasat az, amikor egyszerűen érdekes történetként vesszük a könyvet, akkor egy kellemes néhány órát tölthetünk el. Egy megjegyzésem azért akad, mint minden olyan könyvvel, ami nem egy témára épül: ha érdekes a téma, épp belemerülnénk, de már vége is van, jön a következő történet. Ha pedig nem olyan érdekes a galerista, akkor egy kicsit unalmassá válik a felsorolás. Ettől függetlenül leginkább művészettel kacérkodó csajoknak ajánlom a könyvet.És persze minden Frida nevű olvasómnak, ha már...

Cinq26 először

Volt nálunk az Ikon, egy videómagazin, amiből sajnos borsos ára miatt nem vettem amikor még lehetett, mostanra meg már eltűnt. Az ötlet egyszerűnek tűnik: egy kamerával kimegy pár ember a művészek műtermeibe, kiállitásokra, leforgat egy anyagot, és a dvd-t meg lehet venni. A franciáknál is van ilyen magazin, úgy hivják, hogy 526 (a cinq 5-öt jelent). Két számot hoztam el, az egyikben egy fresson nevű művész szerepel, a retusálásról van hosszabb anyag benne,a másikban egy restaurálóműhelybe jutunk, Ansel Adamsról van egy hosszabb film benne és persze még más is.
Miért is jó ez az egész? Ezek az anyagok a Tv5-ön vagy akár a magyar 1-en is lemehetnének, de valamiért mégsem mennek. Egyszerűen túl szűk az a közönség, amelyiket érdekel ennyire mélyen  a téma. Esetleg 3 percben lehet, hogy megnéznének valami ilyesmit, de az 526-ban 20 percesek az anyagok, mert ennyi idő alatt már el lehet merülni a témában. De mégsem oltatófilmek, hanem hmm, a széles látókörhöz jönnek jól? Vagy az elmélyülésben? Az anyagok ügyesen egyensúlyoznak az ismeretterjesztés és a szórakoztatás között. Egy normális, művelt ember még éppen végignézheti ezeket az amúgy nem is olyan sekély filmeket, és sokat merithet belőlük. Ansel Adams kapcsán pl. ritkán beszélünk az akkori technika megvalósitási lehetőségeiről, pedig ez is fontos lehet, amikor ma előhúz egy telefont valaki, és azt hiszi, hogy már kész  is van.
Elképzelhető, hogy még fogok szemezgetni az anyagokból, mert eléggé be tud szippantani ez a dvd..

A Beaux Arts szerint az év

A Beaux Arts egy francia újság, talán egy picit konzervativabb, mint amit elvárnánk, másfelől meg éppen ezért megbizható. Szerintük idén ezek lesznek a legérdekesebb kiállitások:

Brüsszelben Chagall életmű tárlat nyilik jövő héten. Velázquez jön a Grand Palais-ba Párizsba, A Luxembourg múzeumban, ahol most az impresszionisták tanyáznak, érkeznek a Tudor ház tagjai Angliából, többek között Hans Holbein tolmácsolásában. Szinte furcsán hat ebben a névsorban Warhol, aki Marseille-be jön, Le Corbusier ellenben Párizst veszi be, azon belül is a Pompidou központot. Svájcban Gauguint kell nézni a Beyeler alapitványnál. Szép kis lista, majd szóljon aki ezeket mind végig is járta...

Újságkritika: Charlie Hebdo

Értem én, hogy történt ami történt, és mégegyszer keirom, hogy engem is felháborit, hogy valaki fegyverrel mondja el a véleményét, viszont érdekes módon óvatosan ugyan, de elindult a Charlie vicclap sározása is, vagyis hogy ők is lehettek volna kevésbé sértőek, és miért kell egyáltalán ilyeneket megjelentetni. Túl azon, hogy ez nagyjából ugyanaz a kritika, mintha azt mondanánk egy megerőszakolt nőre, hogy ő öltözött kihivóan, úgy érzem elegánsabb, ha egy konkrét lapszám ismeretében megnéznénk mennyire sértő.

Véletlenül épp van is nálam egy lap, ez az a bizonyos zöld cimlapos, amit a merénylet után jelentettek meg. Persze gondolhatjuk, hogy visszafogták magukat az események hatására, de másfelől meg azt is gondolhatjuk, hogy éppen ezért még radikálisabbak lettek. Mi is az igazság?

Ha röviden kell válaszolnom, akkor a válasz igen mindkettőre. Visszafogottabbak lettek, de leginkább a kit gúnyolunk ki témakörben, vagyis ez az újság saját magát gúnyolja, de azt viszont erősen.

A témának persze most is két arca van. Egyik oldalon vegyük tudomásul, hogy ez egy vicclap, és nyilván erősebben fogalmaz, mint egy kertmagazin, és az biztos, hogy némi humorérzékkel azért ezek a viccek elüthetők. Másfelől meg mostanában mintha erősödne a magánélethez való elvárás, és mintha általában kezdenének jobban odafigyelni pl. a személyiségi jogokra, mintha a sok újságper miatt inkább visszafogottabbak lennének a lapok.

Egyébként számomra a magát ostorozó Charlie vicces. A vizuális poénjai működnek, és véletlenül sem gondolom azt, hogy mindent komolyan kellene venni amit irnak. A vicclapok már csak ilyenek, és maradjanak is ilyenek.

Ackermann Rita a zürichi Hauser & Wirthben

Ackermann Ritának a Ludwigban volt 2 éve önálló kiállitása. Akkori élményeimet felelevenitve egy meglehetősen érdekes, a nyugati világ nyelvét beszélő, többek között 3 *4 méteres festményekkel operáló, de témáiban és kivitelezésében igencsak útközben lévő művészt ismertem meg. Mivel New York-ban lakik, én már akkor arra gondoltam, hogy fog ő még nagyon máshogy is festeni, és majd térjünk vissza rá pár év múlva.
A másik szál az Artforum, aki nem ismerné, a világ egy nagyon elit, kevesek által érthető, szűk körnek szóló lapja, és ebben látom, hogy ezúttal Zürichben állit ki a művésznő. És hát a képek... Lenyűgöző, hogy a torz alakokból ennyire látványos nonfigurativ képek lettek. Mintha egy tábla rosszul letörölt részét mutatná meg, ahol itt-ott felsejlik valami megfogható, de összességében mégis csak a formák számitanak.
Gratulálok. Remélem lesz még itthon is kiállitása...egyszer...

Bezárt a Szépművészeti

Van néhány dolog, amiben irigylésre méltó nemzet vagyunk, és most nem a szép csajokra gondolok, hanem arra, hogy egy Pulszky Károly nevű fickó, többek szerint szélhámos, mások szerint csak művészetkedvelő, de egész biztosan ő hozta létre azt a főként reneszánsz kori gyűjteményt itáliai vásárlásaival, amire máig büszkék lehetünk. Ha valaki felmegy az állandó gyűjteménybe, akkor minden második kép az olaszoktól érkezett hozzánk, volt amit egyenesen a templom faláról vett meg hősünk. A millenium idején ugyanis volt egy történelmi pillanat, amikor az olaszok meg akartak szabadulni a képeiktől, mi pedig világhirű gyűjteményt akartunk létrehozni. Sikerült.
Akkor viszont mi ez itt?

Ez itt a Román Csarnok. Nem ismerős? Hát azért nem, mert a 2. vh-ban megsérült, beázott, satöbbi, és azóta a sok teendő mellett nem volt idő rendberakni. Azóta zárva van és csak mára nyitották ki. Csak én érzem azt, hogy ez azért vérciki? Persze az rendben van, hogy a Rembradt kiállitáson 178 képből 20 Rembradt... Az is rendben van, hogy múzeumi negyedet épitünk, és az is, hogy már többször megjelent, hogy a Szépművészeti raktára szintén nem éppen jó állapotban van...
Tehát bezárt a mai nappal a Szépművészeti. Az Ernst múzeum megszűnt, a Műcsarnokot felszántották, az embereket a művészetről leszoktatták. Itt tartunk most. A magyarázkodás felesleges.

Talált képek az európai fotóházban

A MEP a Saint Paul metrómegállótól 1percre mindig is a fotó egyik nagy fellegvára volt, noha időnként teljesen érthetetlen módon még alap kiadványok sincsenek és a témaválasztásaik is eléggé egyediek. Legtöbbször nem a nagy nevekre utaznak, hanem azokra az alkotókra, akik nem annyira ismertek, de az életművük megér egy bepillantást. Eleinte mérges voltam emiatt rájuk, elvégre sehol egy Andreas Gursky kiállitás, Gerhard Richter fotófestéseit is Genfbe vitte, de most már azt gondolom, hogy a legnagyobb neveknek a Pompidou-ban a helyük, a Mep-be pedig a csemegék kerülnek. Fotócsemegék egész pontosan, hiszen nagyjából a médium az összes megkötés. Van itt riportfotó, zsáner, divat, útleirás, de azért a fő profil mégiscsak a művészi fotó.
Ennek különösen akkor van jelentősége, amikor egy olyan kiállitást rendeznek, mint ez is. A kiállitás ugyanis felvállaltan eldobott fotókból összerakott anyag, de micsoda eldobott fotók ezek! Emlékszem, hogy a gimiben mi is összeraktunk mások által eldobott képeket a fotószakkörön, de itt olyan képek is láthatók, amik 1920-ból valók. Látszik, hogy mondjuk a kompozició nem a legjobb, de minden más tökéletes. most azonban kezdjük előlről, hogy értsétek is-
A kurátori koncepció az volt, hogy a fotó kezdete óta rengeteg olyan kép készült, amit aztán eldobtak, mert nem volt megfelelő, vagy más szempontok miatt. Viszont a kurátor azt mondja, hogy minden fotó egy önmagában zárt, teljes világ, azonban ha egymás mellé rakunk nem egymáshoz tartozó és semmilyen módon nem illeszkedő képeket, akkor a néző annak ellenére fog kontextust látni, hogy szó sincs ilyesmiről a valóságban. Mondjuk az első képen csillagok vannak, a következőn egy lány hátulról, aztán egy kerités: kész is van a történet. Ennyiből már simán novellát lehetne irni. Tehát természetesen bőségesen idézhetnék Barthes gondolataiból, de legalábbis az nyilvánvaló, hogy egy eseményről mondjuk nem lehet torzitásmentesen beszámolni képek segitségével, mégha az csak egy női hátsóról szól is. De persze nem csak arról szól, meglepetten láttam pl. 56-os forradalomról képeket egyiptomi képek mellett, és nem mondanám, hogy nem tudtam volna egymásba illeszteni a két egészen külön történetet.
Ez a fotó. Még akkor sem hagyjuk abba a történetezést, ha 1 vagy 2 nonfigurativ kép következik egy felismerhető alak után, ekkor az ábrázolt alakkal összefüggésbe hozzuk a nonfigurativ képet.
A másik döbbenetem természetesen az, amire számithattam is volna, hogy a kidobott képek milyen magas szintűek. Vagyis lehet, hogy egy alany a portrén nem mosolyog, vagy a könyvespolcon van az élesség, nem rajta, de úgy tűnik, hogy ettől még a néző meg tudja fejteni a kép mondanivalóját. De hát hogyan, kérdezhetitek, de egyszerűen csak arról van szó, hogy amikor a képek készülnek, mindegyik tükrözi a fotós személyiségét, hogy ő mit akart mondani, és ez bizony átjön, akkor is ha ez nem is volt cél, mint mondjuk néhány portrénál.
Egy biztos: ilyen jó és gondolatokkal teli kiállitást pláne noname fotósokkal (azért persze van Brassai, Cartier-Bresson is) én még nem láttam. Talán éppen azért, mert nem egy szempontból láthattuk a történetet.A történetet, amelybe minden fotós beleirhat egy sort.