Ország Lili a Nemzeti Galériában

Idén volt egy El Kazovszkij, Modigliani, Picasso, és most Ország Lili. Nem éppen hosszú sor. Teljesen megmagyarázhatatlan, miért nincs Bak Imrétől Buktáig, Mauertől Nádlerig rendes kiállitási lista, miért kell beérnünk ezzel a pár kiállitással. Viszont az is igaz, hogy az El Kazovszkijt sehol máshol és senki sem tudta volna megcsinálni. Ez nem igaz Modiglianira és Picasso-ra, amik lehettek volna akárhol, és hát valójában az Ország Liliről is ezt mondanám. De ez igazságtalan lenne, hiszen jól beleillik a Vajda - Bálint Endre vonalba. Szóval ez a kettősség végigkisér a tárlaton: miért pont ő, másfelől meg a méltó bemutatás gyönyöre.

Az bizonyos, hogy történelmi az esemény, egyrészt mert még talán nem is volt igazi összegző kiállitása a festőnek, és most a fehérvári 70-es évekbeli tárlatot hagyjuk, másrészt úgy érzem, sokáig nem is lesz újabb bemutatkozás, elég csak arra gondolni, hogy mikor lesz újra Bálint Endre, Vajda, vagy akár Nyolcak, Nagybánya vagy Paál László. Nem mostanában. Ez tehát egy történelmi esemény, aki teheti, már csak azért is nézze meg, mert most 20-30-200 évig biztosan nem lesz hasonló.
Amúgy tényleg elképesztő, ahogyan a kiállitásokat tervezik. Szerencsés vagyok, mert pl. az Amerigo Tot anyagot láttam a Ludwigban, őt biztosan el fogják felejteni (vagyis már elfelejtették) de persze jöhetnek öregebb emberek, és mondhatják, hogy láttam-e 90-ben a nemtudoménmit a Műcsarnokban mondjuk, és nem, nem láttam. Fontos? Annyiből igen, hogy nem létezhet a párbeszéd úgy, hogy azok az emberek, akiket már bemutattak egyszer, akár még katalógus is volt, de soha többé nem beszélnek róluk, a mostani, vagy akár az én nemzedékemnek nem mond semmit.
Na jó, ebből elég, még semmit sem irtam a kiállitásról. Most kéne lezárni a bejegyzést, és akkor mindenki értené. Vagy nem.
Van a magyar művészettörténetben egy vonulat, ami a szomorú festőket keretezi. Ámostól Vajdáig sokan pusztultak el a 2. vh-ban, és Ország Lili művészete feltétlenül erre játszik. Ő is veszélyben volt, végül megmenekült, de sokkolták az események, s bár férjhez ment, amennyire követni tudom, sosem élt igazán boldogan, gyereke nem született. Motivumai vagy történelmiek, vagy a zsidóságra vonatkoznak. Sajnos nem adatott meg neki, hogy pár alkalomtól eltekintve külföldre menjen, igy pl. Párizsba sem jutott el. Bálint Endrét fogadta el mesterének, és most itthon lapozgatva a Bálint Endre albumot, azt kell mondjam, több is ez mester-tanitvány viszonynál. A teljes Ország Lili életművet lényegében gond nélkül be lehetne illeszteni a Bálint életműbe, talán néhány falas kép kivételével, amiket viszont nem tartok igazán jónak. De a témák, a felület megmunkálása, az apró, elkülönitett képrészek használata és viszonya a teljes képhez számomra indokolná a "nyúlás" szót is, ha azt a jó neveltetésem engedné. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy mélyen tanulmányozta Vajdát.
Talán néhány dologban túl is szárnyalta pl. Bálint Endrét, hiszen az életműve végén, a labirintus sorozatban már sokkal nagyobb méretben és rendkivüli harmóniában rakta össze az amúgy még mindig Bálint Endrés képeit, és a szinhasználata is mintha megelőzné az előbb emlitettet. Ugyanakkor a képek motivumainak totális ismételgetése számomra visszatetsző, és akár még dekorativ festőnek is tartanám Lilit, ha ez nem lenne sértés. Nem, a kiállitás első egyharmadát leszámitva, amikor tulajdonképpen egyenképeket, méghozzá érdektelen egyenképeket fest, a kiállitás további részében valóban komolyan vehető és értékelhető művészetet hoz össze.

Ha megnézzük ezt a képét, rögtön látszik, hogy a klasszikus motivumok miatt a kép készülhetett volna akár 1000 évvel ezelőtt is, mégis, csak kevés lépés választja el a 70-es évek amerikai sztárjaitól - de ezt most a lefényképezett képet nézve irom, a helyszinen ez nem jutott eszembe.
Mit gondoljak a tárlatról - teszem fel még mindig a kérdést magamnak. Semmiképpen sem lesz kedvenc festőm, ugyanakkor simán beilleszthető a Vajda Lajos vonalba, és jó tudni róla. Snitt.

A felső kettő

Nagyon szerencsések vagyunk. Régebben esélyünk se lett volna megtudni, ki vett éppen Picasso képet, most pedig az újságoknak köszönhetően sokminden kiderül. Van aki megfizethetetlen autókat tart, akad aki gyémántban utazik és két műgyűjtőnk is van, aki felért a csúcsra. Vagyis lehet, hogy több is akad, de ketten biztosan, az Artmagazin és a Forbes is irt róluk. Küllői Péter az egyikük, a Bátor Tábor létrehozója, és Splengler Katalin Somlói Zsolt házaspár a másik. Ők ketten kerültek be a londoni Tate Közép-Európával (is) foglalkozó műtárgybizottságba, ahová a belépő évi 10000 font, és persze az apróbetűs részek, amikről nem sokat tudunk - akárki nem lehetne ott, aki leszurkol ennyi pénzt. Azt persze évek óta tudjuk, hogy a Spengler-Somlói páros csodás gyűjteményt hozott létre, én speciel Küllőiről nem tudtam, hogy ott van, de hát miért is kéne tudnom. De mondom, az újságok talán - legalábbis ilyen szempontból- egyre érdekesebbek lesznek. Mig az Artmagazinban tisztes és komoly interjút olvashatunk, a Forbes a pénz felől közelit, és az adományokat összesiti, méghozzá igen részletesen. A Pompidou-nak, merthogy abban a bizottságban is ott vannak, idén a házaspár ajándékozott egy Nemes Csaba és egy Ősz Gábor képet, plusz még a Tate-nek egy Kaszás Tamás művet. Az értékük egyenként 15000 euró körüli, ami hevenyészetten átszámolva is 4,5 millió ft. Adjuk össze? Két tagság, a Pompidou-nak nem tudjuk az árát, meg a képek, az olyan 20 millió körül van. Egy évben. Ezzel ők a legek, és ne felejtsük el, hogy ezen felül nyilván maguknak is vásárolgattak.
Ördögien tetszik a Tate és a Pompidou gyakorlata. Egyrészt csattanós választ ad arra, hogy egy kortárs gyűjteménynek vásárolnia kell, ugyanakkor a támogatók segitségével nem a francia vagy angol állam pénzét költik, miközben a gyűjtemény odaillő darabokkal gazdagodik. Hát ezért (is) pakolgatják folyton az állandó gyűjteményt újra és újra ezen a két helyen, ugyanis ha folyton érkeznek az újabb és újabb műtárgyak, azokból csak meg kéne mutatni valamit. Igy az adományozók is büszkék lehetnek, mert befolyásuk nagyobb, mint bármelyik galériásnak, vagy intézményvezetőnek (és itthon ugye amúgy sincsenek vásárlások, maximum adományozások), és nevük is szépen bekerül a megfelelő bejegyzésbe. Arról nem is beszélve, hogy nyilván nem éves belépőt kapnak, hanem valószinüleg bejárták már a titkos raktárakat, rálátnak a működésre, juj de izgalmas! Nem blogol valamelyikük? Haha.. Az viszont biztos, hogy ők ma az ország legbefolyásosabb személyiségei művészeti szempontból. Ha igy nézzük, az a 20 milló nem is olyan sok...

Eldobható év némi fénnyel

Ez személyes lesz, de hát ez a blog mindig is az volt: sosem vállaltam, hogy bejárom az összes kiállitást, amit csak lehet, de azért elég sok helyre eljutottam idén is.
Az idei év nagy tanulsága: ha gond van, vagy ha megoldandó feladat akad, akkor a művészet olyan gyorsan tűnik el a fejünkből, mint a villám. Legalábbis az enyémből. Idén hirtelen ráébredtem, hogy mégsem annyira fontos az a kiállitás, ha közben ez meg az történik. Ez a bizonyos ez meg az igen erős érv, hiszen nem éppen egy könyvtárban dolgozom, vagy épp raktárban, ha már, sajnos nem küldenek munkaidőben kiállitást nézni. Jó, jó, szóval kiesik a művészet gyorsan, de azért hozzá kell tennem, hogy azért nem könnyű hosszú időre kiűzni: vagyis akármennyire is próbálkoznak, azért a lelkesedésem a régi, ugyanúgy elindulok akár megnyitóbeszédet mondani, mint megvizsgálni néhány új képet.
Ezzel együtt a leginkább Nemes-Lampérth József kiállitására hasonlitott az év (tessék visszalapozni, 2016 aug 16 keddi bejegyzés), vagyis egyrészt a hiányok, újabb és újabb biztosnak hitt mentsvárak leomlása, és persze a káosz, ami utána maradt. Szerintem ember nem maradt akit még érdekel némi összemázolt festmény.
Amúgy is, az mma egyre több olyan tagot vesz fel, aki amúgy értelmes, jótét lélek, hát igen, a havi pénz az nem jön rosszul, főleg hogy festményt se kell adni érte, ez tényleg kánaán, és bizony minden elv mehet a kukába, mert az a pénz nagyon kell. Nem kárhoztatok senkit, ha ebből kéne élnem, én is gyorsan belépnék gondolom, bár ki tudja. Aztán biztos fintorognék kicsit dijazottakon, de alapvetően csendben maradnék. Csak mint a többiek. Akkor viszont az van, ami van amúgy is. A nagy semmi. Szánalmas. Viszont maradt még Párizs, New York, és ahogy látom, a blog egyre nagyobb részét teszi ki a kifelé nézés. Ez törvényszerű: ha itthon nincs semmi, vagy nagyon kevés történik, akkor vagy abbahagyom, vagy kifelé nézek. Kicsit ezért is, de valójában az értékei miatt idén számomra az év művészeti eseménye a Marina Abramovic könyv volt. Legszivesebben mindenkinek kötelező olvasmányként adnám fel. Vagy csak titkos tippnek, ha már nem vagyok mma, és nem is akarok olyan lenni...

Fényképet karácsonyra 2.

Az előbb épp azt fejtegettem, hogy nem érdemes olcsó fényképbe (bármilyen műtárgyba) invesztálni, hiszen a kép valószínűleg nem fog érni semmit (persze tudom, hogy a szomszéd Géza nagyon ügyes, meg akcentus nélkül ejti a Picasso nevet), ellenben meg kell fizetni egy úgynevezett nagyotmondási illetéket, ami persze művészenként változó, vagyis hogy ki mennyire tartja a képeit. Százezer forint alatt nincs olyan műtárgy, ami hosszú távon érték marad. Ehelyett azt tanácsoltam, hogy ha tetszik egy kép, le kell fotózni, vagy be kell szkennelni, és kinyomtatni vászonra, így többmillió dolláros képünk lehet a falon, akár egy Van Gogh, Picasso, bárki. Az eredetiség meg szóba se jön, hiszen ki gondolná egy Rákóczi úton vagy Angyalföldön lógó képről, hogy értékes?
Ellenben álmodozni szabad, és most nem arra gondolok, hogy eredeti Picasso-t raknék az újpesti panellakásomba. Arra gondolok, hogy pl. a Paris Photo-n, ami egy kortárs művészeti vásár, egészen nagy nevekből is be lehet vásárolni. Egészen konkrétan egy Annie Leibovitz kép 14000 euróért már a mienk lehet. Négymillió forint persze soknak tűnik, főleg, ha mondjuk Suzuki Swiftre számoljuk át, de azért itt a világ egyik legismertebb fotósának sokszor reprodukált és sokszor látott képéről van szó. Ami könnyen lehet, hogy sok-sok év után még mindig ennyit fog érni, ha nem többet. És ha nem fröccsent rá a pacal természetesen. És a legjobb az egészben az, hogy amennyire én láttam, hát persze hozzá kell tenni, hogy én sem tucatjával veszem ezeket a képeket, tehát csak módjával követem az árakat- szóval egy Ansel Adams kép, ami valahol a fotózás csúcsa, ugyanúgy ilyesmi árakon megy, mint mondjuk David Drebin, akit csak a kiválasztott 2 ember ismerhet...

Az Új művészet és a szakralitás

A végén még megérem, hogy Hamvas Béla, igen, az a Hamvas, akit életében folyton félreállitottak, eltiltottak, semmibe vettek, és persze közölték vele, hogy semmiképpen sem jelenhet meg egyetlen sora sem, nos ez a Hamvas lesz lassan a magyar művészeti akadémia (amit kisbetűvel kell irni) főideológusa. Persze ez nem lenne annyira rossz neki, csak legfeljebb csodálkozik majd, hogy milyen társaságba is került (1968-ban halt meg Hamvas).
Történt ugyanis, hogy az Új művészet cimű lapot egy ideje nem veszem. Nagyritkán van benne érdekes, sőt kiváló irás is, de a többség mondjuk középszerű, sokszor érdektelen. Ezzel semmi baj nincs, az én izlésem is kifacsart, meg aztán nagy a konkurencia is: Artmagazin, Műértő, (a Flashartot már kinyirták), mondjuk Artlocator, mind más-más résbe lőnek, mert azért mondanom sem kell, hogy 4 művészeti lapot korlátozottan tart el az ország. Node semmi gond, hiszen az mma -ja igen, nekik is van valami lapuk, de hagyjuk- rátenyerelt az Újművészetre. A friss számban melléklet található, cime: szakralitás a kortárs képzőművészetben. Hoppá! A lap első cikke Molnár Sándor (ki a túró az?) Vigadóbeli kiállitásáról szól. Ja igen, a Vigadó egy sokmilliárdért mélymagyaroknak felújitott diszfütyi, akarom mondani épület.
És akkor, ha már ennyire mellényúltam - mellesleg az újság cimlapján az van: ez nem kunszt- elméleti melléklet- na ez sem túl szép hamisitás..Mellényúltam, nem baj, belelapozok. Hát ez a csodás ember M.S. monogrammal épp azt fejtegeti, hogy számára a szakralitás, jaj nem szó szerint, de Hamvas tanitásai (!!) által elvenedett meg, és hogy ő annyira nagyon klafának tartja a nagy ideológust, hogy ihaj, nádiveréb.
Persze azok, akik éltek a cocializmusban, mindez nemhogy furcsa, de meglehetősen otthonos lehet, ő örömmel fogják tapasztalni, hogy visszafelé is forog a világ. Mindenki másnak ott a...na nem arra a kis kártyára gondolok....

mit vegyek karácsonyra?

Kaptam egy érdekes kérdést: valaki szeretne műalkotást venni karácsonyra, barátnak/barátnőnek/családnak, és megkérdeztek, van-e hely, ahol körülnézhetnének ilyenekből. A válasz sajnos az, hogy nincs ilyen hely. Az Ikeában mondjuk 10000-ért kaphatunk "képet", de az ugye mindenkinek világos, hogy az egy kommersz, általában Kinában nyomtatott valami lesz. Ami persze jó, ha éppen tetszik a kép, hiszen sokkal szebb, mint egy üres fal. A következő szint a pályakezdő/pár éves gyakorlattal rendelkező fotós/festő lehetne, de itt már komoly gondokba ütközünk. Először is: kellene pár név. Aztán kellene egy hely, vagy legalább egy weblap, ahol meg lehet nézni a képeket, és mondjuk meg is lehet venni őket. Hát itt már vége is a dalnak, nagyon kevés ilyen honlap van, mégpedig azért, mert úgyse vesz senki semmit, akkor meg miért. Tehát ha lenne egy oldal, ahol ilyen képeket lehetne bogarászni, az jó lenne. Csakhogy van ilyen oldal. Vagyis olyan oldal van, ahol műalkotásokat lehet nézni és vásrolni, csak éppen a már befutott, vagy legalább valamennyire ismert embereknek. Az árak pedig ott már szépen felcsúsznak, ahogy a festők úgy érzik, ők már letettek valamit az asztalra...
Egy ilyen oldalon igen ritkán lehet 200.000 alatt bármit venni. Ez azt jelenti, hogy az már túl drága, hiszen annyi pénzt nem mindenki tud áldozni erre.
Párizsban van egy galéria, ami kifejezetten a sokszorositott, olcsó de minőségi képekre szakosodott. A boltlánc van már Pesten is, jó érzéssel mégsem tudom ajánlani, ugyanis...drága. Százezerért kapunk egy képet, ami mint érték, nyilvánvalóan nem működik, ahhoz viszont drága, hogy egy nyomtatásért ennyit adjunk. Egy nyomtatásért egy nevesincs embertől. Jó, persze félmillióért már erősen válogathatunk a nagy nevek közül is, csak éppen ki fog annyit fizetni egy képért?
Megoldás: az nincs. Vagyis mindenki fotózzon/fessen valamit kedvére, és rakja ki a falára. Vagy lélegezzen mélyeket, és fizesse ki az árat..

jaj

Namost az van, hogy mértékadó lapok is beszámoltak a Sothebys magyar tételeket is felvonultató aukciójáról, de sajnos nem azért, mert Mauer Dórától Riegl Juditig komoly anyag gyűlt össze, hanem azért, mert van egy bizonyos fickó, aki valójában nincs is, legalábbis állitólag nincs poziciója (ha valaki még mindig nem tudná, a neve H-val kezdődik és abonnyal folytatódik), aki a Szépművészetiben tartotta az esküvőjét és pár képet bérelt is az intézménytől, és van neki egy barátnője is (vicces hogy minden lap barátnőnek hivja, de akkor kivel volt esküvője?), aki történetesen festőnő, és 26 éves. Namost a Sothebys valamiért úgy gondolta, hogy ő lenne a legmegfelelőbb arra, hogy kiegészitse az El Kazovszkijtól Rozsda Endréig tartó sort. Őrület.
A másik fele a történetnek viszont az, hogy a Hvg-től a Műértőig (azért irtam igy, mert ez egy kézben lévő cég), mindenki lehozta a hirt, és mind szörnyűlködött egy sort, aztán jöhet a következő balhé. Szerintem meg elegánsabb lett volna nem megemliteni a festőnőt, hiszen akkor azzal véleményt is mondtunk róla. Azonban lehet, hogy mégis meg kell emliteni, de akkor viszont azonnal mondjon le. mármint ki? A Sothebys? Szörnyű, hogy immár ilyen témáink vannak.