Mark Tobey a velencei Guggenheim múzeumban

Számomra az egyik legszimpatikusabb hely Velencében a Peggy Guggeinheim villa. A középkori várostól eltérően semmi dagályosság, misztikusság, régvolt korok, hanem egy kedves, élhető, fákkal körülvett udvar köszönt minket, ahol senki sem szól ránk, ha leülünk a földre vagy végigtapogatjuk a szobrokat. És ahhoz is kell némi tökösség, hogy Mark Tobey kiállitást rendezzenek.

Nem mintha nem lenne odavaló vagy nem került volna már be a művészettörténetbe amúgy is. De azért nem véletlen, hogy absztrakt expresszionizmus cimszóval inkább másokat szokás emlegetni. Pedig ő is amerikai, New Yorkban futott be és sokak szerint Pollock-ot vitte tovább. Nem egy Lichtenstein. Nehezek a képei és sokszor tűnik úgy, hogy semmi tudatosság bennük, mignem végre kezdjük belelátni a struktúrákat. Elképzelem, Rothko mekkora sokk lehetett a művészvilágnak, de azt kell mondjam, Tobey sem egyszerű. Ő fehér irásnak nevezi a technikáját, valóban vannak fehér görbék a képein, de számomra mégsem az dominál, hanem a többrétegűség. A képei valószinüleg nem élnének meg a kiállitótermen kivül. Nem hatnak azonnal, időt kell adni nekik. Mégis, mondjuk Agnes Martinnal szemben, ahol egyszerűen nincs ott az, amiről a kép szól, itt minden a vásznon van, csak nem látjuk meg elsőre.

Nehéz kiállitás ez, de az életben annyi könnyen érthető dolog van. Na ez itt nem az.

Screaming hole - poetry, sound and action as intermedia practice in the work of Katalin Ladik

Ez egy angol nyelvű könyv (Kürti Emese irta), amit az Acb galéria újonnan felállitott researchlabja jegyez és ad ki. Sajnos 12000 ft, ez történik olyankor, amikor nem jelennek meg máshogy életműkatalógusok. És azt is megkérdezhetném, hogy ugyan a Nemzeti Galéria miért nem állitja ki a 70-es évek egyik legismertebb performanszerét, bár ugyanezt kérdezhetném St. Auby Tamásról, Hajas Tiborról, Erdély Miklósról éssatöbbi.

Szóval itt van ez a hiánypótló mű, nyilván magyarul nem érte volna meg kiadni, igy viszont vihető külföldre, mint ahogy amúgy is ez történik Ladik Katival. Hogy milyen messzire jutott, az is jelzi, hogy az idei Documentán is szerepel, ami azért elég magas polc (igaz, Hajas meg a velencei biennálén). Amúgy érdekes, hogy nagyon lassan csorognak az információk a rendszerváltás előtti performanszművészetről, a balatonboglári kápolnatárlatokról máig nem érhető el könyv éssatöbbi.
Ladik Kati amúgy Újvidéken, az akkori Jugoszláviában született, és mint költő kezdte a pályafutását az Új Symposium lapnál. Aztán érkezett a feminizmus, a performanszművészet, bár valóban pont egy ilyen könyvből kell megtudjam, hogy két verseskötete is megjelent.
Az az érdekes, hogy a 80-as évekre az összes magyar performanszerrel jó viszonyban volt. Erdéllyel éppúgy mint Szentjóby-val vagy Balaskó Istvánnal. Van is egy performansza, amit Szentendrén hoztak össze St. Auby Tamással, de ott volt Erdély is meg még páran. Na erről se irtak mostanában az újságok.
Igazán kár, hogy Ladik nem lehetett olyan népszerű, mint Kerouac, mert akkor mindenki venné ezt a könyvet. Igényes, pontos, eleve a kutathatóság igényével készült. Minden forrást hivatkoznak, minden dokumentumot megmutatnak, a korabeli fényképeket amennyire lehet, jó minőségben mutatják. Szép a tipográfia is és maga a szöveg is tárgyszerű de informativ. Nem várhatunk többet egy könyvtől. Bár mindenkiről ilyen minőségű könyv készülne!

Biennálé pillanatok 5.

Ez Sri-Lanka nemzeti pavilonja, vagyis a fegyverraktár meghosszabbitása, de nem ez a lényeg..Látványos, ugye?

Ez tipikusan az a mű, ami fotón néz ki jól. Jó sok fej, erős kontrasztos fény, imádják a fényképezők. Az alkotók szerint ezek a fejek is szivesen várnak mindenkit országukban, menjünk csak oda...
Azt gondolom, hogy igen, jól néz ki, de annyira mégsem érdekes. Nincs semmi más, amit mondhatnék. Nem sok időt töltöttem itt.

A Damien Hirst jelenség

Velence külvárosban - ami persze nem a tengert jelenti, hanem Mestre-t, vagyis azt a városkát, ahonnan meg lehet közeliteni szárazföldről Velencét - szinte mindegyik buszon Damien Hirst kiállitását hirdetik. Ja hogy egyébként biennálé is van? Nagy ügy! Menjetek a Palazzo Grassi-ba - hirdetik, és sikerrel, mert szép sor jött össze a pénztárnál. Az épület gyönyörű, igy van mit nézelődni, de mi most foglalkozzunk a főhőssel.
Nem ő az a cápás fickó? - kérdezte egyszer tőlem valaki, és valóban ő az. A 90-es években, amikor Saatchi marketingguru és milliárdos lett, rájött, hogy jó buli nem csak műveket vásárolni művészektől, de némi reklámmal többet is ki lehet hozni a dologból. Ez annyira sikerült neki, hogy az YBA, young british artist azóta is művészettörténeti korszak. Az a pár millió font, amit ezen keresett, pont jól jött, amikor saját múzeumot nyitott London belvárosában. Damien Hirst messze a legsikeresebb yba művész, egy idő után arra is rájött, hogy nincs neki szüksége Saatchi mesterre sem. Sőt, galériára se és senki másra. Ezen felbuzdulva felvett vagy 30 művészeti segédmunkást, vagyis nála kevésbé sikeres alkotót, és hagyta, hadd dolgozzanak ők. Ő pedig elment ötleteket gyűjteni, és hát igen, véletlenül belefutott egy négy méteres cápába, ami pont eladó volt. Csak igy történhetett, hogy a néhány hónapra rá szervezett saját aukción a formaldehidbe úsztatott cápa volt a legkomolyabb tétel. A gyűjtők megőrültek, és összesen kb. 150 millió fontot hagytak ott nála, ami szép summa, de végülis cimlapra került elég sok mű az árverésről.

Ennyi a tündérmese, és most úgy kéne folytatnom, hogy a művész azóta a saját szigetén piheni ki fáradalmait, de persze nem bir nyugton maradni. Persze melyikük tudna, nemigaz? Drága a benzin a Ferrariba, nosza dobjunk össze egy kis pénzt Velencében, úgyis biennálé van, mondhatta a munkásainak, aztán munkához láttak.
A kerettörténet szerint az 1. században élt felszabadult rabszolga, Cif Amotan fantasztikus kincseket gyűjtött össze, majd az ezeket szállitó hajója sajnos elsüllyedt Afrika partjainál. Videón láthatjuk is, ahogy egy szállitóhajó daruja felhozza a viz alattról a szobrokat. Búvárvideók is készültek, véletlenül épp arra járt kb. 5000 lámpa is, igy full hd-ben nézhetjük a búvárok mutogatásait és a kishalak cikázásait, miközben fent a hajón persze nagyon örülnek ennek.
Amikor továbblépünk a kiállitóterembe, akkor persze ott van apró betűkkel, hogy a sztori azért nem egészen igaz, de amikor megpillantjuk a műveket, ez mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Nem, ezek nem 1. századi dolgok. Ránézésre is műanyag, ráadásul az álmoszatok idétlenek, miért ne tisztitották volna meg tőlük a szobrokat? Hát mert itt a kerettörténet csak háttér, egy jópofa plakát, a lényeg, hogy ismét Damien Hirst szobrokat láthassunk.
Amúgy is teljesen nevetséges azt gondolni, hogy az 1. században 6 méteres hidraszobrokat készitettek, majd azt pont az angol művész találta meg...
Nem is erről van szó. Áltörténelmieskedő, de persze kiválóan kinéző szobrait érdemesebb egyszerűen gondolatkisérletnek nézni. Meg akarta nézni, hogy nézhet ki egy hatkezű lány 10 méteres szoborban. Tessék:

Feminizmus level 1000 (á la Kemény Zsófi)? Dehogy. Ő csak szórakoztat. Miért, a bűvésztől elhisszük, hogy tényleg eltünteti a nyulat? A művészeti világ mára már semmivel sem komolyabb, mint egy akciófilm. 

Khmm. Ja igen, Damien Hirst szerint - teszem hozzá gyorsan.

Na ilyen értelemben tényleg jelenség.

Biennálé pillanatok 4.

A francba, ezt én is meg akartam csinálni! De nálam sokkal jobban összehozták, úgyhogy maximális riszpekt.

Az én ötletem csak annyi volt, hogy ki kéne vinni képeket valamilyen láthatóan nehezen megközelithető helyre, és ott olyan képeket csinálni róluk, amin látszik, hogy a semmi közepén vannak. De ez jobb. Van két fémállvány, mindkettő nehezebb annál, hogy egy ember mozgassa, és ott van még vagy 30 kép is. A feladat az, hogy az egyik tárlóból a másikba átvigye a fickó a képeket. Az külön bónusz, hogy egy kifeszitett kötélen egyensúlyozva megy át, igen, a képekkel is. Elképesztő.
Na ezt biztos nem felejtem el. A filmben vannak közelik is, az egykedvű fickó kiemeli a képeket a tartójukból, ezek bekeretezett képek, majd fogja a botját, és átsétál a szakadék felett a képekkel, és berakja a tárlóba. Nagyon hosszú a videó, hiszen eltart egy ideig ennyi képet átvinni...
De ez még csak a fizikai megvalósitás. Micsoda szimbólum: egy hegylánc tetején próbáljuk átvinni a képeket egy kifeszitett kötélen a semmi közepén. Ezt mondhatnánk akár versekre is..vagy a magaskultúrára, vagy az olvasóra bizom mire.
Egy biztos: számomra ez volt a biennálé egyik csúcspontja.

Biennálé pillanatok 3.

Ez most nosztalgia? Lássuk csak:

Végtelen kazetták fatárlókban. Eleve a harmincan aluliaknak nem mond semmit. Hiszen ők nem is használtak kazettát. Nekem maga a szabadság volt, amikor reggel a 32-es buszon suliba menet beraktam a walkman-be a gunst, és álmodoztam az ablakon kifelé bámulva.
No de ez nem témába vágó megjegyzés, ellenben elmondhatnám, hogy az installáció készitője az első kiállitó nőművész volt Szaud-Arábiában. Az asszociációm igy a következő: ahogy a kazetták jelképezik a múltat, úgy hamarosan már senkinek se fog feltűnni, hogy ki volt az első a több száz női művész között.
Persze gyanitom hogy nem erre gondolt, de nem baj.

Amikor a csajoknak van humorérzékük

A Peggy Guggenheim villában, a csatorna felé egy lovas látható felemelt fejjel, kitárt karokkal:

Kicsit talán elgondolkozunk azon, miért is került ide ez a szobor, de végülis miért ne. Aztán elsétálunk a kapuhoz, és rögtön minden világos lesz:

Kösz, Peggy.