Németh Hajnal interjú

www.havibaj.com/NemethHajnal.pdf
Az axióma most is áll: minél jobb művész valaki, annál szerényebb. Ugyanakkor hiteles tudott maradni, ami nem lehetett egyszerű Berlinben, egyedül. Csak azt tudom mondani, több Németh Hajnal kellene a honi művészeti életbe. Érdekes interjút olvashattok a fenti linken.

Fotóárverés a Blitz galériában

Itt most nagyjából pénzről lesz szó: árverést tartott a Blitz galéria, ami persze nem tartozik a nagyok közé, de hát Pesten ki tartozik oda? Kieselbach és Virág Judit, de itt most fotóról lesz szó. Tőlünk nyugatabbra a fotó már teljesen elfogadott médium, nálunk nem, tehát felesleges lenne bármit is várni. Nem is azért irom ezt a posztot. Hanem mert már a tételek kijelölése is, hmm, érdekes.

A fenti kép csalóka, mert Lugosi Lugo László sikfilmre készült sorozata 56 db képből áll, azért szeretnének majdnem 8 millió ft-ot kapni. Ha leosztom, akkor az 140000ft/db, ami azért jókora túlzás, de engem inkább a művésztől elérhető többszáz, talán többezer egyéb mű tartana vissza: igen termékeny alkotóról beszélünk, és 4 db ilyen teljes sorozat létezik, ami szintén árcsökkentő tényező.
Az aukció érdekessége nem is ez, hanem az, hogy rengeteg olyan alkotót hoz, akiről még sosem hallottam. A katalógus háromnegyede ilyen fotósokból áll. Én egy aukción biztos nem vennék ismeretlen névtől, bár ismerttől se nagyon. Szerepel egy André Kertész kép 700.000 -re kikiáltva, az meglehetősen jutányos ár lenne, csak valakinek meg kéne magyaráznia, hogy mitől eredeti az a kép. Úgy értem, nem lehetetlen, hogy az, csak nem túl gyakori, hogy valaki amerikában ilyen képet vesz és azt visszahozza. Amúgy lehet eredeti, mert nem igazán jó képről beszélünk.
Ata Kandó Hollandiában lett hires, a képéért 350.000 ft-ot kérni talán nem túlzás, de nem hiszem, hogy nagy tolongás lenne érte, mert ez sem tipikus kép az életműből, inkább egy véletlenül vagy csak úgy elkattintott darab.
Stalter György képeit nagyon szeretem, tőle jó képek várnak új gazdára, de ő sincs benne a fősodorban.
Szilágyi Lenke képe kedves, az ár is alacsony, mégsem ezt a képet venném tőle, fotózott ő sokkal jobbakat is. És itt belecsúszunk abba a kérdésbe, hogy valójában miért venne bárki árverésen fotót? Én biztos nem vennék. Megkeresném a művészt, elmennék a műtermébe, beszélgetnék vele, és úgy választanék.
Ennek ellenére örülök, hogy árvereznek, legyen minél több ilyen esemény. Egyáltalán: legyen szó a fotóról, mert most nincs.

Könyvajánló: Nick Hornby: Cicikrisztus

Aranyos válogatás-novelláskötet jelent meg az angol irótól, aki leginkább a Pop csajok satöbbi könyvével nyerte meg a rajongókat. Titka az, hogy könnyeden és hétköznapian ir, ami valahogy mégis irodalmi szöveg lesz az ő közreműködésében. Immár számtalan film és könyv után most épp a Meztelen Juliet megy a mozikban, ami könyvként nem egy rossz darab, bár a végére ellaposodik, de van benne pár nagy ötlet. A Cicikrisztus novellái közül épp a cimadó szól egy festményről, vagyis sokkal inkább egy kidobóemberről, akit egy galériában alkalmaznak, és egy krisztusábrázolást kell őriznie egy teremben. Igen ám, de a kép valójában cicifestményekből áll össze, és ezért a látogatókat meg is botránkoztatja. Olyannyira, hogy egyesek képesek lennének magát a képet is megsemmisiteni.

Ami ezután jön, az a Hornby mágia: úgy tud érvényes és elgondolkodtató lenni, hogy egy percig sem érezzük kioktatva magunkat, tanulság is van, de vörös farok nincs. A könyv többi novellája is jó, én épp Párizsban olvastam és nagyokat derültem rajtuk. Egészen kezdő olvasóknak is ajánlható, de vén rókák is derülhetnek rajta, mielőtt nekiugranak a Hódolat Katalóniának...

Baki Péter interjú a Magyar Narancsban

Először egyáltalán nem értettem ezt az interjút, annyira összevissza, aztán most már nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ez tulajdonképpen a döntéshozók, és főleg O.V. és körének szól, senki másnak. De még igy is meg vagyok döbbenve, arról nem beszélve, hogy fogalmam sincs, azok a "magas helyen lévő emberek" olvasnak-e egyáltalán Narancsot.

Az alaphelyzet a következő: Baki Péter pár éve kitúrta Kőrösi Orsolyát a Mai Manó ház éléről, aki a Capa Központ igazgatója lett. A Capa központ meg ugye az Ernst galériát túrta ki egészen felháboritó módon, egyszerűen azért, mert O. V. megigérte a házi fotósának, hogy csinál egy fotóriporteri múzeumot. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire borzasztó, hogy ezt egy majd 100 éves múzeum megszüntetésével kellett elérni. A Capa központ évi 200 millióból gazdálkodik, míg a Mai Manó a töredékéből, 5-10 millióból. Van még a Magyar Fotográfiai Múzeum, ami történelmi okokból Kecskeméten működik, szintén töredék pénzekből, noha, mivel a Fotószövetség tagok 2 művet ajándékoznak, plusz ott vannak nagyon régi és értékes művek, levelezések pl. Brassaitól stb. Baki Péter úgy került a Fotószövetség élére, hogy előtte egy olyan nő kaparintotta meg a széket (amúgy valószinüleg törvénytelenül), aki egész más irányba akarta vinni a dolgokat, kár, hogy csak botrányt okozott azzal, hogy meghatalmazásokkal, amik vagy törvényesek voltak vagy nem, egyetlen szavazattal lett elnök. Utána mindenki olyan embert akart, aki nem okoz botrányt. Baki Péter olyannyira nem okozott, hogy lényegében minden aktivitást, mindent megszüntetett a szövetségben, és úgy egyezett meg az Otp-vel finanszirozási kérdésekről, hogy abból 0 információt osztott meg másokkal. Ma sem lehet tudni, az Otp mennyivel és miért cserébe támogatja a Mai Manó házat. És akkor még ott van a szintén botrányba fulladt hősök terei fotómúzeum is, ami ugyan meghiúsult végül, de elterjedt egy szerződés, melyben Baki Péter átengedte az Otp-nek a tulajdonjog 85 (vagy 90, már nem emlékszem) %-át.
Most pedig nyilvánvalóan felfelé szólt, amikor azt nyilatkozta, hogy szeretné, ha a fotómúzeum Kecskemétről Budapestre költözne. Ez tényleg jó lenne, ám nem világos, hogy pontosan hova, és miben különbözne az a hely a Mai Manó Háztól.
Természetesen én is azt mondom, hogy jó lenne, ha az állam jobban támogatná a fotózást, ám az is elgondolkodtató, amikor Baki Péter azt mondja: "A rendszerváltás óta eltelt majdnem harminc év alatt sajnos nem sikerült olyan fotográfusokat felmutatnunk, akik kiemelkedő és állandó nemzetközi jelenléttel és ismertséggel birnak..." Ha ez igy van - egyébként ezen lehet vitatkozni - akkor Baki Péter miért nem ezen dolgozik, miért nincs egyetlen szakmai rendezvény sem a Mai Manóban, pedig korábban volt portfolio konzultáció, nemzetközi kapcsolatok stb.?
Azt gondolom, ha több pénzt adna az állam a fotónak, azt nem Baki Péternek kellene cimezni.

Thirtythree - a Mome fotószakosai a Capa központban

Vidámság, kreativitás, jókedv. Ezeket hiányolom leginkább erről a kiállitásról.
A Mome fotószakja hosszú sorokban gyömöszöli kifelé a fotósokat, azonban számomra nagyon esetleges, hogy kit lehet komolyan venni az ott végzettek közül. Talán azért alakult ez igy bennem ,mert kirivóan sok abszolút középszerű, ötlettelen fotóst adtak már az országnak. Ezért aztán inkább kiváncsian mint várakozásokkal telve néztem meg a kiállitást. Mondhatom, nem is csalódtam.

A valóság, mégpedig a szomorú valóság ábrázolásában meglehetős érdeklődést mutatnak a fotósok. Nincs is ezzel gond, hiszen menjenek csak cigánytelepekre, földutakra, irják meg a Blikkben.. Vagyis hoppá, az a fotóriporter, aki ezt csinálja. Itt elvileg fotóművészeket képeznek. Akik legfontosabb feladatul a valóság kendőzetlen ábrázolását tartják. Uhh...Ilyet még Capa se csinált volna. Nézzétek meg, neki volt humora. A kiállitóknak nincs, telibe vakuzzák a gyerekeket a porban, szánalmas semmiségeket örökitenek meg és olyan közhelygyűjteményt mutatnak, amiről ordit, hogy egy percet se gondolkoztak azon, mit is fotóznak épp.
A humor, na arra nagy szükségünk lenne. Nehogy bárki megnézze ezt a kiállitást!

Könyvajánló: Németh Hajnal: Crash Passziv interjú

A többség szerintem a Velencei Biennálé kiállitás óta ismeri őt, ha egyáltalán. A passziv interjú 12 balesetet mond el énekesek tolmácsolásában, és egy összetört autó is látható volt, mert egyrészt a pasik imádják az autókat, másrészt igy lehetett vizualizálni egy balesetet. Ennél már csak az lehetne drámaibb, ha újra és újra megismételnék a balesetet - bár rá kell jönnünk, hogy a művész célja nem a sekélyes Blikk szerű megdöbbentés volt. Ez viszont nem derül ki azonnal. Ez az a kiállitás, amire időt kell szánni. Máig emlékszem, hogy amikor én először megérkeztem, épp azt énekelte egy lány operaszerűen, hogy de nem voltál bekötve? A válasz pedig egy éteri nem. Akkor még azt gondoltam, ez egy elképzelt túlvilági beszélgetés. Később persze elolvastam, hogy nem halálos baleseteket rekonstruált Németh Hajnal, hanem egészen valós eseményeket, melyekben csak az a csavar, hogy operaszerűen adják elő őket.

Számomra minden drámaiság nélkül inkább vicces volt, de egy másik látogató jól le is szidott rögtön, hogy ez micsoda tragédia, és ne röhögjek. Ki mit lát bele persze, viszont azóta, hogy már elolvastam a könyvet, azt mondom, hogy hoppá, itt rengeteg munkát raktak bele olyan valamibe, ami az emberek többségének egyáltalán nem is tűnik majd fel. Hiszen ki az, aki végigolvassa az interjúkat? És 12 van belőlük.. Egyáltalán nem könnyű olvasmány, ugyanakkor ezzel a kérdezéses technikával egészen máshogy dolgozzuk fel a történteket, mintha valaki elmesélné. Nagyon szétaprózódik az, amit megértünk a balesetből, hiszen ha 20 másodpercig kérdezik, hogy bekötötted-e az övedet, és bizony nem, akkor annak jelentőséget tulajdonitunk, noha lehet feleslegesen.
A második kötet közepétől egy hosszú és mély elemzést is olvashatunk a Berlinben élő művészről, ami tovább finomitja az utat, amit Németh Hajnal bejárt.

Where are we now - kerekasztalbeszélgetés a Viennacontemporary-n

A Viennacontemporary művészeti vásáron elég sok beszélgetés zajlott, ezen a galériások mondták el mit gondolnak az épp aktuális témáról. A where we are now - hol vagyunk mi most téma az alcimmel - változó súlyok a centrum és periféria között - azt sugallták, hogy ma már nem annyira hangsúlyos a centrum. Persze mindezt Bécsből mondani, ami tulajdonképpen maga is a centrum legszéle, egészen más, mintha Londonban tartották volna a beszélgetést.

Ugyanakkor senki sem mondott olyat, hogy ez történik. Inkább csak addig merészkedtek el a résztvevők, hogy elismerték, hogy nem a centrumból is jöhet érdekes művészet. De ez, lévén a négy beszélőből három abszolút a periférián van, nem jelent semmit.
Az biztos, hogy bár közhely, az internettel a centrum is közelebb került a perifériához, hiszen a neten könnyebb követni, hogy épp mi történik. De úgy tűnik, még mindig csak a periféria kiváncsi a perifériára, és ez sokáig igy is marad...