Művészet mint konzervativ csapda

Ahogy most belegondoltam, a művészet az egyik legkonzervativabb iparág. Még az olajipar is több innovációt tud talán felmutatni. Gondoljunk bele: immár többszáz éve alig változik az, hogy a művészetnek azt vesszük, amit a legnagyobb galériák mutatnak nekünk: oil sur toile. Olaj vásznon. A legnagyobb -na jó, egyik legnagyobb - galéria, a Gagosian nagyon kevés olyat akar nekünk eladni, ami nem ez. Ha rájuk hallgatunk, Twomblyt és Richtert kell vennünk, olajfestményt vásznon. És igen, persze vannak más technikák, amik elterjedtek, a performansz, videóművészet, stb. de nézzük csak meg, hogy azok a művek mennyire ragadtak bele a vásárlók észjárásába: semennyire. A Christies aukcióin az, ami nem olajkép, az nagyjából a bútorral van egy szinten. A bútor szintén jó üzlet, de nagyon messze van a milliós áraktól.
Az is nagyon konzervativ, hogy egy nagyon szűk és láthatatlan elit mondja meg, hogy mi a jó művészet. Jeff Koons jó művész? Igen, mert a Pompidouban van kiállitása, sok pénzért mennek el a művei. De hogy miért ő lett ennyire fontos, azt nem tudjuk, és nincs is semmi, amit követhetnénk, ha jók akarunk lenni. Gyakorlatilag a bokorban sincsenek azok a művészek, akik nem művészeti egyetemről jönnek - miközben mondjuk a számitástechnikában ez nem számit. Honnan jött az Uber? És az Instagram? A művészetben ilyen nincs. Ha nem kerültél bele az egyetemen a körforgásba, akkor nem létezel a komolyabb galériák számára, akik a megélhetésedet tudnák biztositani.
Apróbb repedéseket azért látunk. Idén, 2018-ban a Grand Palais művész és robot cimmel szervezett kiállitást, és alig szerepelt rajta kanonizált művész. A Pompidouban Code névvel futott hasonló, ott azért jobban igyekeztek, de még igy is kevés "normális" művész volt. És amikor lelkesen rávetettem magam Ryoda Ikedára, aki sztár volt ezeken a kiállitásokon, kiderült, hogy nem is ő programozza a dolgait, hanem van egy fickó, aki megcsinálja, őt pedig csak a vetitők elhelyezése érdekli, és a hang.
Miért nem látjuk azt, hogy az ismert festők számitógéppel kezdenek foglalkozni? Azért, mert a képeik vevői még náluk is jobban konzervativok. Szivesen kifizetnek egymillió dollárt egy Picassoért, de hallani sem akarnak arról, hogy esetleg Picasso nem is olyan értékes ma már (amúgy de).
Meddig lehetséges ez a felfogás? Hiszen a számitástechnika időközben az egész életünket megváltoztatja. Ez egy olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni. Az azonban bizonyos, hogy az ok, amiért a művészet egyre kevésbé érdekes a számomra, az pont ez.

A novemberi Le Journal des Arts újság

Bernar Venet, akinek még akkor volt kiállitása a Műcsarnokban, amikor az még szakmai intézmény volt, a cimlapra került, mert két retrospektiv kiállitása is van épp, Lyonban és Nizzában. Ha nem a  Műcsarnokból, akkor Versailles-ból lehet ismerős a szobrász, akinek jellegzetes rozsdás ívei amúgy Magyarországon készülnek.
Nagyot szólt a franciáknál, hogy 9.3 millió euróból felújitották a Roubaix uszodát, ami már régóta egy kortárs szoborgyűjteménynek ad otthont. A csarnokban meghagytak középen egy vizes sávot, az épület hangulata ezzel valóban egyedi lett.
Hosszan foglalkoznak a felújitott svéd nemzeti múzeummal.  A felújitás elkerülhetetlen volt, hiszen az elektromosságot 1930-ban vezették be az épületbe, és azóta nem cserélték, de ami mostanában foglalkoztatja a művészettörténészeket, hogy lehet-e modern dobozokat, kockákat, tereket becsempészni a klasszikus épületekbe. Itt nem történt ilyen, de az átrendezés kapcsán jócskán leporolták a kiállitásokat, ettől vált érdekessé a felújitás.
Egy francia lapban elkerülhetetlen, hogy foglalkozzanak a Paris Photo-val.Az újság szerint elkerülhetetlen a női test újraértelmezése a fotók által, ebbe most inkább nem megyek bele. Alapvetően jónak tartom, hogy kortárs fotókról folyik a diskurzus, a női test pedig alapvetően örök téma, csak örülhetünk neki, hogy immár a nők is részt vesznek benne, akár provokációról van szó, mint Orlannál, akár új esztétikáról, mint mondjuk Jo Anne Calis.

Legnépszerűbb bejgyzések 2018

Minden évben összesiteni szoktam, hogy melyek voltak azok a bejegyzések, amik a legtöbb olvasót hozták. Azzal együtt, hogy a blogot magamnak irom, és nem fogalmazok úgy, hogy népszerű legyen, nem foglalkozom népszerű témákkal, azért időnként mégis előfordul olyan téma, ami több kattintást eredményez. Természetesen ezek általában olyan témák, amiket én inkább hátra sorolnék, de ez már csak ilyen. A legnépszerűbb témák idén a blogban:
- Spengler Katalin és Somlói Zsolt műgyűjtők
- A Pompidou magyar szerzeményei
- The Square film

Albert Oehlen katalógusa

Oehlen a kölni "új vadak" mozgalomból nőtte ki magát, Baselitz és Richter útján, és noha számomra nem volt annyira ismert, amikor most tényleg utánanéztem a könyveinek és kiállitásainak, bizony szép referencialistája van. Az utóbbi években nagyot emelkedett az ázsiója, többek között egyik képét 3 millió euróért adták el, nagy kiállitásai voltak stb..

Természetesen a Gagosian galéria pont az efféle sikerekre csap le, és rögtön Párizsban állitja ki új sorozatát, amiről már irtam. De a katalógus, na ez megérdemel mégegy emlitést. Természetesen mindenki ilyen katalógust szeretne: jóval nagyobb a mérete az A4-nél, a lapok vastagok, a minőség megkérdőjelezhetetlen. Még margó sincs, hogy a képek minél jobban érvényesüljenek.
Emellett a citromsárga alapszin egészen unikális. Ilyen köritésben egészen megkivántam a képeket, ezért megkérdeztem az árukat, amik sajnos már jóval túl vannak az emészthető kategórián. Viszont érdekes látni, hogy egy igényes katalógussal, igényes kiállítással mennyire máshogy lehet bemutatni egy alkotót, mint egy koszos, hideg pincében. És a katalógus, az bizony megfizethető, és évek múlva is lehet gyönyörködni benne...

Könyvajánló: Pelevin - IPhuck10

Pelevin már sok jó könyvet letett az asztalra. Ott van a T (vagy T gróf), ami Tolsztoj mai reinkarnációját dolgozza fel egyszerre könnyvfakasztóan viccesen és mégis elgondolkodtatóan, ott van a Pi generáció, ami a hatalomhoz való viszonyt figurázza ki, a Snurf, de még ezeken kivül is rengeteg könyv, tehát aki naprakész akar lenni az életműből, az az utóbbi években minden évben új Pelevin könyvet olvasott.
Az új regénye egy kurátorról szól, aki valójában programozó, és "még valójábban", vagyis a titkos életében egyszerű bűnöző, műtárgyhamisitó. Pelevin jól látta meg, hogy az olvasói nincsenek igazán képben a kortárs művészettel - már persze ha egyáltalán képben lehet lenni - viszont jeges borzongás fut végig rajtuk, ha mutatnak nekik egy 3 méteres bronzpókot, hogy mi kerül ezen x millió dollárba, rubelbe, bármibe..Az iró jól játszik rá az értetlenségre, és gipszkornak nevezi a legújabb kori művészetet, mint ami önmagában is az átverésről szól, és ebbe a közegbe helyezi az először kurátorként megjelenő főhősnőt. Főhősnőt mondok, noha Pelevint kitalált még néhány nemet, ezzel egyszerre figurázva ki a genderterminológiát és az azt érinthetetlennek mondó diskurzust. Az egész regényben feltűnően nekimegy az összes mai divatos irányzatnak: a nemek összevissza keverednek, az iró pedig nem kiméli a többi irányzatot sem. A regényében az emberek közti személyes érintés, a szex tiltott, mivel mindenféle betegségekhez vezet, és a regényfolyam szerint mindez a multicégek titkos piacszerzési művelete volt, mivel igy mindenkinek el tudnak adni egy személyes Iphone vagy androidbabát.

A könyv kifejezetten érdekes lenne, ha...talán egy kicsit sokat markolt, talán csak túl bő lére eresztette a nagy kortárs művészetes dumát, de végig azt éreztem olvasás közben, hogy ez már sok. Ha egy eseményt leirhatna 10 szóban, akkor biztos, hogy fél oldalon keresztül cifrázza, élvezettel merül el az általa teremtett műalkotások részletes leirásában. Talán egy kicsit sok művészettörténetet olvasott...A regény nagyjából felében nem is történik más, mint a kortárs művészet pocskondiázása. Meg is érdemli, nem mondom, csak éppen ez egy regény, és a cselekmény háttérbe szorul. Sajnos az iró, miután felvázolta magának a cselekményt, és megirta pár oldalban, köréirt egy komplett művészettörténet paródiát. Ha ugyanezt 100 oldalban irja meg, még ajánlanám is a könyvet, de igy csak azoknak az időmilliomosoknak ajánlom, akik mindenáron el akarják olvasni a komplett életművet. Pedig amúgy jó és fontos témákról is beszél, és végre valaki, aki úgy beszél az elmagányosodásról, hogy attól nem leszek rögtön depressziós...A könyv viszont ebben az értelmezésben arról szól, hogy a technika sajnos megváltoztat minket. Milyen jó lett volna, ha erről ir többet...

a piszi Artforum

Az újság majdnem elbukott, amikor kiderült, hogy a kiadó-tulajdonos bizony igen gyakran megerőszakolta az ifjú titán újságiró-lánykákat. Vezeklésként az elmúlt számokban már feministákat mutattak be, emberi jogi aktivisták követték, és most itt van Reza Abdoh, egy meleg szinházi rendező, művész. Az újságban úgy mutatják be, mint egy emberi testet végletekig kiaknázó, kihasználó performer, de azért a munkásságát nézve nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy Reza valamiért iszonyodott a női nemi szervektől.

Szerintem egyáltalán nem árt az Artforumnak ez a fajta irányváltás, ugyanakkor későbbhiányozni fog az a fajta előrelátás (ha abbahagyják azt a vonalat), amivel később befutó művészeket emeltek ki. Addig is izlelgetem azt, hogy Artforum = történelemóra.

Michel Houellebecq a párizsi Air de Paris galériábann

Az iró Houellebecq talán a legszomorúbb kortárs iró, könyvei rendre a magányosságról vagy az oda tartó útról szólnak. Ő az, akinek egy könyvét elolvasva napokig nem akarok szólni az emberekhez. Fotósként pont ugyanilyen: még véletlenül sincsenek emberek a képen, és a természeti formáknál se látható igazán az ember keze, vagy ha mégis, akkor csak negativ kontextusban.

Képein - mondhatnánk természetesen - szövegeket is mutat, ezek általában még szomorúbb kontextusba helyezik a képeket. A fenti képen pl. a szöveg: a halál kékbe öltözött - a kék halálba öltözött. Köszönjük, ön nyert egy beutalót a pszichológusához.
Viszont ami még jobban zavar, hogy én már láttam ezt. Nem pontosan ugyanezt, de Bret Ellis egészen hasonlót csinált, mármint hasonlóan szövegeket rakott efféle képekre, még a betütipus is stimmel. Ok, biztos nincs levédve az, hogy szövegeket rakunk egy fotóra. És az is lehet, hogy csak azért haragszom a szerzőre, mert annyira le akarja húzni a hangulatomat.. Egy érdekességnek jó, de nincs itt semmi látnivaló...