Mindenképpen talán

Bárki bármit mond, van a művészetértésnek egy olyan szintje, ami igen kellemes. Én pl. amikor először rájöttem, hogy lehet saját Picassóm, mármint Picasso képem, akkor igen megörültem, és gyorsan ki is raktam hármat a nappalimba. Nem, nem vagyok milliomos, és aukciókon sem licitáltam nagy elánnal. Ha ugyanis tetszik egy kép, ugyan ki akadályoz meg abban, hogy keressek egy könyben, esetleg interneten egy jó reprodukciót, kinagyittassam, és bekeretezve kirakjam a falra? Az egész megvan 15000 ft-ból, és máris műértőnek érezhetem magam. Hiszen ez pusztán a megbecsülésem jele, hiszen ha nem tetszene igazán egy kép, akkor nem raknám ki a falamra.

Volt idő, amikor ilyenekkel szórakoztattam magam, és élveztem, hiszen a legnagyobb mesterek alkotásai, köztük is feltűnően sok Klée mű mászott fel a kampóimra. Ma is azt mondom, hogy ez a legnagyszerűbb módja a műélvezetnek. A kép ugyanis nem lesz sokkal rosszabb azért, mert nem látom az ecsetvonásokat, és persze az olajfesték háromdimenzióssága is elveszik. Cserébe napokig, hetekig tudom szemlélni az alkotást, ami jól jön akkor, ha beleveszek az új részletek felfedezésébe, és egy múzeumban sosem lesz annyira intim a viszonyom a képpel.

Kicsit később már megengedhettem magamnak, hogy kortársaim közül rakjak ki képeket. Megörültem ennek, gyorsan el is dobtam a Picassokat, de mivel nagyrészt ajándékképeket gyűjthettem, esetleg néha egy olcsóbb darabot, gyorsan meguntam. Azok a képek ugyanis nem azok a képek. Már eredeti képeket nézegettem, de egyre inkább kiszerettem a művészetből. Nem csoda, hiszen nem tudtam igazán választani!

A következő lépés… nos, akövetkező lépés természetesen az, amikor a kortársaimat megismerve a műtermükben tudok beszélgetni velük, lapozgatni a képeket és úgy választani, ne adj isten cserélni. Ez már egészen más! Hiszen a beszélgetés révén megértem a művek hátterét, és egyáltalán, ez az egész “hú, ő most egy festő, nem is evilági lény” érzés is megszűnik. Minél többet beszélgettem, annál inkább biztos voltam abban, hogy az úgynevezett nagy nevek is ugyanolyan emberek voltak, mint bárki, csak ők nem egy gyárban dolgoztak, nem is vezettek vonatot, hanem festettek. Ennyi. És persze ilyen szemmel újra lehet olvasni mondjuk a Picasso köteteket, benne van bizony az is, hogy igencsak sűrű vendég volt ő a kávéházakban, egyébiránt pedig sokat dolgozott, egyáltalán nem hullt az ölébe a dicsőség… Nem is vágyom már egy eredeti Picasso-ra. Minek? Hogy drága testőrök figyeljék 24 órában? Az csak egy kép..

Titkos tipp

Félig kajánul olvasom, hogy az egyébként mma tag Aknay János, aki amúgy egy itthoni mércével befutott konstruktivista festő, nekiment a műcsarnok (nem, most már azt sem irom nagybetűvel, majd ha újra valódi hely lesz) szalonjának, lévén a kurátor és a nemzeti szalon eléggé üti egymást. És tényleg: valami vagy tényleg szalon, vagyis befogadó, akár zsűrivel, vagy kurátori, a kurátor dönt, hogy valaki bekerül-e. Már csak ezért is öngól volt elvállalni azt a kurátori szerepet, de persze akadt volna száz másik. A lényeg nem ez.
Hanem hogy a képzőművészet Baán László hatékony közreműködésére megszűnt. Bezárt a Szépművészeti, és a 3 év felújitás elég hosszú idő ahhoz, hogy legyen belőle 5 vagy 10, nincs már Kogart, nem sorolom, a helyzet ugyanis az, hogy az ember vagy ellátogat Bécsbe, ahol normális, értelmes programok várják, vagy elfelejti ezt az egész úri huncutságot. A Ludwigban szintén nincs semmi, pedig az is milyen jó múzeum volt az előző vezetés alatt. És aki azt mondaná, hogy dehát ott van Zsigmond Vilmos fotókiállitása, annak azt tudom mondani, igen, nagyon érdekes lenne ez, mondjuk valami mellett. Egy jó kis Gross Arnold kiállitás mellett szivesen megnézném a fotóit, hamár amúgy is ott vagyok, de azért ő filmrendező, és közben meg millióan várakoznak teljes életművükkel a startvonalon, hogy aztán az unokák majd kihányják a képeket mert kell a hely. Lehetne: Kerekes Gábor,Gross Arnold a minap jutott eszembe, Nádler, az egyik titkos kedvencem Gábor Áron, vagy mellettük még millióan.
Csakhogy a vörös farkat nem kerülhetjük meg, mert én olyan vagyok, aki a rosszban is talál jót. Messze van Bécs? Akkor érdemes felsétálni a Várba, ugyanis a 20. századi gyűjtemény a Nemzeti Galériában egészen elképesztően jó. Nem reprezentativ, nem teljes, de nagy anyag és jó. És leporolva az amúgy a Műcsarnokból viccesen gyorsan kirúgott Petrányi Zsolt által még értelmezhető is. Ha netán művészet megtekintés iránti elvonási tüneteket láttok magatokon, ott a helyetek.

Photo Paris Los Angeles

A francia Photo magazin új számát teljes egészében a Photo Paris Los Angeles-nek szánták. A Photo Paris egy művészeti vásár minden év novemberében Párizsban, és a Los Angeles különkiadás ésszerű lépésnek tűnik pl. az Art Bázel terjeszkedésére válaszul. Los Angeles abból a szempontból is jó, hogy már kialakult művészeti élet van ott, vagyis nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Mindezt jól jelzi a 160 oldalasra duzzadt, akár könyvnek is elmenő folyóirat, és bizony nem is a Photo magazin lenne, ha nem lenne tele kivánatos hölgyeményekkel.

LA azért egy kicsit máshogy működik mint a művészeti világ többi része. Arrafelé partikat kell szervezni, és az a jobb esemény, amire nagyobb, hiresebb ember megy el. Amikor legutóbb ott jártam, a megnyitót úgy hirdették, hogy Elton John is ott lesz, egy másikat meg úgy, hogy a Green Day basszusgitárosa. Na jó, de ki a fotós? – kérdezhetnénk, de a válasz valami ilyesmi lenne: haverja a David Lachapelle-nek. Már bemutatkozáskor az az első mondatuk, hogy kit ismernek, kik a barátaik(nak hivott, valójában jobb esetben haveri, rosszabb esetben távoli ismerősei). Ebben a környezetben a Photo magazin sem tett mást, mint hogy rövid időre Story magazinná alakult, és szépen hozza is a hirességekről készült beállitott fotókat – mentségükre legyen mondva, hogy a magazin azért nem csak ebből áll. Sőt, vegyük észre mennyire nem: még 70-es évekbeli új hullámos fotókat is bemutatnak, amik persze nem lépnek túl egy gimnazista tanuló fényképismeretén. Ugyanez a helyzet a művészeti vásárral is: ha innen nézem, bődületesen gyenge, amatőr vackok, amikkel nálunk még egy kerületi fotóversenyt sem lehetne megnyerni. Másfelől viszont totál laza képek, általában jó nőkről, és nem kell mindig szenvedni. Hát jó, én feltettem az utánérzések polcra…

Hegyi Lóránd: Fragilité de la narration könyvajánló

Ez egy szakkönyv olyanoknak, akik pl. tudják ki is a cimben szereplő emberke, aki mellesleg a Saint-Étienne modern művészetek múzeumának igazgatója - ami Lyon mellett van, ami meg Genf közelében van, vagyis Párizstól jó messze. Ezzel együtt ez a karrier kb olyan, mint Chris Hatfield-é, aki Kanadaiként lett űrhajós, vagyis számunkra már ez is teljesen elképzelhetetlen és őrület. Már a rendszerváltás előtt nagyon sok referencia szólt Hegyi Lórándról, és a mára már magyar ügyekkel nem foglalkozó művészettörténész hitelét az is növeli, hogy az itthoni mezőnyből egyedül Fehér Lászlót emelte ki és szervezett neki kiállitást (ami azért talán már túlzás). Az elbeszélés törékenysége könyvcim kicsit arra utal, hogy nem a szent grált fogjuk megtalálni 2 oldalon belül, hanem pusztán (de mennyivel jobb igy) a nézőpontok sokszinűsége és egymásrapakolása után az olvasó döntheti el hogy mit szeretne gondolni (a hazai mezőnyben pl. Rockenbauer Zoltánnal közös ebben).
Középeurópa mint probléma, mint góc, a könyv leginkább erről szól. Ugyanis rettentő furcsa, hogy London, Párizs és mondjuk Köln között dőlnek el Európa leginkább közéletet meghatározó művészeti kérdései, esetleg néha egy kis München beleszólhat, Bécsben is van élet, de ezzel végképp kifújt, legalábbis nyugaet-európa számára (elég bármilyen neves művészeti lapot megvenni hogy ezt lássuk). Prága? Érdekes szinfolt. Az olaszok eleve nincsenek is rajta a térképen, a spanyolok próbálkoznak, de hiába, a többieket meg hagyjuk. Ez a jelenség amúgy bármikor megfigyelhető akár Bécsbe érve is: mondjuk az ESSL-ben kiállitó Georg Baselitz-et nézve valóban csak annyit tudunk mondani a 4 *5 méteres gyönyörű vásznakra, hogy ilyen művészünk nekünk nincs. Jó, persze ez igazságtalan volt. Meg úgy az egész igazságtalan, hiszen azért Budapesten is vannak művészek, meg a lengyeleknél, meg még délebbre is, csak senki sem tud róluk semmit. Hegyi Lóránd kötetének főmotivuma pedig éppen az, hogy  közelitsük meg a művészetet éppen közép-európán keresztül. Ő pedig elég authentikus személy erre, hiszen itt született, itt élt.
Ezzel együtt nem hiszem, hogy a franciák a könyvet elolvasva hirtelen magyar művészeti gyökereket kezdenének keresni. Egyrészt annál intelligensebb a könyv, hogy direktben mondja, másrészt a kötetcim és a főmotivum is valójában csak egy keret, melybe elég sok belefér. Mégis, már csak azzal is, hogy egyáltalán behozta ezt a témakört a nyugati közbeszédbe, abszolút dicséretes. Már csak néhány száz másik Hegyi Lóránd kellene, hogy ezt egy kicsit nyomatékositsuk is....

feLugossy László: Szufla Túltermelési kisérletek a nyolcvanas évekből

Oravecz Barna kezdi úgy Hamvas ismertetőjét, hogy a rendszerváltás után mindenki azt várta, hogy tömegével kerülnek elő addig ismeretlen életművek a fiókokból, és nem kerültek elő, csak Hamvas könyvei. Ehhez képest a képzőművészetben jobb a helyzet, hiszen még most, 2015-ben is előbukkannak ilyen könyvek, és pár hónapja már bemutattam Ujj Zsuzsi könyvét is, tehát folyamatos az ellátás – és itt ragadom meg a lehetőséget, hogy újra emlékeztessek a Nem kacsák vagyunk egy tavon, hanem hajók a tengeren, független művészeti helyek Budapesten könyvre, ami hihetetlenül érdekes. Vagy akár ott van Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák műve is, tehát nemhogy eltűntek volna Kerekes Gábor, Hajas Tibor, Erdély Miklós életművei, hanem még csak most tartunk a feldolgozásnál. Miért van ez? Talán azért, mert a festészet nem annyira direkt, bár ha az akciókra gondolok, ez sem igaz..

Mindenesetre feLugossy életművét nem ma kezdtük el megismerni, a Bizottság zenekar révén már régóta egyfajta reflektorfényben van, mégha ez a fény meglehetősen zárt, szűkkörű is. Ezzel együtt muszáj vagyok visszautalni a kezdőmondatomra, mert feLugossy néha nekem inkább irónak tűnik, mint festőnek. Vagy akcionistának. Bárminek, ami nem festészet, és ezt nem azért mondom, mert a képei elviselhetetlenül szörnyűek, hanem mert egyszerűen irásban, akcióban, zenében jobb. Hopplá, azért mégis egy festőről beszélünk, bár nem érzem óriási gyötrelemnek a sokszinűségét, hiszen igen sokan eveznek hasonló csónakban. Ezt csak azért mondom mégis, mert a könyvet most elsősorban nem is vizualitással foglalkozóknak ajánlanám, bár ötleteket persze ők is elcsenhetnek, hanem inkább olvasóknak, akiket nem borzaszt el, ha néha átlépnek a képzőművészet terepére.

filozófia

Azon merengek, iródhatott volna-e másképp a magyar művészettörténet az elmúlt 10-15 évben. Az bizonyos, hogy számomra még mindig rejtélyes, hogy egy művész - hú de nagy szó - mitől lesz az. Valószinüleg nincs más választása. Ha ugyanis lenne, akkor vállalkozó lenne, tenisztanár vagy hűtőgépszerelő, hiszen ezek bármelyikéből több pénzt és megbecsülést lehet kinyerni, mint a pingálásból. Az egyetlen ellenpéldám Erdély Miklós, aki leginkább szellemileg tudott kitörni, habár amennyire tudom, anyagilag sem állt éppen rosszul. Aztán ott van Fehér László, Bak Imre, na jó, vannak még páran rajtuk kivül is. Igen ám, csakhogy művészek-e ők? Hű de udvariatlan kérdés! Persze hogy azok, csak éppen kis túlzással ugyanazt festik 10-20-50 éve, vagyis vagy nagyon beletaláltak a saját stilusukba, vagy a piac ezt várja tőlük, és talán otthon egy titkos padlásszobában megfestik azért azt az életművet, amit egyébként szerettek volna..A másik rendkivül udvariatlan kérdésem az, hogy mi marad az életművükből 10-20 év múlva? Miért, mi maradt pl. El Kazovszkij-ból, aki pedig egy ideig még csapból is folyt, nem is telt egy úgy hét, hogy róla ne beszéljenek, aztán most (mármint tavaly) megjelent a verseskötete, és kész. Úgy hallom most szeretnének kiállitást rendezni neki. Hogy sikerül-e majd meglátjuk. Ok, és mondjuk sikerül. Akkor mi lesz? Provokativan kérdezve mi lett mondjuk Kassák életművéből? Vagy Moholy-Nagy-éból? Kiváncsi rájuk valaki? A Kassák múzeum leginkább egy üres kriptára hasonlit sok más múzeummal együtt. De persze ez is közhely. Csakhogy ez a sok közhely összeér. Mert nem olvasunk verset, talán új Pelevin regényt sem, nem érdekel senkit a Nyolcak (amúgy ők is eladták magukat), és nagyon kevés embert láttam mostanában albummal. Mindeközben a mostani festők többszázezres árakat szeretnének, autót és műtermet, sikert. Hát nem kapják meg. Tágabb értelemben véve ez az egész művészet-ügy jó ha 100 embert érdekel, aminél még talán a művészi papirhajtogatók is többen vannak. Mert ne felejtsük, ez az egész nem onnan indul, hogy Picasso megvette a kastélyát Antibes-ben, sem onnan, hogy Csernus Tiborról jóformán senki sem tudja ki volt. Csak az igazi misztikumról, a kép keletkezéséről mostanában nem beszélünk, mintha szégyellni kéne. Nagy kár érte.