A Zadkine múzeum Párizsban

Néha olyan érzésem van, hogy Párizs a legklasszabb hely Európában, máskor csak egy turista giccsparádénak találom, és olyan is van, hogy egy óriási múzeumnak gondolom az egészet. Hiába nézek kortárs filmeket, amelyek már a panel-Párizst mutatják be és életszerű figurákat, akik úgy beszélnek, mint egy modern ember, azért a latin negyed környékén vagy a Luxembourg kertben elfog a kétely, hogy amit látok, az valóban van-e, vagy csak egy hollywood-i diszlet. Ha ilyenkor vissza akarom rántani magam a valóságba, akkor elugrom a Zadkine múzeumba, ami csak pár utcányira van pl. a Pantheontól, az egyetem épületével szemben. Ez még Csipkerózsika-föld: bal oldalt már házak, melyekben emberek laknak, de nehéz ezt felfogni, mikor az utcakép lehetne akár 100 évvel ezelőtti is. Gyorsan be kell húzódni a Zadkine múzeum kapualjába, hogy ismét a valóságban érezzem magam. A kapualj szűk és keskeny folyosóba visz két ház között, viszonylag szűk a tér, bár ma már ezért is eurómilliókat adnának. A műterem viszont egészen megőrizte a századfordulós képét, bár idén januárban azért felújitották, ami persze eléggé rá is fért.

No de áruljam már el végre, hogy ki volt az a Zadkine? Szobrász, egy a sokból Picasso korában, az izmusok bűvöletében, amikor még Modigliani is kövekért járta az épitkezéseket éjszaka..Zadkine pedig véletlenül a barátja volt. A mindenkit beskatulyázó szakirodalom a kubizmusban helyezi el Zadkine-t, de inkább csak arról van szó, hogy az volt a korszellem Párizsban, igy az hatott rá. Csakúgy, mint akár Picasso, már eltávolodott a direkt ábrázolástól, ugyanakkor a figuralitás keretein belül képzelte el magát. De ugyanúgy rajzolt, sőt szőnyegeket is tervezett, mint a körülötte dolgozók, mert abban az időben mindenki mindenhez értett, a szűk műfaji besorolás nem működött még. Persze azért leginkább szobrászként alkotott nagyot, habár grafikái nekem elég egyediek ahhoz, hogy komoly szintre értékeljem. De ez mind mellékes. Mint ahogy Renoir fiának visszaemlékezései, vagy Brassai naplója, úgy Zadkine szobrai is egyszerűen kivesznek az időből, és visszarepitenek 100 évvel ezelőttre, amikor a szobrász épp gondolkodott egy szobrán.. Bele tudom élni magam a művész mindennapjaiba, szinte érzem, mire gondolhatott, amikor annak az arcnak a felét eltorzitotta..És persze a kávéházi kultúra, amiből még maradt egy pici, pláne azokban az utcákban, ami körülveszi ezt a helyet.

Szerencsére a Zadkine múzeum nem tartozik Párizs turistalátványosságai közé, de épp ezért feltétlen érdemes nosztalgiázni benne egy kicsit. Hej, ha még mindig tartana a századforduló szines világa...

Pörneczi Bálint a Photo magazinban

Hát ez őrület! Kinyitom a francia  Photo magazint, és egyszercsak az ő fotóit látom. Pl. ezt:

Bálint a cannes-i filmfesztiválon járt, s mivel arrafelé lakik, ez megbocsátható. Viszont a technika! Mindenki át van verve, mert ezek a fotók egy iphone-al készültek, egy telefonnal, amit legtöbbünk bottal sem piszkálna valódi kamera helyett. A fotót átülteti fekete-fehérbe, és archaikus technikával dolgozza ki. És a képek igy már működnek! Elsősorban azért, mert nekem úgy tűnik, Bálint ismeri az alanyokat. Mindenkiről olyan fotó készül, ami nem csak egy véletlenül elkapott pillanat, hanem jellemző rá. Ettől működik a dolog. Minden alany a kamerába néz, koncentrálnak, érzik, hogy ez az ő pillanatuk.
Bálint gyerekként Algiriában élt, ahol az apja mérnökként dolgozott. Ez az oka franciatudásának és nyitottságának. Meg persze a személyisége, hiszen anélkül nem menne. Vicces, ahogy elmeséli, hogy mivel Cannes-ban mindenki a hirességeket fotózza, ő direkt ismeretlenekhez ment oda, ami persze csak félig igaz, hiszen vannak azért ismert nevek is az alanyai között. De akkor is. Az interjú alapján úgy gondolom, egyáltalán nincs elszállva magától, ami nekem garantálja, hogy fogunk még hallani róla, talán hamarosan..

Városliget és Arles

A héten megtudhattuk, hogy Baán László igazán jó viszonyban van a szüleivel, kár, hogy ezt onnan tudtuk meg, hogy a még abszolút nulla állapotban lévő, épp tiltakozásokkal kisért múzeumi negyed projekt 1 millió ft-ot oszt szét a Városliget közeli házaknak kertszépités vagy mi cimén. Az sem számit, hogy az emlitett úr szülei vagy 6 utcányira laknak a Városligettől, de sebaj. Persze két eset lehetséges: Baán László szólt a szüleinek, hogy kaptok 1 millió ft-ot kertépitésre, és ők meg nagyot néztek, mégiscsak a Keleti környékéről van szó, ami azért nem egy Pilis, de vállat vontak, és most, hogy megirták az újságok, ők nem tudnak semmiről 2: Baán László szülei szóltak a fiúknak, hogy szeretnének venni egy levendulát, mire ő kiutaltatott 1 milliót nekik pályázat meg kert cimszóval. A harmadik eset az lehetne, hogy a ház lakói valahonnan (de honnan? Egy honlapra feltett anyagból? Nehogymár..csak úgy szörföltek a neten, és hopp, pont megtalálták.haha) megtudták, hogy van egy pályázat, ők nem is ismerik Baán lászló szüleit és különben is.

Csak a rend kedvéért soroljuk fel, mi is a probléma:

1.       Kinek az ötlete volt, hogy a Liget bp projekt keretében a Városligettől 6 utcára lévő házakat kellene szépiteni?

2.       Egy amúgy is állandó vitával kisért projektnél miért foglalkoznak ennyire mellékes és témába nem vágó dolgokkal?

3.       És egyébként is, most komolyan, mit akartak elérni 1 millió ft-ból?

Nem erről akartam irni. A Photo magazin új számában képet kapunk az igazán menők világáról – hát, nem egy Városliget..Bár Cannes se Budapest, ha már. De menjünk egy kicsit még nyugatabbra, és egy álmos kisvárosba érünk, Arles-ba. Van ott egy amfiteátrum, tisztára mint Pulában, csakhogy ezt használják is, és a város is körülötte egy kicsit más. Van Gogh is élvezte kicsit a helyet, ami ma már minden fotószerető ember egyik mekkája. Bár ez sem igaz, hiszen leginkább a franciák élvezik ezt is, hiszen nekik ez olyan, mintha leugranánk mondjuk Szekszárdra. Végig autópálya, vonat, méghozzá rendes Tgv Párizsból, és egy fotófesztivál, ami júliustól szeptemberig tart. Ha erre se ér oda valaki, akkor már valami egyéb baj van..

Kétféleképpen lehet fesztiválozni Arles-ban. A franciák és egyéb turisták módja az, hogy beülnek kávézni, napoznak, sétálgatnak, az összes utcai koncertet végighallgatják, megint beülnek valahova..és mellesleg, ha már, megnézik a képeket is. Ezzel szemben nekem pl. sosem volt annyi időm, hogy ezt megtegyem, tehát mint egy űzött vad, nehogy valami kimaradjon, futottam egyik helyről a másikra, és bizony vannak azért távolságok, lehet sétálni..Aztán persze később, általában már itthon, kihullik a kiállitások 80 %-a, és ami marad, azt szivesen megnézném újra…De sebaj, egyszer még szervezek oda magamnak egy külön kis túrát..majd…

Cinq26 videó a L'Arcp-ról - fotórestauráló műhely

A cinq26 egy szimpatikus kezdeményezés volt, vagyishát van még, bár nem tudom. Az 5 részt megért videóújság 4-5 témát sorakoztatott fel, és 20 perces videóban mutatta be azt. A jelenleg nyári szüneten lévő újság kezdettől szimpatikus volt nekem, mivel olyan embereket mutatott be, és olyan helyszineken járt, ahova én biztosan nem jutok el. Az egyik ilyen hely a párizsi fotóarchiváló és restauráló műhely, melynek feladata, minő meglepetés, a párizsi régi képanyagok megmentése. Üvegnegativ vagy dagerrotipia, egykutya, mind jól jár, és persze digitalizálják is az anyagot, ha már.
Emlékszem, az egyik múzeumok éjszakáján eljutottam az Elte restaurátor műhelyébe, ahol igaz könyveket restauráltak, de kb. olyan módszerrel, mintha egy kiskanállal próbálnánk kimerni a Balatont. Meg is jegyeztem ott, hogy balra az a nagy kupac a restaurálásra váró könyvek, jobbra az a két könyv meg a végtermék. Hát igy mindössze 20 millió évünkbe telik, mire az egy szem restaurátor a végére ér a halomnak. Párizsban kicsit más a helyzet: Anna Cartier-Bresson (igen, annak a fotósnak a lánya) irányitása alatt kb. 30 ember dolgozik a magasztos célon, és nem mondhatnám, hogy gondjaik vannak a technikával. Szellős iroda, jó nagy munkapultok, koncentráció, és szuper eszközök, végülis nem meglepő, de azért jó volt látni, hogy van ilyen is. Egy pillanatra meg is irigyeltem a munkájukat, aztán egy sérült kép resturálásánál rádöbbentem, hogy nem, ez nem nekem való. Olyan szintű kézügyesség kell hozzá, ami nem piskóta...

Aj Wei Wei útlevele

Egy ideje már lehet olvasni arról, hogy az internetre kapcsolódó autók szoftverét feltörve az autók (igen, a most kapható új autók) egy része feltörhető, és ellopható az autó, de már arra is van példa, hogy autópályán elvehetik a gázt a sofőr elől, ami már kevésbé vicces. Az irány pedig egyértelmű: mobiltelefonnal lehet nyitni az autót, kulcs nélkül lehet inditani, gps méri, hogy hol mennyivel megy, és milyen fokozatba kéne tenni a váltót, kamerák figyelik, hogy átmegy-e a szemközti sávba stb. Ebből az következik, hogy ha elterjednek majd az önvezető autók, az nagy szivás lesz, ugyanis egy hacker jön, és egyszerűen el fogja terelni az autót, vagy egyszerűen egy kamion felé fogja irányitani, ha rossz napja van. Utópia? Na de kérem, ha egy mobiltelefonnal ellopható egy autó, az minimum vészcsengőt kéne megszólaltatnia a fejekben...
Ezt csak azért irtam le, mert pont a legnagyobb országok azok, akik élen járnak a polgáraik megfigyelésében. Igen, Usa az első, de Kina se most jött le a falvédőről, sőt ott ugye nincs is demokrácia. Persze az Usában meg van, mégis megfigyelnek.
Aj Wei Wei egy kinai hős. Aki látta a róla készült filmet, ami pl. Londonban is a mozikban ment (és nekem megvan), az tudja, hogy nagyon sokat tett azért, hogy az értelmetlen bürokratákat leleplezze, és nem kis dolgokról van szó: pl. egyszer eltitkoltak egy földrengést, melyben százak haltak meg, mert előre jelezték a bajt, mégsem tett semmit az állam a lakókért.
A modern Ludas Matyi történetek nem szoktak jól végződni, ez sem végződött jól: a hatóság elfogta, először adócsalás cime alatt, majd megkinozták és fogva tartották majd egy évig. Az erről készült szobrai egészen elképesztőek: két őr figyeli egészen közelről, ahogy a megbilincselt művész eszik, alszik, vagy éppen akármi mást csinál. Egy izben pedig úgy megverték, hogy Münchenben kellett megműteni.
Egy ideje látható, hogy ezúttal Aj Wei Wei nyert, hiszen ezekről az embertelenségekről és a többi dologról is milliók szereztek tudomást a filmje kapcsán, azt pedig már nem lehet eltűntetni. De azért legalább az útlevelét elvették - mondhatni kicsinyes gesztus.
Ezért nagy szó, hogy most visszakapta a okmányát a művész. Egyrészt nem csodálkoznék, ha mindez azért történt volna, hogy egyirányú repjegyet vegyen, másrészt viszont igy végre részt is vehet a megnyitóin - merthogy évek óta nem tud elmenni a kiállitásaira. Azt hiszem, ezzel csak kiengedték a szellemet a palackból, viszont Kinában sok követőjének kéne lenni ahhoz, hogy folytassák a megkezdett munkát...

A 4 milliárdos Tiziano, amire lecsapott a magyar állam

A hir, ami meglehetősen mérsékelt érdeklődést váltott ki, pedig elég érdekes, az az, hogy az állam, egészen pontosan a nemzeti bank 4,5 milliárdért vett egy Tiziano képet. Hoppá! Az érték és a név is sokszorosan hoppá, bár igaz, mostanában már csak állami pénzekből lehet nagyrészt ilyen korabeli és értékbeli képeket venni, egyszerűen elfogytak ugyanis a piacról, akinek meg van, az nem fogja eladni.
Büszke vagyok, hogy gazdagabbak lettünk egy Tiziano-val. Ez nagy dolog.
És most a jön a de, ami meglehetősen hosszú lista lesz. Kezdjük a könnyű részével. Tiziano? Magyarázza már meg valaki észérvekkel, miért pont ő, és nem mondjuk Leonardo, haha, tőle aztán várhatnánk hogy felbukkanjon egy kép a piacon, maximum az ecserin egy hamisitvány.. Egyébként meglepően sok nagy nevünk van a Szépművészeti raktárában..Szóval hamarosan leirom majd, hogy ez a Tiziano nem úgy lett, hogy gondosan szétnéztünk a piacon, és megversenyeztettük a képeket, hanem egész máshogy.
Mostanában egyébként az a menő, ha kortárs alkotásokat vásárolnak gyűjtők, ugyanis mig a Tizianok ára nagyjából stabil, már csak azért is, mert nincs eladó, a kortársaké meredeken emelkedik, persze már akié...De mondjuk egy Richterrel olyan nagyon nem lehet melléfogni..Ehhez képest mit gondoltok, mennyit költött az állam az elmúlt években kortárs képekre? Semmit. 0 forintot. A festőink tehát nem számithatnak arra, hogy a képeik bekerülnek a nemzeti galériába pl. csak ha ők adományozzák, ami jó móka lehet, de azért mégse igy kéne. Innen nézve azért az a 4,5 milliárd...
A történet amúgy rém egyszerű, és illik is a mostani folyamatokba. Egy gyűjtő a Nagyházy Galéria árverésén megvette 140 millióért a képet, Tiziano műhelye eredettel, ami lehet az, hogy a festő egyik inasa festette unalmában, meg az is, hogy maga Tiziano, csak nem szignózta. A gyűjtőnknek szerencséje volt, ez utóbbi derült ki a Szépművészeti Múzeum hathatós közreműködésével.
Mese habbal? Az. De látjuk, hogy van erre is pénz..

Riegl Judit kiállitás Egerben

Mit csinál Riegl Judit Egerben? Hát az új sorozatát állitja ki. De hogy miért Egerben a Kepes Intézetben, azt senki sem tudja. És miért Riegl Judit? És egyáltalán?

Szögezzük le gyorsan, hogy Riegl Juditnak már nincs szüksége a Kepes Intézetre. New Yorktól Párizsig elég sok galéria foglalkozik a képeivel, nekem a legszimpatikusabb kiállitása New Yorkban volt a János Gát Gallery-ben. De emlékezetes lehet a Ludwig anyaga is: ott szinte az összes korszakából láthattunk képeket, és meg kell emliteni a Makláry galériát is, ahol szintén megfordult néhány képe. Az új lepel anyaga tehát bárhol megjelenhetett volna, örüljünk tehát, hogy csak Egerbe kell elmenni érte.

Meglehetősen zavarba jöttem az anyagtól. Egyrészt a sétálóutca nyilvánvalósága a fagyipultokkal, nyaralás közepén bemenni a légkondiba, de leginkább a képek sokrétűsége az, amit szokni kell. Ez az anyag ugyanis nehéz. Emberi testeket látunk, de pont határeset, hogy még absztrakt-e vagy konkrét. Ha nem ismernénk az életmű sokszinűségét, azt is gondolhatnánk, hogy a sok absztrakt munka után valami egészen mást akart, de azért mi tudjuk, hogy korábban is kacérkodott a figuralitással. Ha viszont ezzel nem törődök, akkor Georg Baselitz jut eszembe, az ő alakjai jutottak most eszembe ezekről a képekről.

Kerülgetem a kását. Egyfelől nem tetszenek a képek, legalábbis úgy nem, mint a robbanás sorozata, ami előtt többször fél órát is álldogáltam/üldögéltem (a Ludwigban a megnyitón kívül nincs sok látogató). Nem is kivánom őket olyan értelemben sem, hogy a nappalimban nézegetném őket, mégis nem csak technikai értelemben jól megfestetett képek ezek. Kit is húzzak elő? Bacont? Őt sem kellemes nézegetni, de azért a képei lehetnek fontosak. Azt gyanitom, hogy a képek nem a legjobb kedvben fogantak. Nem a játékosságot látom, hanem a.. hmm elmúlást? Talán nem ilyen direkten, de igen. Ó bocsi, az nem az én asztalom. De másnak még lehet az.