Az Art Review power 100-as listája

Ki a legbefolyásosabb személy a művészeti világban - teszi fel az Artreview cimű lap immár sok-sok éve, és a válasz szinte mindig pontosan ugyanaz. A 100-ból 30 galerista, ez nem meglepő. 25 művész, 16 gyűjtő, 14 kurátor és 10 múzeumigazgató. Ez jól jelzi az erőviszonyokat. A múzeumigazgatókra a galeristák nagy nyomást tehetnek, ugyanúgy a gyűjtők is a választásaikkal, és természetesen azzal, hogy felajánlják műveiket kiállitásokra, miközben a múzeumok egyre kevésbé engedhetik meg maguknak a nagy összegű vásárlásokat.
Az első idén Hans Ulrich Obrist. Nem lepődtem meg. Tavaly is 4. helyen volt, és hogy az előző posztra visszautaljak, Abramovic könyvében is szerepel, aki amúgy 46. helyre csúszott vissza, miután régi szerelme beperelte és fizetnie kellett. Obrist egyébként a londoni Serpentine galéria vezetője, a kiállitásairól más lapokban is beszámoltak (hopp, én viszont nem voltam még). Sokkal több ő, mint múzeumigazgató: az egész világon előadásokat tart, műveket rendel, kurátorkodik, és immár jópár éve ugyancsak keveset alszik, hogy személyesen tartsa a kapcsolatot mindenkivel a művészeti életben. Az ötletek körbemennek a művészeti életben - nyilatkozta egyszer, és nem titkoltan arra gondolt, hogy az ő ötleteiről van szó általában.
A második helyezett a jövő évi Dokumenta lengyel kurátora (a Dokumenta kétévente a szakmának megtartott németországi kiállitássorozat, oda bekerülni nagy dicsőség).
Igazából elég sok név még számomra is ismeretlen, ebből az következik, hogy nem ismerem eléggé a művészeti életet. 10. Ai Weiwei, akinek idén elég sokfelé volt kiállitása, többek között Bécsben is. Érdekes, hogy a Moma főkurátora mindössze 51.
Azért azt feltétlenül tudni kell, hogy az Artreview angol lap, és mint ilyen, hazafelé húz a szive. Bárki más által készitett lista bizony más neveket tartalmazna. Már első ránézésre is hiányzik pl. Los Angeles meghatározó gyűjtője, az idén megnyilt múzeumával együtt, akinek finoman szólva is meghatározó befolyása van, a távol-keletiek is elmaradoznak, és a 20 angol azért egy kicsit túlzás, főleg hogy 26 amerikai van.
Persze az egész azért csak játék, hiszen az igazi pénzemberek nem látszódnak a listában, sőt semmilyen listán. Ezzel együtt művészeknek kötelező végigelemezni a listát, a többieknek pedig nagyon ajánlott, hiszen ennél bennfentesebb infókat nemigen fogunk máshonnan megszerezni...

Még mindig Marina Abramovic könyve

Szinte olvasónaplót tudnék irni a könyvről, ami azért jelzi, hogy nem egy átlagos kiadványról van szó. Abramovic már az artist is present filmmel is bizonyitotta, hogy komolyan veszi a szakmáját, a könyvben pedig számos fontos felvetést tesz. Az egyik az, hogy aki komolyan akarja venni magát, annak 24 órás munka ez. Sokszor és sok kontextusban hallottam már azt a mondatot, hogy aki igazán el akar mélyülni valamiben, annak a napi 8 óra kevés. De amig mondjuk egy marketingigazgató szájából nem hangzik ez hitelesen, hiszen ő munka után elugrik golfozni egyet, addig Marina esetében pontosan erről van szó. Ha a könyv tényleg igazat állit, akkor neki nincs hobbija, sosem megy ki kertészkedni egyet vagy éppen autót szerelni, ami azért egy kicsit elképesztő. Én. pl. szeretek ezer dologgal foglalkozni egyszerre. Nekem biztosan nem menne az, hogy egész nap egyetlen dologgal foglalkozzak, nem is erőltetem.
Mint mindennek (talán), ennek is a gyerekkorban van a megfejtése. Abramovic gazdag szülők gyereke, de a szülei elváltak és sosem tapasztalta meg, milyen a családi élet. Az sem segitett, hogy mindkét szülője partizán volt, harcolt a háborúban, és nyilván amikor vége lett a háborúnak, nem dobták el azonnal a keménységüket.
De ez lehetne mellékes is, főleg mivel a könyv több pontján kijelenti, hogy nem akar gyereket, egyrészt a gyerekkora miatt, másrészt nem akar másra koncentrálni, mint a művészeti karrierje, igy aztán a korai performanszai döbbentettek meg igazán. Láttam pár képet róluk és elkönyveltem, hogy jó, persze, a feminizmus harca, meg persze, kifeszitett ijjal állni, értem én, köszönöm. Mint mikor Murakami Hakuri elképed azon, hogy egy filmstáb, amelyik lefilmezi, hogy ő lefutja a marathont, valójában csak pár vágóképet akar csinálni, hiszen Murakami úgyse futja le a távot, öt perc és végeznek is. De az iró tényleg lefutja a távot, és a filmesek nem értik. Marina pedig tényleg ott áll, egy nyilvesszővel szemben, amit a pasija tart: ha elengedi, neki lőttek. Vagy a Thomas Lips performanszban, amikor tényleg megvágja magát, és azért teszi ezt, mert nála a performansz tényleg azt jelenti, hogy meg is csinálja, ha éppen meg is kell vágnia magát vagy épp jégtömbre kell feküdnie meztelenül.
Még azzal sem jöhetünk, hogy ez aztán hiteles, és kész. Nem, nála arról van szó, hogy meg akarja tapasztalni az emberi teljesitőképesség határait, úgy értem tényleg. Ezért ült egy galériában 16 napig szótlanul, hiába fájt a háta, a lába és mindene. Aki látta az egyenesen át cimű filmet, az tudja, hogy az emberi mélységeket nem éppen kellemes megtapasztalni. Aki megteszi, megfizeti az árát. Igen, egy ideig lehet alvás nélkül ellenni, csak éppen utána lesznek következmények. Viszont mélyen meginditó, hogy Marina igenis elmegy Indiába, hogy tanulmányozza  pl. a tibeti vallást, fél évig egy ausztrál törzzsel él, ezeket a dolgokat mi, átlagemberek sosem tennénk meg, és jó indokaink is vannak rá hogy miért. De a művészet végső célja éppen hogy a megtapasztalás, a határok átjárása, és gondolatban ezért én mélyen megemelem a kalapomat felé.

Hifitorony a Tate-ben

Media és networks cimmel rendezték át a Tate egyik állandó kiállitási részét. A Tate ma már nem egyszerűen egy kiállitási hely, hanem egy labirintus, egy átláthatatlan erőd Umberto Eco A rózsa neve könyvéből, a tudás titkos és szerencsére megközelithető erődje. De ne gondolja senki, hogy könnyedén a nyakába szakad ez a tudás, elég végigsétálnia a termeken...

Kezdjük ott, hogy a tér áttekinthetetlenül nagy. Eleve öt szint van, a középen futó mozgólépcsőből jobbra és balra is kiállitás, mind rengeteg teremmel, beugróval, és persze annyi utalással, hogy ember legyen a talpán, aki azt mind követni tudja. Elindulunk az időben nagyjából Picasso-tól, és aztán eljutunk egyszer 2016-ig. Ez túl sok. És még azon belül is ugrálunk stilusokban, festészet és szobrászat, videómunkák és performance között.
Szerencsére ezt a részt úgy félévente teljesen átrendezik, igy mindig újat tud mutatni. Ne gyötörjük magunkat az egész tárlat felfogásával, inkább válasszunk ki egy darabot, ami maradandó élmény. Bármilyen furcsa is, ez most számomra egy hifitorony.

Mielőtt belépek a terembe, már hallom a zongorahangfoszlányokat és egy bemondó hangját. Amikor meglátom a szerkezetet, megállok. Kb. 8 méter magasan rádiókészülékek mindenfelé kör alakban, mindegyik bekapcsolva és mindegyik szól. Az egészen régi, múlt század ötvenes évekből származó rádiók vannak alul, és felettük egyre újabb kütyük. Ahogy körbesétálok, megtalálom az én első rádiómat is, pedig az nem volt egy drága vagy jó darab... És nagyon eltalálták azt is, hogy mi szól. Alulról bemondó hangja jön, középről zongora, felülről egy másik bemondó, és mintha ezeket variálták volna szintenként is, nem mindig az jön, amire számitok..
De ez mind nem fontos, mert ahogy állok az egész rádióhalom előtt, és hallgatom a kakofóniát, nem tudok nem arra gondolni, hogy ezzel véget is ért egy korszak, soha többé nem lesz már gyerek, aki leül a rádiója elé, tekergeti az állomásgombot, és hallgatja a távoli adásokat. Minek is tenné, hisz ott az internet, a tévé, ezek a magányos rádiók pedig továbbra is szólnak, de már magukban és önmaguknak, amig még lesz áram bennük.

Berlin Budapest a Virág Judit Galériában

Ez is egy csoda, sőt. Még annyiból jobb is, mint a Kieselbach, hogy nincs az a rettenetes felhajtás körülötte, igy jobban el tudunk merülni az egyes képekben. Leginkább persze egymás után javasolt megnézni a két kiállitást, mivel amúgy is max 50 méterre vannak egymástól. A két kiállitás együtt pedig -nyugodtan mondhatom - kenterbe veri a Nemzeti Galériát. Mert hiszen hol lehet látni Bortnyik 100 millióért elárverezett motorkerékpár képét? Vagy azt a bizonyos Stuart Little Berény képet? Mégha nem is irják ki nagybetűkkel, azért a legtöbb kép itt igencsak értékes, ritkán látható, vagy mindkettő.

Az is a múzeumi szinten erősiti, hogy megkapjuk azt a pluszt, hogy melyik mű mikor hol volt kiállitva, ez legalábbis az apró papirmunkáknál sok pluszt ad, a nagyobb műveknél viszont nincs infó. Mondjuk az a hamisitóknak lenne jó igazából, meg aztán elboritaná a falat is, de azért én örömmel olvastam volna..
Az egészen bizonyos, hogy akit egy icipicit is érdekel a festészet, az elégedett lesz ezzel a kiállitással is. Micsoda tárlat! Fogunk még beszélni róla...

Festők múzsák szerelmek a Kieselbach galériában

Nahát, sose gondoltam volna, hogy a Kieselbach galéria lesz az új Nemzeti Galéria! Pedig akármilyen őrület is, az! Tényleg egyetlen mondatban az ide vezető út: a várban a Nemzeti Galéria úgy tesz, mintha őt nem érdekelné a közönség, nem csinál kiállitásokat, nem történik semmi, erre a Kieselbach megunja és megcsinálja maga. Nem véletlen, hogy sosem látott tömeg fogad a galériában, a máskor néhány lézengő ember helyett komoly tömeg takarja el a képeket, rengeteg nyugdijas és azok, akik máskor a Nemzetiben vannak.

Nem is tudom hirtelen mihez mérni az összeállitást. Rögtön ahogy belépünk, két gyönyörű Csontváry fogad, na ez nem minden galériában fordul elő! Ráadásul hoppá, hiszen ez az a Csontváry, amit elloptak és befalaztak.. A folytatás sem szerényebb. Berény Róbert a nyolcakból, Czóbel, Rippl-Rónai, itt vannak a nagy nevek. És annyira azért nem pici a galéria, hogy ne lássam, hogy a szinvonal itt bizony megmaradt. Telitalálat a kék falfestés, a jó drága molinók, rajtuk a szöveg is múzeumot idéz. Nyáry Krisztiánról nem kell irnom, talán egyfajta jelzés az, hogy eddig sem irtam róla a blogban, de azért az derék, hogy megszólitja az embereket, a két egyenként is vaskos kötet pedig úgyszonván kötelező olvasmány is lehet - mégha máshol azért kevésbé drámaian is megkapjuk ugyanezt. Ezzel együtt mit fanyoljak? Tódul a tömeg, a világitástechnika ragyogó, a képek csodásak és igy egyben egymást erősitik. Aki nem látta, azonnal irány a Falk Miksa utca!

Könyvajánló: Marina Abramovic: walk through walls

Jól illeszkedik a feminizmus témájába Marina Abramovic élete. Apja már eleve a születésénél sem mesélte el barátainak, hogy megszületett, csak mert lány (6 évvel később fiú tesója is lett). Aztán volt némi komplikáció a szülésnél, ezért aztán 6 évre lepasszolták a nagyinak. Aztán miután az öccse megszületett, éreztették vele, hogy ő csak a második... Innen szép nyerni, igaz?

Olvasom a könyvet, még vissza fogok térni rá, de igen vastag, igy aztán most anélkül irok róla, hogy elolvastam volna - csak elkezdtem. De az látszik már ebből is, hogy Marina nem átlagos akaraterővel bir.
Apropó, ki látta a filmet? The artist is present, A Moma kiállitása alapján készült, ami szintén egy egészen elképesztő ténykedés volt, mert a kiállitás teljes időtartama alatt kint ült a teremben, és a látogatók egyenként leülhettek vele szemben. Nem tűnik nagy dolognak, de 90 napig napi 10 órában ülni és a látogatókat nézni nem is olyan egyszerű.
Különben azon merengtem el most a könyv kapcsán, hogy kikből lesznek a művészek. Ahogy egyre több életrajzot olvasok, kissé feltűnő, hogy az ideális művész általában nem szegény családba születik, általában elhanyagolják, de szabadon kószálhat a könyvtárban, és a szülő kapcsolatban általában van valami furcsán szomorú. Persze ez most szörnyű általánositás, és vannak ellenpéldák is, de azért egy első megközelitésnek jó lesz.
Remek könyv ez, még biztosan vissza fogok térni rá.

Az év könyve: Edward Burtynsky: Essential elements

Tulajdonképpen már az év elején mondhattam volna, hogy ez lesz a legnagyobb durranás, amikor a Fotofest-en, vagyis amerika legnagyobb fotószakmai rendezvényén őt kérték fel a vezető kiállitás megtartására, és valóban, a megnyitón lépni nem lehetett a tömegtől. De ez az új könyv mindent visz.

Persze lehet mondani, hogy a légi fotózás nem újdonság, lehet azt is mondani, hogy a környezetvédelem nem újdonság, és lehet bármi mást is mondani, de ezek a képek nem ezért ennyire népszerűek. Hanem azért, mert esztétikailag lenyűgözőek.
Lapozgatom a könyvet, és egyre nagyobb ámulatba esek. Hogyan lehet egy platinabánya ennyire gyönyörű? Mármint természetesen a bánya egy borzasztó seb a tájon, és minden viszonylatban szörnyű, de igy fotózva az első benyomásom az, hogy te jó ég, mennyire jók a szinek, és a geometrikus vonalak pont úgy esnek, hogy nem tudok másra gondolni, mint egyfajta folytatásra, ami a Pollock és Rothko esztétikájából nőtt ki.
Emelllett azért ne menjünk el amellett sem, amit ezek a képek megmutatnak. Az emberek szeretnek nem gondolni arra, milyen áron is van nekünk mobilunk, számitógépünk, intelligens mosóporunk. Csak egy példa: a Toyota Prius gyártásához a ritka nehézfémeket Kanadában bányásszák. De hogy! Igaz, lakatlan térségben, de szörnyű sebeket ejtenek a tájon. Az olaj vezeték kilométer ezreken át folyik a feldolgozóüzemig, és lehetne emliteni az afrikai gyémántbányákat is. Ez a könyv közelebb hozza az iszonyú pusztitást, amit ezek végeznek, ez alapján (is) jár a kötelező olvasmány cimke. Ráadásként gyönyörködhetünk az elképesztő minőségű papiron, a gyönyörű nyomtatási minőségen is.