Helsinki nem akar Guggenheim múzeumot

Mi nem akarunk olimpiát, az angolok nem akarnak Eu-t, a görögök nem akarnak fizetni, az olaszoknak meg nincs miből - vagy a korszellem ilyen, vagy itt hamarosan nem lesz Eu, aztán nem fogjuk érteni, miért teszik ki európára a múzeum táblát - mint ahogy már ma is igen kevés fejlesztés jön innen.
Az angolok szerintem nem tudják, mire mondtak nemet. Jelenleg ők az Eu pénzügyi központja, de ezt el fogják vesziteni, és amint kivonulnak a bankok, a fű sem nő majd arra. Most az európai műtárgypiac jó 40 %-át adják, de ha nem lesznek bankok, nem lesz miből Damien Hirst művet venni, és akkor lehúzhatják a rolót. Ebből a szemszögből ugyan kit érdekel Helsinki, egy meglehetősen zöld északi város, ahol semmi látnivaló nincs?
Jó, beszéljünk másról. Róma kitalálta, hogy rettentő zavaró, hogy a turisták ellepik a spanyol lépcsőt, legutóbb pedig valami huligánok meg is rongálták a vizesést, ezért most azt tervezik, hogy éjszakára lezárják azt, sőt az is lehet hogy belépőt fognak szedni..Na ennyit a nyitott eu-ról..
Amúgy azt tudjátok, hogy pl. az osztrákoknál újra van határellenőrzés? Döbbenten néztem a határon, ahogy kiszedik az előttem menő ezeréves fiatot, persze az én drága kocsimra csak intettek, ha van pénzem kocsira, mehetek..Ez az Eu ma.

Mi a baj tehát a Guggenheim múzeummal? És mi a baj a finnekkel, hogy ezt nem akarják?
Meglehetősen nyugodtan kijelenthetem, hogy Helsinki nem szenved a túl sok látnivalótól. Már elég régen voltam ott, de konkrétan egyetlen látványosságot sem sikerült lefotóznom. Oké, van egy katedrálisuk, és piacuk, és..öö izé, van egy park, illetve nagyon sok zöldfelület van a belvárosban is, és nincs magasépület, nincs semmi.. Stockholmba érdemes elmenni már csak a belváros miatt is, de Helsinkiben tényleg nincs látnivaló..Én a helyükben lecsaptam volna a lehetőségre.
Csakhogy. A finnek nem olyanok, mint mi. Először is nem jelentkeztek az olimpiára, izé, Guggenheimre, hanem őket keresték meg, mert a múzeum terjeszkedni szeretne, túl sok a műtárgy, és valljuk be, jól hangzik, hogy mint a portugáloknál, odamennek, és megmondják a tutit, learatják a babérokat. A finnek nem ilyenek. Köszönik szépen, jól megvannak. Náluk az a menet, hogy mielőtt döntenének, mindent nyilvánosságra hoznak. A finnek megtudhatták, hogy 180 millió euróba fog kerülni a múzeumépület, hogy a múzeum műtárgyaiba nem lesz sok beleszólásuk, másfelől viszont rengeteg amerikai kép érkezne. Kiirtak egy épitészeti pályázatot, és ezeket is nyilvánosságra hozták, a területet megszavaztatták. Érdekes módon nem féltek a szavazástól. Majd nemet mondtak.
Azt mondták, hogy inkább a finn művészetet szeretnék népszerűsiteni, és hogy nincs szükségük amerikai művészetre.
A vicc az, hogy kb ugyanazt mondták, mint a britek, mint Róma, mint Pest, a görögök. Az eredmény ugyanaz a nem. És mégis mennyivel jobb nekik...

Utolsó és unalmas bekezdés a fotószövetségről

Csuda dolgok történnek a fotóművészek szövetségénél. Amig nem volt mma, addig ez számitott a fotósok, hmm szervezetének? Azért a kérdőjel, mert a fotószövetségben aztán tényleg nem történt soha semmi, egy bizonyos Sz. Zsolt beleült a székbe, és ha voltak is ötletei, hogy mit kéne csinálni, abból nem sok valósult meg. Teljesen észrevehetetlen volt a szervezet, mignem az egyik éves rendes tisztújitáson fel nem tűnt M. Szilvia. Ő friss levegőt, dinamikát és tetteket igért, ami nagyon ráfért volna a szervezetre. Azonban a megválasztásánál akadt egy kis probléma: mint kiderült, nem egészen korrekt eljárásban lett ő az új elnök. Annak ellenére, hogy apróbb botrány kerekedett ebből, Szilvia nekilátott nagy erőkkel... a végülis nem tudjuk minek. Az bizonyos, hogy túl sok nem valósult meg, de azért sem, mert pár hónappal a botrányos választás után birósági ügy lett a dologból, és Szilvia is láthatta, hogy ebből semmi jó nem lesz. Az előző elnököt vádolta pénzek lenyúlásával és minden mással is, de látnia kellett, hogy az elnöksége igencsak rövidre fog sikerülni. Érkezett is az újabb közgyűlés, melyre már felkészült az előző elnök, Zsolt is, Szilvia is, hogy aztán nevető harmadikként egy a szakmában még nem lejáratott név legyen a befutó. Igazság szerint Zsolt és Szilvia sem hozták a várakozásokat. Az új elnök, Péter viszont úgy látta jónak, ha a botrányok miatt nem történik semmi, mármint tényleg semmi. Hogy levédje magát, auditot kért a szövetség gazdálkodásáról, ahol kiderült, hogy Zsolt korrekt volt, Szilvia ellenben "csak úgy" pénzt vett ki a pénztárból, de végülis nem annyit, hogy ezért érdemes legyen feljelenteni.

Unalmas ez a történet. Végülis kiderült, hogy Zsolt elnökösködése idején havi 80000 ft-ot kapott havonta, talán jobban járt volna anyagilag, ha kukásnak áll. A szövetségben, mint ahogy általában a magyar közéletben, nem történik semmi, hiszen semmi pénz nincs ott. Azt meg, hogy már fotóhónap sincs, hogy a fotó, mint médium, de hozzávehetjük a Mai Manó házat, ahol már kiállitás sincs, vagy úgy általában a művészeti dolgokat teljesen leirták, fű se nő és semmi sem történik. Akinek volt gyomra hozzá, már lelépett az mma-ba, ott pénzt is osztanak a semmire, ha már ott se történik semmi.

Lassan az egyetlen remény az Offbiennálé maradt, hátha robban, de legalább pukkan egyet a magyar ugaron.

Családi portrék a francia fotóházban

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy önkényesen megválogatom, miről irok és miről nem. Ha valamit láttam, de nem irok róla, az legtöbbször azért van, mert csak negativat tudnék irni, azt meg minek. Attól még, mert nekem nem tetszik, még lehet jó. Ezért most hagyjuk Andres Serrano-t, a párizsi fotóház legfelső emeletén ugyanis családi portrékat találunk a fotóház gyűjteményéből.

Ami azt illeti, minden fotót szerető megnyalná mind a tiz ujját a franciák gyűjteménye láttán. Archaikus eljárásokkal készült képek az 1920-as évekből éppúgy kéznél vannak, mint néhány Annie Leibovitz kép, vagy éppen ez a Richard Avedon képpár, amit az apjáról készitett. Én műveletlen vagyok, de ezekről a képekről én még csak hivatkozást olvastam, de nem láttam őket.
A család fogalma persze elég tág, ezúttal is feltűnnek fotóriporterek által készitett, azt kell mondjam  jellegtelen képek, melyeken nagyon afrikai család nagyon klisésen behelyezkedik, de a többség nem ilyen.
A portré amúgy is az egyik legkevésbé-kell-megmagyarázni képtéma, mivel mindenki szereti nézni az arcokat. Valamiért a legtöbb embernek a másik emberről készült portré a legérdekesebb, ezt pedig megkapjuk.
Egy ilyen válogatás szükségszerűen túl tág, de a gyűjteményben lévő páratlanul gazdag anyag miatt mégiscsak érdekessé válik, és olyan kincsek kerülnek elő, amik talán jó ideig nem. Érdekes, hogy ennyit irok erről a témáról, mármint arról, hogy bizonyos képeket csak rövid ideig, egy mázlista közönség láthat, aztán a képek eltűnnek, és legközelebb 40 év múlva tűnnek fel...

David Hockney speciális örömei könyvalakban

Ha már Tót Endre örömeiről volt szó, Hockney is ünnepelhetne, hiszen a neve egyre több helyen forog a legmagasabb elismeréssel, csoportos kiállitásokon mindig akad egy képe, az aukciókon kapkodják a képeit, úgyhogy úgy döntött, ideje végre megoldania egy réges-régi problémámat.

Igazán kedves tőle. A probléma pedig az, hogy bármennyire is erőlködünk, az újságokban, katalógusokban megjelenő kép, vagyis reprodukció sosem közeliti meg annyira az eredetit, hogy elégedettek legyünk. Még a Tsukin gyűjtemény őrült vaskos és nehéz könyvében is Matisse képei erőtlen bélyegek az eredetiek után - amit viszont sajnos egy idő után elfelejtünk, legfeljebb egy benyomás marad meg. Tehát vagy megszerezzük az eredetit, ami azért elég sok kép esetén álom marad, vagy kénytelenek vagyunk a katalógust mutogatni a barátoknak, amiből viszont nem mindig jön át a kép szellemisége. Hogyan is jönne át, mikor a kedvenc Cy Twombly képem 3 *8 méteres, ekkora katalógust pedig elég nehéz lenne magammal cipelnem. Ezen a ponton lép be Hockney újra a képbe.
Na nem egy 3 * 8 méteres könyvvel, de azért az átlagnál jócskán nagyobb katalógussal. A képen nem is jön át igazán a méret, hiszen az rendben van, hogy a kép nagyobbik felét kitölti, ezt a hatást el lehet érni egy 10 centis darabbal is. De ez akkora, amit már nem is lehet kézben tartani. A1 vagy A0? Nem emlékszem, centi meg nem volt nálam, de a könyv akkora, hogy simán ki lehetne rakni a falra mint reprodukciót. Ok, az eredeti még nagyobb, de azért ekkorában már kijönnek a kompoziciók.
Ezt tehát már lehet vinni barátoknak mutogatni? Sajnos nem igazán.. Majdnem 30 kilót nyom a könyv, ezt már nem szivesen dobom be a hátizsákomba..A másik baj az, hogy 2000 eurót kéne fizetnem érte..A Wizzair-nél biztos meglepődnének, amikor előkapom ezt és megpróbálom berakni a csomagdobozba..
Egyetlen könyvre emlékszem, ami hasonló méretekkel bir: Annie Leibovitz szintén hasonlóan drága és hasonlóan nehéz műve szintén nem található meg a könyvespolcomon..

Tót Endre nagyon speciális örömei a Capa központban

Tényleg minden okunk megvan a sirásra. Rakjuk össze az elemeket: az mma nevű gittegylet lenyúlta az Nka-t, műcsarnokot, Hild villát és Muosz székházat, és ők úgy akarnak keresztények lenni, hogy mindenkit elpusztitanak, felnégyelnek aki nem olyan, mint ők. Már eleve a Capa központ létrejötte is hülyeség, hiszen a fotós szakmának ott a Mai Manó, ami helyett beigérték a Városligetbe a fotómúzeumot, amiből semmi sem lesz. A Capa központ tehát azért kell, hogy ne kelljen a Néprajzi múzeumba rakni a world press photo-t, ja és hogy ne legyen Ernst múzeum. Más értelme nem sok van, mert akiknek szólna, a fotóriportereknek, ők pont kiszorultak a központból, igy egyfajta Mai Manó pluszként lehet értelmezni a helyet.

Mi a túrót keres Tót Endre ott? a Ludwigban, a várban a Nemzetiben, esetleg egy értelmes Műcsarnokban lenne a helye. De a Capában? Kezdjük ott, hogy Tót Endre nem fotós. Az, hogy fotókat állit ki, egy dolog, ne tévesszen meg senkit.
Valójában az egészet máshonnan kéne kezdeni. Tót Endre ugyanis az egyik kedvenc művészem. Ha valaki netán nem olvasta volna a sárga könyvét: Örülök, ha egyik mondatot a másik után irhatom ciműt, az most azonnal hagyja abba az olvasást, és szerezze meg. Garantálom, hogy három napig fog röhögni. Igen, Tót Endre vicces. És felszabadult. Nem tudom, hogy csinálja, de a 70-es években, amikor pályáját kezdte, igen cudar volt a művészeti élet. Még talán rosszabb, mint ma: újságok betiltva, kiállitások betiltva, és a párt majd eldönti, hogy ki kellőképpen szocialista ahhoz, hogy kiállithasson. Tót Endre pedig festett egy ideig, aztán rászálltak a zsaruk, aztán megpattant Kölnbe. Azóta is ott él.
Az örülök, ha.. képsorozata tehát valóban arról szól, hogy jaj, de jó, hogy immár Kölnben vagyok, és tényleg irkálhatok, festhetek, sőt még tüntethetek is...
Ez remek, de most jönnek a csavarok. 1. Ezt a sorozatát már 1971-ben megcsinálta. Persze nem pont igy, ezért tavaly újracsinálta az összes képet. De őszintén szólva nemigen hiszem, hogy bárkinek is feltűnne, hogy ezek nem 71-es képek. De akkor miért csinálta újra? Még mindig ugyanazt csinálja? Vagy azt akarja mondani, hogy még mindig 71 van?

Na igen, ez egy jó értelmezés. Hiszen játszuk meg a tudatlant: a képek alatt ezek a szövegek: örülök, hogy egy vonalat húzhatok. Örülök, hogy ezt a táblát tarthatom. Basszus, hiszen ezek újra aktuális mondatok!
Minden más értelmezés értelmetlen. Hiszen Tót Endre kiállitás legutóbb tavaly volt az Acb-ben, előtte a Modemben és máshol, semmi sem indokolja az újrázást. Pláne úgy, hogy jóformán semmilyen magyarázó szöveg nincs: egy fiatal akár kormánypropagandának is nézheti ezt, hiszen mit örül ez a fickó a semminek? Inkább húzzon el Londonba pincérkedni!

Új festészeti tendenciák a francia festészetben

Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy szakdolgozat cime, pedig ez valójában egy jóslás, és azok nem szoktak valóra válni. Hiszen elmúlt már a Vissza a jövőbe film 30 év múlvája is, mégse repülnek az autók, és a portaszitó papirt se találták fel. És amúgy is: ha tényleg tudnám, melyik művészektől kell vásárolni, már rég teherautóval furikáznék Párizsba.
Valójában az a helyzet, hogy senki sem tudja, mi fog következni a művészettörténetben. Vagy ha mégis, hiszen nagy biztonsággal kimondható, hogy Gerhard Richter neve fenn fog maradni, akkor a képeinek ára már bőven tükrözi ezt a tudást. Vagyis akkor kell vásárolni, amikor még nem derült ki, hogy ő lesz-e az új Richter, csakhogy ilyenkor előfordulhat, hogy tényleg nem ő lesz, és akkor elbuktuk a pénzt. Ez úgy működik, hogy egy kezdő festő képét 1-2 ezer euróért meg lehet venni. Egy már galériában szereplő, már valamit felmutatott festőtől 5 ezerért adnak képet, ha mondjuk bekerül egy múzeumba vagy hires gyűjteménybe, rögtön 50-60 ezer lesz az ár, és onnan megy felfelé. A legjobb nyilván az lenne, hogy ezerért veszünk egy képet, és 10 év múlva 50000-ért eladjuk, de ez nagyon nehéz. Ehhez 50 fiataltól kell venni összesen 50 képet 50000-ért, és akkor..még mindig megtörténhet, hogy az 50-ből senki sem fut be.

Egy kicsit elkalandoztam a pénz irányába, pedig a művészi vonal még érdekesebb (persze ha befektető lennék mást mondanék). Tehát új festészeti tendenciák. Nehéz ügy. Nagyon nehéz bármi újat kitalálni a festészetben. Ha meg véletlenül mégis, akkor kiderül, hogy azt már 50 éve megcsinálta valaki, csak nem ismerjük. Ráadásul szinte az összes festészeti stilus egyszerre él és virul. Még mindig festenek Monet modorában, az impresszionizmus egy kellemesen nézhető műfaj. Rengetegen festenek Pollock módra, csak hát azt már megfestette Pollock. Cy Twombly stilusát is könnyű utánozni, mert ha elszakadunk a valósághű ábrázolástól (ami jóformán muszáj manapság), akkor kézenfekvő elrajzolni az alakokat. Csak az a baj, hogy az elrajzolt alakok nem néznek ki jól, és már olyat is festett húszezer festő.
A Beaux Art magazin mégis 5 új irányzatot talált, és az érdekesség kedvvért emlitsük meg őket: neo-lirikusság, groteszk, formák torzitása, természet felemelése(meghaladása), a vonal alkimistái. Igen, ha úgy tűnik, ezek csak jól hangzó szavak, akkor a válaszom igen. Bármi, amiben benne van a neo szó, kétségtelenül elismeri, hogy csak valaminek a felmelegitéséről van szó, a groteszk ezer éve jelen van, a formatobzódás érdekes lehet, de önmagában kevés, a természetábrázolást sem ma kezdték, és ott tényleg nehéz bármi újat mondani, a vonal alkimistái meg olcsó Twombly utánzatok.
Ennyi? Gyorsan végeztünk.
Az a baj, hogy az emberek alapvetően még mindig portrékat szeretnének látni. Ok, arra ott a fotó, mint műfaj, de mégis, egy jól megfestett portré érdekesebb, mint a formakisérletek. Akkor Bernard Buffet az új irány? Nem. A portré manapság kommersz, érdektelen, nem menő. A legnagyobb bajom az, hogy ami most menő, az az elrajzolt, oda nem illő szinekből összerakott elrajzolt valami, ami lehet tájábrázolás vagy esernyő. Hohó! Akkor nincs jó véleményem az új tendenciákról? Sajnos a válaszom az, hogy nem tudom. Oda nem illő szinekkel elrajzolt dolgokat festeni szerintem nem menő, és ezek a képek el fognak tűnni. Ki a fene rakna ki egy vizuálisan bántó szinekkel teli képet? Na ugye. De az se megy, hogy akkor mindenki csináljon Rothko-t, mert az jó volt.
Ma még senki sem tudja, 30 év múlva mit fognak mondani, mi volt ma A stilus. Nem hiszem, hogy Monet idejében sokan tettek volna Monet-ra. Én most inkább nem teszek senkire, hiszen még azt se tudom eldönteni, tennék-e valakire. Eléggé filozófikus kérdés...

Bernard Buffet a Musée d'art moderne-ben Párizsban

Gyorsan vissza Párizsba, mielőtt még a mélabú elharapózik (lásd előző bejegyzések). Szeretek a rue de Buci környékén sétálni, mert ott minden második bolt galéria, és tuti, hogy felfedezek legalább egy érdekes új festőt, akiről sosem hallottam addig, persze azért sem, mert nem követem napi pontossággal az új festőket (erről irok legközelebb, mármint új festőkről). De ezúttal nem kellett se párizsi ismerőseimet kérdezni, se a galériásokat hivni, mert mindenki azonnal mondta azt két szenzációt, amiből eddig csak az egyikről szóltam. Buffet festészetét kicsit belügynek éreztem, de most, hogy megismertem, már én is örülök ennek az új felfedezésnek.

Talán ott kellene kezdeni a történetét, hogy 1949-ben óriási sikert arat Párizsban figurativ képeivel, olyannyira, hogy vesz egy Rolls-Royce-ot. De ne valami bájgúnárt képzeljünk el, előtte évekig egy provence-i tanyán lakott barátjával, Pierre Bergé-vel, és ontotta magából a képeket. Képei, emberábrázolása tényleg egyedi, ráadásul mindig nagyméretű vászonra dolgozott, igy stilusa jól követhető. Nála mindig az ember van a középpontban, a háttér, a környezet csak ürügy, viszont az arcai sokszor elképesztők, amellett, hogy szinte baltával faragottak, sok vastag vonal fut, mégis egyfajta könnyedség ugrik le a vásznakról. Nála nem kérdés, hogy meg tudta valósitani, amit akart, az arcai nem hagynak kételyt a kép hangulatáról.

1955-ben, 27 évesen már retrospektiv kiállitása volt, talán ő a legfiatalabb, noha Yves Klein is igen korán kapott visszatekintő tárlatot, de ebből is látszik, hogy már ekkor is kész festő volt, ráadásul rengeteget alkotott. A szakirodalom szerint közel 8000 (!) festményt készitett, ezzel még Picasso-t is leelőzi talán. Ráadásul ezek nem apró képek: a méter széles képei inkább a kisebbek közül valók, igen sok a tényleg nagyméretű, 2 *5 méteres vászon.
1958-ban, miután Pierre Bergé elhagyja, találkozik St Tropez-ben Annabelle Schwob-al, és leköltöznek Cannes mellé, később egy fiuk születik. A kastélyt, ahol laknak, nyilván el tudjuk képzelni. Csakhogy Bernard a melléképületben festett, napi 8-10 órákat, ünnepnapokon is. Talán zavarta volna, ha csak 7999 festményt fest élet során? Az biztos, és ez se sűrűn esik meg festővel, hogy 1973-ban Japánban nyilt múzeuma, ami csak az ő képeit mutatja be. Japán gyűjtője közel 2000 (!) képét szerezte meg. Ő maga nem utazott el a megnyitóra, csak a felesége, mert zavarta volna a felhajtás...
Mivel a festő nemigen mozdult ki Provence-ből, és kiállitásai is inkább külföldön voltak, igy szép lassan elfelejtették a nevét, hiába a sok kép és a csodás villa..Na igen, kapcsolattartás egy ilyen bennfentes világban eléggé fontos..
Szerintem igen nagy szó, hogy képei azonnal felismerhetők, portréi pontosak és érdekesek. Szivesen kiraknék tőle valamit a nagyszobámba, ez azért csak jelent valamit...