Michael Wolf

Az előző bejegyzésben már megmutattam a lényeget, de azért maradt még kitárgyalnivaló. Kinába utazhatunk el ezen a kiállitáson, és azt a közhelyet figyelhetjük meg, hogy a népességrobbanás olyan házépitésekhez vezetett, amelyek meglehetősen embertelenek egy európainak. Néhány tipikus szobát is megmutat a fotós ezekben az óriásházakban, és bizony ami korábban épült, ott a 3 * 3 méteres lakás (!) az átlagos. Egy ágy, sarokban tévé, mikró, másik sarokban zuhanyzó. Legalább nem kell a lakás átrendezésével bajlódni, jegyezhetném meg rosszmájúan.

A helyzet az, hogy ez nekünk egészen felfoghatatlan. A szüleim nem 3 * 3 méteren próbáltak meg élni, sőt az ismerőseink közül sem. Igaz, 70 nm felett se volt senki, ahhoz várnom kellett érettségi után pár évet, hogy igazán nagy lakást lássak.
No de térjünk vissza a képekre. Ez idáig dokumentarista fotó, amit Európában értenek csak, nyilván egy kinainak nem lenne megrázó. Ami viszont megdöbbentő, az a képek esztétikai szépsége. Középformátumú géppel készültek a képek, és hiába 2 *3 méteresek a nagyitások, minden egyes apró szösz éles. A kompozició pedig ügyes és csak kicsit hatásvadász: azzal, hogy a képek az épület közepét emelik ki, nem látszanak se az alsó, se a felső emeletek, a végtelenség érzetét keltik. Nem látjuk, hogy 1 vagy 150 emelet van még feljebb, de úgy tippeljük, sok. És a modernebb házak se jobbak, sőt, ott még a funkcionális design külön embertelenséget visz az épületekbe.

 És ezzel nincs vége, mert a templom egyik végében egy jó pár méteres félkörives gyerekjáték installáció várja a nézőt. A falra ragasztott játékok mind Kinában készültek, olyan emberek által, akik simán ott alszanak a gyárban, kézzel rakják össze az alkatrészeket bizonyára éhbérért.

Persze nem kell most úgy tennem, mintha erre most döbbennék rá. Régóta pontosan tudjuk ezt, mint ahogy tudjuk, a földünk édesvizkészlete nem lenne elég, ha minden kinai vizöblitéses wc-t használna.
Az igazi újdonság az, hogy ezt Michael Wolf úgy tudta megmutatni nekünk, hogy esztétikai élményt kapunk. Amikor először megláttam az óriásépületek képeit, az első gondolatom az volt, hogy mennyire szép, és csak a következő az, hogy te jó ég, hogy élnek ők? Ez pedig nem semmi. Az épület, ami korábban templom volt, csak hozzátesz ehhez az érzéshez, mert olyan teret nyújt, amit elősegiti az elmélyülést. Ezt a kiállitást még sokáig fogom emlegetni.

A katalógus és a valóság

Általában az ember azért vesz katalógust, mert tetszettek neki a kiállitás képei, vagy mert olyan emberről szól, akit illik a könyvespolcon tartani.Vagy mert fel szeretné idézni a kiállitást később, netán, mint én Arles-ban, szeretné megtervezni, hogy melyek a legfontosabb helyszinek, és hol mi várható. Rendben, nem várom el, hogy bemutassák a helyszint, bár Arles-ben, ahol szebbnél szebb templomok és római kori épületek adnak teret a képeknek, ez se lenne rossz. De azért az idei katalógusnál kicsit elszaladt a ló. Mutatom mire gondolok:

Az idei kedvencem Michael Wolf, és a kiállitás annyira központi helyen van, hogy másnak is ez lehetett a csúcs. Nézzük csak, mit látunk belőle a katalógusban. Egy nő, aki sir, vagy legalábbis szomorú, nekitámaszkodik egy ajtónak. Ehhez képest a tárlat igy néz ki a valóságban:

Talán még a kinagyitott képen se látszik olyan nagyon, de itt kinai óriásházakról van szó. Házakról, melyeknek csak a közepe látszik, de az igy is nyilvánvaló, hogy minimum 50 emeletesek, és szinte teljesen egyformák. De nézzük közben a helyszint! Csodálatos templombelső, egyébként a képek is 2*3 méteresek, de ebben a térben egészen máshogy hatnak.
A felső kép egy kis oldalbeugróban van, emberek a metrón a cime, és arról szól, mennyire összezsúfolódnak az utasok a metrón, mert másképpen nem férnének el. A nő tehát nem szomorú és nem sir, csak arról van szó, hogy próbálja túlélni a tolakodást.
Egy ilyen képet berakni a katalógusba erről a kiállitásról..Nagyon furcsa.

Apolline Lamoril

Egy fotófesztiválon mindennek kell lennie: riportnak és művészetnek, fekete-fehérnek és lightbox-nak, és Arles-ban valóban sokféle műfajjal találkozunk. Ez itt egy meglehetősen extrém, de érdekes példa erre:

A fotós egy közel 30 éve herointúladagolásban meghalt lány történetét dolgozza fel úgy, hogy végigjárja az érintett helyszineket, és nem készit képet. Ehelyett leirja az érzéseit. Elsőre azt gondolnánk, ennek nincs helye itt, de nagyon is van. Hiszen működik a történet, érdekesek az érzések, és azt vettem észre, hogy akaratlanul is elképzeltem a helyszineket, pont mintha könyvet olvasnék. Ha ott lettek volna a képek, akkor a történet egy kicsit banális és szentimentális lett volna, hiszen én nem azt láttam volna bennük, mint az alkotójuk. De igy, hogy csak leirva van meg a szöveg, igy ugyanarra gondolunk, hiszen a leirt szöveg alapján gondolkozunk. Ötletes, arról nem is beszélve, hogy elárasztanak minket a képek, és egy ilyen helyzetben egy kicsit kimozdulhatunk ebből.

Annie Leibovitz: the early years, 1970-1983

Nem is tudom hirtelen hol kezdjem. Annie Leibovitz-ot vélhetően már senkinek sem kell bemutatni, az egyik legismertebb portréfotós, aki a 70-es években a Rolling Stone zenei újságnál kezdte pályafutását (a lap még mindig létezik), aztán a művészvilág portréfotósa lett, még később pedig már sorban jelentek meg könyvei, többek között Izlandról, az amerikai zene gyökereiről, világitástechnikájáról, Susan Sontaggal való kapcsolata is ezerszer kitárgyalt már. De ez mind mellékes, mert ez a kiállitás a korai éveiről szól, amikor még nem volt se hires, se ismert. Ez pedig kétesélyes játszma, mert vagy azt fogjuk látni, hogy tényleg gyengék a korai képei, de akkor minek néztem meg a kiállitást, vagy már a korai képei is kiforrottak, de akkor honnan pattant ki ez a nő?

Szerencsére nincs probléma, mert mindkettő igaz. A képek között rengeteg félig vagy úgy sem sikerült képet látunk, sőt a beállitások is túl gyakran ismétlődnek eleinte, de ez senkit sem érdekel, mert amit fényképez, azt nemigen látjuk máshol.
Eleinte mint egy néprajzkutató, a lakóhelyénél fotózza az embereket, ezek a képek pedig nagyjából olyanok, mint amiket a témában láthatunk. Hanem aztán a második falon egyszercsak megjelenik John Lennon, pedig ekkor még nem fotós újságnál, sőt teljesen ismeretlen. Ezt a rejtélyt nem magyarázzák meg, talán mindegy is, de azért elég furcsa. Sőt, nemcsak pózol neki a Beatles, hanem beengedik az öltözőbe, komor falak közé, mai szemmel olyan ez az öltöző, mintha a bivalybasznádi falunap istállójában járnánk. És ennyi. Ezek után a képek után már azt látjuk, hogy Annie gyakorlatilag minden zenekarral jóban van, fotóz boldog-boldogtalant, ha csak a folyosón is, mintha egy teljes arcképcsarnokot töltene fel. Honnan volt neki ennyi filmje?
Talán minden eddiginél élesebben láthatunk bele a 70-es évek világába, és ez a világ nemcsak fekete-fehér, hanem kopott és lepukkant is. A legnagyobb zenekarok szállnak meg ócska útszéli motelekben, a technikát szigszalaggal foltozgatják, az emberek ócska ruhákban flangálnak. Hogy visszasirom-e a hippikorszakot? Jézusom, dehogy. Szeretnél kellemes asszociációkat felidézni Woodstockkal kapcsolatban? Akkor ne nézd meg ezt a kiállitást.

Közben kiderül egysmás a fotósról is. A Rolling Stones zenekar amerikai turnéjáról tudósit, gyakorlatilag éjjel-nappal mindent megörökitve, egy komplett biztonsági kamerarendszer is csak amatőr lenne hozzá képest. A koncertfotói viszont, hmm, nem meggyőzők. Persze akad elkapott képe, de azért látszik, miért fordult inkább a beállitott fotók felé. Amiben viszont mindenkit lepipált, az egyszerűen az a tény, hogy ott volt. Ott volt amikor Keith Haring lefestette magát jellegzetes mintáival, ott volt John Lennon halála előtti órában, ott volt mindenhol, és bár a kiállitást végiggyalogolni nem kezdőknek való feladat, el tudom képzelni, hogy még igy is több kép maradt ki, mint amennyit látunk.
A képek installációival nem sokat bajlódtak: gyakorlatilag minden szabad falfelületet felhasználtak. Ezért aztán nem is úgy néztem végig a képeket, mint máskor, külön stratégiát kellett felállitanom, mert a balról jobbra és fentről lefelé alapján folyamatosan összeütköztem volna a többi nézővel. Ez viszont adott egyfajta sötétkamra érzést is, mintha az összes kép csak egy kontaktmásolat lett volna, és a képek ilyen mennyiségben elkezdenek máshogy működni. Félreteszem az esztétikai szempontjaimat, és arra koncentrálok, hogy mi van a képen. És egyszercsak, talán a 6800. képnél egyszercsak azt érzem, hogy ott vagyok vele egy isten háta mögötti csehóban, a gitáros hangol, az énekes inget vesz, a közönség topog a lábaival. Érzem, hogy a következő pillanatban megszólal a zene...

Arles hét 1.

Arles hét következik. Arles egy kisváros Dél-Franciaországban Avignon és Marseille között, Provence kellős közepén. Csak egy álmos kisváros, ahol mindig jó idő van. Mégis, immár 48 éve a művészek egyik kedvenc gyűjtőhelye, úgy is hivják a fesztivált, hogy Találkozás Arles-ban. Minden nyáron a legmenőbb kurátorok válogatnak olyan anyagokat, amiket máshol nem lehet látni. Erre odafigyel a szakma. Legutóbb Londonban keveredtem bele egy beszélgetésbe az egyik arles-i kiállitásról, szóval kicsit olyan ez, mint az Art Bázel, a Pompidou vagy Serpentine galéria Londonban, odafigyelnek rá, mi történik ott.
Szakmailag tehát érdemes odafigyelni rá, de ne feledkezzünk meg a nyár és a Provence hivószóról sem. Milyen lehet olyan helyen nyaralni, ahol egyébként jobbnál jobb kiállitások is vannak? Képzeljük el, hogy mondjuk Krk szigeten 50 kiállitás lenne...Nem is hangzik rosszul.

Pestről már egy kicsit máshogy néz ki ez a dolog. Párizsból pár óra alatt le lehet érni szupervonattal és persze autóval is, de Pestről? A repülőjáratok pont körbelövik, Barcelonából, Lyonból és Milánóból is több mint 500 km, a legközelebbi reptér Nizza, ami még mindig 250 km, és oda csak heti egyszer megy gép. Autóval pedig egy kedves 1500 km-es túra. Nem csoda, hogy nálunk nem annyira ismert. Másrészt ha már ennyit utazik valaki, akkor rájön, hogy a tenger még Arles-tól is autótávolságra, 20 km-re van, és nincsenek nagy szállodák, mint egy tengerparti üdülőhelyen, és egyáltalán nem készültek fel olyan turistaáradatra, mint egy igazi üdülőhelyen.
Arles szépségét ugyenez adja. Nem egy felfújt turistalátványosság, bár mivel ott élt Van Gogh, ezért egy múzeum azért van. Nincs tömeg, még a főtéren is ki lehet fogni egy asztalt, de azért felkészültek arra, hogy a vendégnek vannak elképzelései.
A következő időszakban Audrey Tatou-tól Anni Leibovitzig végigmegyek a fontosabb kiállitásokon.

Nyilt struktúrák művészeti egyesület a Vasarely múzeumban

Ezer éve történt, hogy Mauer Dóra kitalálta, hogy a Vasarely múzeumban lehetnének progressziv, kortárs művek is, hiszen maga az épület mérete lehetővé teszi. Kiválasztott tehát néhány jól ismert informel művészt itthonról és külföldről, és egy kiállitássorozat keretében mutatják be a műveket. Máshogy mondva ez egy csoportos kiállitás jó nevű, de csak nagyon szűk körben ismert festőkkel.

Meglehetősen nehéz anyag. Még a Vass László gyűjteményhez képest is nehezebben érthető művek lógnak, remélem lesz akinek türelme végtelen, hogy minden egyes kép előtt eltöltsön némi (némileg több) időt, hogy magába szivja a művész gondolatait. A meglehetősen nagy térben igen szellősen várakoznak a képek, bár inkább a képek méretére kritika ez, nagyon ritka a fél méteresnél nagyobb mű.
Az teljesen világos, hogy az alkotókon kivül ezt a kiállitást senki sem fogja látogatni, ahhoz túl kicsi és túl nehéz, én eltöltöttem úgy egy órát ott, hogy a kutya se látott (teremőr azért van). De hát itt tartunk ma, ez is egy kiállitási lehetőség, Vasarely-nek biztos tetszene az elképzelés.

Mathieu César az 50 éves Photo magazinban

50 év. Az már valami. Még emlékszem a Fotómozaik cimű lapra, aztán volt Photoart, ami egész igényes volt, most pedig van ugye Fotóművészet, ami a művészi fotóról szól és a Fotó/Videó, ami meg kis túlzással reklámújság. Tényleg, van még Digitális Fotó? Talán van... Pedig az szólt igazán az igényes műkedvelőnek..
A franciáknál nem kirivó a Photo magazin, ami 130 oldalas és gyönyörű papirra nyomják, pont mint a többi lapot, már kézbevenni is boldogság. Manapság, amikor már csak az internet maradt nekünk a művelődéshez, duplán ajánlom ezt a lapot. Ja, csakhogy franciául van, tehát meg kéne tanulni hozzá a nyelvet. Bocsi...

50 éve jelenik meg ez az újság, és nagyjából körbeöleli az összes témakört, amit a fotó érinthet. művészi könyvek, kiállitások, interjúk, portfóliók, igényes és nagy képek. És nemzetközi is, elég sok helyről hoz anyagot. A cimlapon persze csak helyi menők szerepelhetnek, mint most a kanadai szinésznő, Charlotte Le Bon. Pazar képanyag. Ilyenkor mindig werkképek kerülnek be a lapba, hogy láthassuk, milyen körülmények voltak, az interjúban pedig általában kiderül, hogy az igen drága és a feltűnően drága felszerelés a jellemző. De mindez izléssel is párosul, és igy már rögtön kivánatosabb az egész. Csak nagy szavakat tudnék most irni, úgyhogy most nyissz-