A gyűjtésről

Tegyük akkor rendbe ezt a témát. A művészet kedvelésének sokféle formája van, a gyűjtés pl. elég szoros kapcsolatot feltételez, mivel a gyűjtő jó esetben nem a nevet veszi, hanem olyan képet, ami tetszik neki. Most beszélgessünk csak a magánemberekről. Ha nekem tetszik egy alkotó, általában megveszem a katalógusát. Azt aztán vagy nézegetem, vagy csak ott van a polcon, de ez már feltételez egyfajta ismeretet. Namost tegyük fel, hogy mondjuk veszek egy Birkás Ákos képet, a Művészetmalom kiállitásán 3 kép is volt tőle. Ugyebár az tudható a festőről, hogy teljes 180 fokos fordulatot vett, amikor rájött, hogy ő mégis embereket akar festeni, és eldobta az addigi életművét. A kiállitáson csak az ezutáni időszakából láttunk képet, nem tudom, tudatosan-e. De az biztos, hogy mig a tüntetős képe bizony méretben, az életműben elhelyezkedő szerepe miatt, és a minősége miatt is főműnek számit, a másik két kiállitott kép szinte eltűnt- és eleve paraván mögé rakták.. Azt akarom ezzel mondani, hogy a másik két kép nem volt a kiállitásra való. Ugyanis mind méretben, mind minőségben, mind témában nem ütötték meg a másik kép által felállitott mércét.
Namost. Mit csinál egy gyűjtő? Milyen képet vesz? Ami éppen eladó? Vagy azt, ami fontosnak tűnik az életműben? A legtöbbet idézett képet? Bizony nem könnyű eldönteni, mint ahogy azt sem, hogy az életműből egyáltalán melyik képek a legfontosabbak. Namost ennél a kiállitásnál azt éreztem, hogy a vásárolt képek rosszul lettek kiválasztva. Hagyjuk is a két pöttöm képet, amit csak az alkotó neve miatt vettek meg (na meg mert olcsó volt, igy elmondhatják, hogy van Ackermann képük, noha az mindössze A4 méretű). Volt két El Kazovszkij kép. De a művész, hmm, kevésbé sikerült képei közül. Satöbbi, a sort bőven lehet folytatni. Általánosságban viszont az a kérdés, hogy érdemes-e jó művésztől rossz képet vásárolni? Nem. Az Art Bázelen is volt egy Brassai kép, gondolom eredeti, ha már kirakták, de olyan kép, amit maga Brassai se vállalt volna feltétlenül. Tehát lehet venni Brassait, de nem a jó képei közül. Szerintem ilyenkor nem kell képet venni. A művészettörténet fontos emberei közül - és pont ez adja a gyűjtés nehézségét - a jó képeket veszik meg először. Vagyis az nem úgy van, hogy ha sok pénzem van, akkor veszek egy Twomblyt. Már megvették előttem más gyűjtők. Persze no name magyarokat bármikor lehet venni, de mondjuk Nádlert már nem. És pláne nem a fekete korszakából.
Egy gyűjtőnek -de pláne egy kurátornak - éreznie kell, hogy a gyűjteménye milyen szinten van. Ismerni kell a művészek életművét, és nagyjából meg kell tudni mondani, hogy a gyűjtőnél lévő kép az életművön belül hol helyezkedik el. Főmű? Netán múzeumban lenne a helye? Vagy csak egy sajtpapir, amit összefirkált? Vagy egy kevésbé jelentős mű?
Szerintem kiállitani sok olyan képet, ami az életművön belül semmilyen szerepet nem kap, nem érdemes. Ackermann Ritának a Ludwig múzeumbeli kiállitása után van már új sorozata Zürichből, New York-ból, ezek közül érdekes lett volna látni valamit. De egy A4-es portré - hát eleve, nem portrékat fest ő!! - annyira futottak még kategória, hogy komolytalan.
Persze nincs semmi baj azzal se, ha valaki egy jelentéktelen művet vesz. Én is vettem, tudom is, hogy az, mégis, a festő iránti barátságból, vagy a név miatt, vagy mert emlékeztet valamire, mégis megszereztem. De nem is tervezem, hogy komoly helyen fogom kiállitani..

Gerő László gyűjteménye a szentendrei Művészetmalomban

Az utóbbi időszakban a Vasarely múzeumban is volt egy kaliforniában élő műgyűjtő gyűjteményének bemutatója, aminek azért is örültem, mert nagyon ritkán mehetünk be a gyűjtők nagyszobájába, és nézhetjük meg, persze tudom ,hogy a legtöbb mű raktárban csücsül általában, de azért mégis érdekes, hogy ki mit tart az utóbbi időszak fontos termésének, ki miért ad ki pénzt, mert azért ez mégiscsak egy értékmérő valahol. Pl. most már a nagyon sokadik gyűjteményben látok Nádlert, ez persze egyezik a kánonnal. Mégis, bár nem volt kellemetlen az a kiállitás sem, azért eléggé hiányolom a külföldi dolgokat. Persze a gyűjtők ezen generációja nem utazhatott, ezt mindig elfelejtem.
De beszéljünk erről a kiállitásról! Gerő László gyűjteménye. A Művészetmalom amúgy egy szuper hely, de ez sem leplezheti le azt, hogy ez olyan borzasztó élmény volt, hogy bár már rég túl vagyok ezen, de most újra megfogadtam, hogy Szentendrére soha..
Beszéljünk a gyűjteményről. Egyáltalán mikor gyűjtemény egy gyűjtemény? Ha elér bizonyos darabszámot? Ha egységes? Ha ugyanaz a gyűjtő? És mikor kell azt megmutatni a közönségnek? Mikor érdemes megmutatni a közönségnek?

Igen, az a bajom, hogy szerintem az anyag gyenge. De nem nemzetközi szinten gyenge, hanem még itthoni viszonyok között is. Jó, persze szeretném én Hajas (amúgy sokszor, sok helyen látott) képeit, vagy az ide kirakott Birkás képet, és Hencze Tamás ellen sincs kifogásom, de az átverésfaktor mégis nagy. Mert pl. kiirják, hogy Ackermann Rita, meg Martha Jungwirth, de tőlük egy-egy kb. A4 méretű vázlat került ki, ami nevetséges. Martha képeinek mérete inkább a két méterhez közelit, Ackermann Rita pedig általában még nagyobban alkot. Egyszerűen azért, mert abban a méretben jönnek ki azok a részletek, amik miatt érdemes tőlük képet venni. Én bizony nem mertem volna kiirni a nevüket, ha csak egy bélyegképem van tőlük.
Folytathatnám még a szapulást, de a lényeg az, hogy nagyon nem mindegy, egy gyűjtő érzi-e, hogy a gyűjteménye értékes-e, érdekes-e másoknak. Vagy ha ő nem is érzi, ilyenkor kellene valaki, aki finoman megoldja, hogy ne kerüljön ilyen anyag a nagyközönség elé...

Az idő nem halad a művészetben

A minap azon merengtem, hogy miért nem zajlott le a művészetben az, ami gyakorlatilag az összes többi iparágban igen. Vegyük a számitógépipart. Ha csak 10 évre is visszatekintek, akkor azt látom, hogy 10 év alatt rettentő nagy, sok újitás volt, és ezek szinte teljesen átalakitották az életünket. A 10 évvel ezelőtti számitási teljesitményt sokszorosan túlszárnyaltuk, bejött a virtualizáció, a facebook, okoseszközök, satöbbi. Ha a hűtőgépipart nézem (bár semmit se tudok róluk), akkor is azt látom, hogy kisebb fogyasztásúak az eszközök, van olyan, amin kijelző van, ledes lámpa stb. És mi történik a művészetben? Semmi. Vagyis persze van számitógépes művészet, meg installációk, jobb projektorok, de általánosságban nem érzem, hogy bármi is történt volna. No de kellett volna történnie? Hiszen a festészet lényege nagyjából 1000 éve ugyanaz..Na igen, de azért ne tegyünk úgy, mintha nem lett volna pop art, izmusok, young british artists, meg performanszok, videók, installációk.. Múltkor Nam Jun Paik videóműveit nézegettem, és elfogott a nosztalgia: az a fajta feldolgozása a témáknak nagyon 70-es évek.
Az első igazán komoly művész, aki érti a századát, az Ai Wei Wei. Külön emberei vannak a közösségi média használatára, és amikor dokumentumfilmet készitett, 2 videós követte, méghozzá korszerű technikával. Az ő témafelvetésein érzem, hogy most él, hogy itt él, és nem egy könyvtárban.
A művészeti világnak természetesen nagyon kényelmes a kialakult status quo. Megvannak a legjobb nevű galériák, múzeumok, művészek, mindenki tudja a helyét, a gyűjtő biztos lehet benne, ha ma kiad x milliót valakire, akkor az 10 év múlva is jegyzett név lesz. És egyáltalán, semmi sem utal arra, hogy bárki megszorongatná akár a galériákat, akár a múzeumokat.
Emlékeztek még a metoo botrányra? Az Artforum főszerkesztőjét is megtalálták, mivel szexuális szolgáltatásokért rakott be embereket a lapba. A galériák kissé felhördültek, egy pillanatra szó volt arról is, hogy lemondják a hirdetéseiket. Aztán varázsütésre hopp, minden megoldódott, de legalábbis azóta senki sem beszél erről a témáról. Megjelentettek egy számot egy feministával a cimlapon, és kész. Megúszták. Vagy éppen senkinek sem lett érdeke a boritás. A fickót még csak ki sem rakták, csak egy szinttel feljebb került.
Valamiért nem futott be a netes eladás sem. Pár éve még mindenki arról beszélt, hogy hamarosan az összes galéria a neten fog eladni képeket, hiszen nem lenne nagy ügy felpakolni a képeket. Csakhogy mégse rakták fel, mégpedig azért, mert akkor egyrészt lett volna egy fix és nyilvános ár, ami nem lett volna jó, hiszen ha összehasonlithatók az árak, a vevő esetleg máshova megy, másrészt akkor nem lehet trükközni. Ez van. A művészetet gyakorlatilag minden modern technikai vivmány elkerült, pedig milyen jó lenne egy Uber vagy egy Facebook, hogy egy kicsit dinamizálja a dolgokat...

Spengler Katalin és Somlói Zsolt műgyűjtők a Forbes-ban

Miért foglalkozom a Forbes-al? Mostanában úgy érzik, hogy ők az új Hvg és Heti Válasz, mindenről irnak már. És hopp, néha vannak olyan témáik, amik viszont tényleg nincsenek máshol. Egy ideje már kulturális területről is irnak, persze rosszul, de a témafelelős művelt ember. Kár, hogy minden cikküket áthatja az, hogy muszáj sikerről irniuk. Igy válik egy festő a legsikeresebb magyar festővé náluk, satöbbi.
A Spengler-Somlói házaspár jól ráhúzható a sikerhangulatra: valóban ők a legjobban szem előtt lévő műgyűjtők. Általában a műgyűjtőkről semmit sem lehet tudni, ehhez képest azért ők nyitottabbak. Persze ez viszonylagos.
Elég sok művet felsorol a lap, amit megvettek, és ezt más lapok eddig nem mutatták be - hogy miért nem, az jó kérdés.
Megtudtam azt is, hogy idén az Art Bázelen Wilhelm Sasnal művét vették meg. Ő az egyik leghiresebb lengyel festő, grafikus, csak hát nálunk annyira nem mutatnak be külföldieket, hogy őt sem igazán lehet ismerni. Ezt az infót nem tudtam, nem is tudtam volna meg máshogy.
Szóval a cikk egy szubjektiv módon megirt objektivnek hatni akaró élettörténet, amiben viszont néhány tényt is emlitenek, ami viszont üditő. Hát ezért olvastam el a cikket.

Filmajánló: visages villages

Kettest kap tőlem a film a max ötből, mert bár nem lehetetlen megnézni, igen nagy kinokkal jár.
Pedig az ajánlások egész mást vetitenek előre. Amiért egyáltalán megnéztem a filmet, az egy emlités, miszerint a Négyzettel együtt ez a másik film, amit idén meg kell nézni. Elképzelhető, hogy igy van, de azért a gyorstekerő gombját jegyezzük meg.
Az a történet, hogy Agnés Varda, a lengyel filmrendező és JR, a vizuális művész együttműködéséből óriási méretű portrékat raknak ki nem ismert faluk házfalaira. A képeket együtt készitik, együtt döntik el, hova menjenek, satöbbi. Tehát egyrészt ott van az, hogy egy nagyon idős, de jókedélyű és laza nő és egy harmincas pasi együtt vannak, Agnés bemutatja a számára fontos helyeket, de Jr is bemutatja a nagymamáját, útközben beszélgetnek, röhögnek, nagyon emberi ez. Ezt annyira, hmm, benyalták a kritikusok, hogy mást már észre sem vettek. Pedig ott van a másik történet, miszerint ők óriás méretben nyomtatnak képeket, és azokkal unalmas házfalakat plakátolnak.
Ez mind szép és jó, de a valóságban a filmen nem egészen ez történik. Hanem az, hogy elmennek vidékre, és igyekeznek bemutatni ott embereket. De sajnos pont ez a része rettentően unalmas. Megismerünk egy nőt, aki kecskéket fej, egy fickót, aki 200 hektárt egyedül művel, beszélgetünk emberkékkel, minddel felszinesen. Bemegyünk egy gyárba, Le Havre-ban konténereket pakolunk, nem mondom, hogy amúgy jártam már ott, de végső soron ez nem érdekelne annyira, hogy filmet nézzek róla. Ami érdekelne, abból viszont keveset látunk.

Egyszerűen nem értem, hogy miért nincs több film művészek együttműködéséről. Pláne igy, hogy egyikük egy mindent látott, de nem cinikus, hanem vidám nagymama, másikuk meg egy figyelni is képes fickó. Az együttlevésükből nagyon sok izgalmas és érdekes jelenet lett, nagyjából ezek miatt érdemes megnézni a filmet. És bár a "nagymama" is érdeklődik Jr után, azért itt inkább Agnés beszél, ő hozza a Goddard szinész iránti érdeklődést és még rengeteg témát, Jr pedig kicsit háttérbe vonul, miközben azért ő is épp eléggé ott van, hiszen amikor rendezni kell, sok ember előtt beszélni, akkor ő aktivizálja magát. Nagyon jó izlésre vall, hogy nem akarja uralni a filmet, hanem engedi Agnés témáit. Viszont ebből végülis az lesz, hogy Jr-ről alig tudunk meg valamit, pedig engem érdekelt volna. Agnés-ről persze sokat megtudunk, és a fizikai problémái, ami az időskorból ered, nagyon kedves módon kerül elénk, ettől ez nagyon emberi is lesz.
Van néhány kedvenc jelenetem is. Az egyik, amikor meglátogatják Henri Cartier-Bresson sirját, és Agnés mint egy rajongó, magyarázza a részleteket Jr-nek. A másik, amikor Jr bohóckodik Agnésnak. Az is erős, amikor azt mondja Agnés: micsoda egyedüllét! 200 hektáron egyedül..
Ami viszont borzalmas, amikor vidéki embereket mutatnak be.Ezek felszines találkozások, hosszúak, és semmiről sem szólnak. És teljesen esetleges, hogy mi mi után jön, és az egész filmnek nincs ive. És egyszerűen nem megy elég mélyre a két művész kapcsolata.
Viszont ha már ennyit irtam róla, akkor mégiscsak egy film, amiről beszélni lehet, nemigaz?

Egy egyenlet az Art Bázelről

Az előző bejegyzés kapcsán eszembe jutott, hogy az Art Bázelen is láttam egy olyan művet, ami a legkevésbé sem illett bele a kinálatba, viszont az előző bejegyzéshez kapcsolódik.

Ez egy óriási kartonon levezetett egyenlet. Nem, nem néztem meg, hogy helyes-e, vagy hogy egyáltalán értelmes-e, simán lehet, hogy csak értelmetlen számok egymásutánisága. A lényege amúgy sem ez: ez a sok szám, zárójel, gyökjel a fehér kartonon azt jelenti, hogy a világunk bonyolultan leirható, a túlzott egyszerűsítés nem vezet sehova. Másrészt természetesen a sok szám esztétikai minőséget jelent, vagyis egy kicsit olyan, mintha egy festmény lenne. De el tudunk vonatkoztatni a konkrét számoktól? Attól, hogy közel menjünk, és elkezdjük olvasni a számokat, hogy megfejtsük az egyenletet? Mert természetesen a művészetnek nem ennyire konkrét értelmezései szoktak lenni.
Lehet gondolkodni.

Ryoji Ikeda a Grand Palais-ban

Amikor mostanában visszagondolok a párizsi Artist és robot kiállitásra, folyton Ryoji Ikeda jut eszembe. Töprengek a művén, sőt, én magam is kedvet kaptam ahhoz, hogy az ő stilusában alkossak valamit, ami annak a biztos jele, hogy tényleg tetszik, amit csinál. És mit csinál ő?

Az elsőre látszik, hogy ez számitógépes művészet. Talán ezen a kis képen nem látszik, de parancssorból, vagyis nem grafikus felületen mindeféle adatot iratott ki a géppel. Ezek a számsorok számomra nem jelentenek semmit, vagyis nem mondom, hogy elsőre látszik, hogy miről szól a mű. Viszont ami megdöbbentő számomra, hogy ennek a sok számnak igy elhelyezve nagyon komoly esztétikai értéke van. Pláne úgy, hogy ezek a képek még animáltak is, vagyis változnak szinte folyamatosan. Szinte mintha egy moziban lennénk.
Akkor ezek szerint azért esett le az állam, mert annyira modern, annyira technikai, és nem értem, hogy készült? Talán. De még hideg. A fő motivum az, hogy bár néha nekem is kell buherálnom a számitógépet, még sose jutott eszembe, hogy ezek a rendszerüzenetek, vagy bármik, ennyire érdekesek lennének látványilag. Vagyis látunk egy csomó számot egymás alatt. Jó. De aztán, amikor ugyenezt a képernyőt 10-szer ismételve látjuk, akkor már kijön, hogy az egyik sor rövidebb, és ez ritmikusan ismételgetve mennyire bombajó látvány. És ez az, amit én sosem láttam volna meg magamtól. A művésznek amúgy épp a Pompidou-ban van egy kis stúdióban kiállitása, hát azt hiszem szivesen megnézném..