Nagyon jó ez a könyv. Pedig minden ellene szól. Előszöris az alcim: new york-i magyar zsidók történetei. Holokauszttúlélők mesélnek, hogyan élték túl a világháborút és mi történt velük azóta.
Hermann Ildi tavaly hunyt el tragikusan, ezt a könyvet tehát azért vettem meg, hogy rá emlékeztessen. Érdekes életművet hagyott hátra, de nem könnyű megközeliteni, és most már nem is fog szerepelni a lapokban vagy a hirekben.
Azzal kezdtem, hogy jó ez a könyv, noha minden ellene szól. Őszintén szólva a világháború nekem már nagyon távoli, a nagymamám még átélte, de nem nagyon mesélt róla, aztán leginkább Faludy-nál átéreztem kicsit, hogy mi lehetett, de őszinte leszek: nekem ez történelem, nem pedig olyan valami, ami velünk is megtörtént volna, ha akkor élek.
Az is nehéz, hogy már a cimben ott a népcsoport neve, aminek leirásával jól nem lehet kijönni egy beszélgetésből, igy vagy úgy. Pedig ez tényleg jó könyv. Ugyan nem egy fotóművészettel foglalkozó kolléga műve, mert a képek tényleg egyszerűek, célravezetők, semmi művészet nincs benne. Hanem a szövegek. A történetek zseniálisak. Egy-egy életet nagyon tömören, röviden, de velősen irnak le, és olyan témákat boncolgatnak, amiket én is megkérdeztem volna. Őszinte szövegek ezek, és az egyik legjobb bennük, hogy nem a háborút feszegetik, hanem hogy mi volt utána, mit csináltak aztán, mi volt még. Igy kéne történelmet tanitani, ilyen sorsokkal. Tényleg jó könyv, kár, hogy el fog sikkadni az újdonságok áradatában.
2019. szeptember 21., szombat
2019. szeptember 20., péntek
Ellen Cantor: Club Vanessa a Credacban
Most már tudjuk, mi az a Credac, lássuk milyen belülről az épület. Nos, funkcionális, szép, perspektivákat adó, csak az a fránya bemutatott anyag, az nem stimmel. Talán én vártam túl sokat, de ez a videó bizony nem győzött meg. Ellen a leirás szerint küzdeni fog a klisékkel, vagyis az érzelmeket úgy próbálja meg bemutatni, hogy azok elkerüljék a kliséket.A szóróanyag szerint manipulálni fogja a sztereotipiákat, a szexualitáson keresztül elhagyja az unalom tengerét éssatöbbi. A leirás nem igazán mutatja be, hogy itt bizony erőteljesen szexuális tartalom jön.
Próbáltam nem direkt pornográf képet bevágni, de azért itt alapvetően arról van szó, hogy Ellen barátunk 14 percen át szexel egy szegény fiúval, aki már nagyon hagyná az egészet. Ellen egyrészről szex közben kamerázik, másrészt vannak kivülről felvett jelenetek is. Ezeken nagyjából az látszik, hogy Ellen nagyon aktiv akar lenni, a fiút meg nem kérdezték meg. Ellen kamerázása természetesen nem professzionális, remeg a kezében rendesen az eszköz, persze mivel én még nem próbáltam a műfajt, lehet rosszabb lennék.
Azért alapvetően azt gondolom, hogy bár a művészvilágban valóban máshol van a megbotránkozás határa, azért alapvetően céltalan ez a videó. Ha pornóvideóként nézzük, Ellen nem igazán felel meg, ha pedig mindenáron művészfilmként értékeljük, akkor igazából nem elég kidolgozott a produkció. Vagy netán én értettem félre és külön művészeti ág lett a szex?

Le Crédac
Mit is lehetne csinálni egy használaton kivüli gyárból? Paintballpályát, például.Vagy inkább nyomdát. Loftlakást. Biliárdklubot. Igen, ezt mind, de ha egy művészeti blogban kerül elő a téma, akkor lehet, hogy kortárs művészeti központot csináltak. És tényleg! Gratulálok, jól kitaláltad!
Ez itt az. Ivry-sur-Seine-ben van, ami leforditva annyit jelent, egy Párizshoz nagyon közeli, de reménytelenül gyártelep környéken. Végülis egy átalakitott gyár hol is lehetne, ha nem épp ott. Rer-el, vagyis helyi gyorsvasúttal lehet elérni, meg metróval is, de arra számitanunk kell, hogy ez egy nagyon ronda része a városnak. Igyekeztek persze, meg a városháza szép is, nem mondom, de a lakóházak Kőbányára emlékeztetnek, a helyi gettóhangoskodás fekete bőrű elkövetői pedig az utcákon hallgatják a rap-et. Amúgy a légynek sem ártanak.
Azt akarom csak ezzel mondani, hogy ez a hely egyáltalán nem szerepel az útikönyvekben és nem is fog. Ide nem lehet véletlenül érkezni. Az egyik helyi erő pl. a biciklibérlést arra használja, hogy a kölcsöncangával ugrasson és menjen neki tereptárgyaknak, hisz az olcsóbb, mintha a sajátjával tenné.
Ezek után el lehet gondolkodni, hogy vajon a művészeti központban többmilliós képek várnak-e. Nem bizony. Az első csalódás azonban az, hogy bár a gyár 4 emeletes, a Credac csak egyet foglal el, azt sem teljesen használja ki. Nem mondom, van hely, de meg se próbálták a Moma Ps1 kiállitáscunamiját felsorakoztatni. Aki még nem járt ott, annak mondom, hogy New York Brooklyn részén, egy lepukkantnak tűnő iskolában három emeleten legalább 10 kiállitást mutatnak be. Itt kettőt, de az egyik ezek közül is videómű, vagyis nem kell neki túl sok hely. Pedig a tér fantasztikus, a kilátás fantasztikus, ide lehetne hozni látványosabb kiállitásokat is.
Ezzel együtt a Credac-ot csak a legelszántabb művészetrajongóknak ajánlanám.

2019. szeptember 19., csütörtök
Francis Bacon a Pompidouban
Nyugodtan mondhatjuk, hogy Párizs legfontosabb kortárs kiállitóhelye a Pompidou központ, egyáltalán nem mindegy tehát, mit láthatunk ott. Bacon persze szupersztárnak számit, azonban egyáltalán nem egyértelmű, hogy őt állitják ki. Egyrészt Bacon-Giacometti volt már Bázelban idén, másrészt, és ez a nagyobb baj, én pl. egyáltalán nem tartom Bacont figyelemre méltónak. Az is vitatható, hogy a Pompidounak mennyire kellene a kortárs alkotókat bemutatnia, és mennyire a Bacon féle klasszikusokat.
Az a helyzet, hogy Bacon rettentően depressziv. Egy fazon, aki egész életében depressziv képeket festett, alakjai torzak és szenvednek. A képek számomra egyszerűen túl egyszerűek és egysikuak. Persze meg is lehet engem cáfolni, de én inkább megtartom a három lépés távolságot Bacon és köztem.
Ezzel együtt a kiállitás elég jól összehozta a Bacon életművet annak ellenére, hogy mindössze 20 év termését mutatta be. A képek 90 %-a tripcihon, vagyis 3 egyforma méretű, egymás mellé helyezett képből áll. A képek egyenként is jó 2 méteresek, viszont sok a felesleges tér, az alakok igy is kicsik.
Kiválasztottak 5 novellát, amit szinészek mondtak fel magnóra, és ezeket külön dobozokban játsszák le. Ezek Bacon által kedvelt, zömmel mitológiai szövegek. Tetszett, hogy keverik a két műfajt, és egy belehallgatva, de nem végighallgatva a szövegeket azok illettek is Baconhoz.
Sajnos elfogultságot kell bejelentenem, de objektiven nézve ez egy nagyon jól rendezett, igényes kiállitás. Csak miért éppen Bacon!

2019. szeptember 9., hétfő
Mikor lett ennyire menő ez a magazin?
Le vagyok nyűgözve. Nem, ez nem fizetett tartalom, egyszerűen egy ideje néha olvasom a Forbes magazint, ami pénzügyi lap, de amúgy elég hihetetlen - és persze erősen megszépitett - történeteket mond el tenni akaró emberekről. Persze tudom én, hogy iszonyatosan torz a lap, hiszen a nehézségeket elbagatelizálják, a jó dolgokat erősen felnagyitják, de még igy néha van viszonylag korrekt cikk is.
Node egy ideje már 80-ról 170-180 oldalra növelték a terjedelmet. Őrület. Ennyi oldalt megtölteni nem könnyű, ezért szélesitették a tartalmat, igy került be egy cikk a műgyűjtésről. Egész pontosan műgyűjtőket mutat be a lap, ami nem egyszerű mutatvány, hiszen nálunk a műgyűjtés egyrészt nem népszerű, másrészt csak polgárpukkasztás, irigyeket szül. De talán pont a Forbes az, ahol az efféle tartalom elkél. Hiszen egy műgyűjtő ezeken a lapokon együtt szerepelhet fontos gazdasági emberekkel, hires cégekkel, és úgy látszik, ez inspiráló.
Talán az is jellemző, hogy az itthoni művészeti lapok eddig soha nem voltak képesek műgyűjtőket találni. Szóval nem állitom, hogy mostantól őket kell olvasni, de időnként ott is van már érdekes tartalom.

2019. szeptember 4., szerda
Je vous regarde kiállitás a brüsszeli Bozarban
A brüsszeli Irodalmi múzeum és archivum 60 év irodalmi terméséből válogatott egy csokornyit a Bozaar művészeti központ. Nem mondanám, hogy mindenkinek ajánlott ez a kiállitás. Hiszen végső soron irodalmi szövegeket láthatunk, kézirással, irógéppel, és természetesen összefirkálva, áthúzva, melléirva, átjavitva.
Eredetileg azt gondoltam, hogy ez maga lesz a kánaán nekem, mindenki másnak meg unalmas lesz. De nem. Nekem sem érdekes annyira, mint amennyire a leirás alapján vártam. Hiányzik ugyanis a kurátori munka. Összedobáltak egy rakás szöveget, de nem foglalkoztak azzal, hogy elmondják, miért pont ezeket a szövegeket látjuk, és miután nagyjából átrágtam magam a szövegek nagy részén, én nem látok semmilyen rendező elvet.Olyan, mintha egy autószerelő műhelyben kiállitanának 20 hengerfejet, hogy tessék, munkadarabok, és ennyi.
Ezek a szövegek láthatóan nagyon messze vannak a késztől, és ha a munkát akarták megmutatni, akkor ok, de amúgy nem tudom, miért is rendeztek kiállitást pont ezekből a szövegekből.

2019. szeptember 1., vasárnap
Gerhard Richter fotófestményei
Az ember vagy elfogadja, hogy semmi köze a nyugati művészethez, vagy olvasgatja az Artfórumot, ahol viszont nagyrészt olyan neveket talál, akiket nem ismer. Jól tudom, milyen frusztráló, amikor olvasom, olvasom, de semmit sem tudok kötni az emberekhez, a képek bár jó minőségűek, általában nem visznek közelebb az emberekhez, a kiadvány hangvétele pedig olyan, hogy egyáltalán nem foglalkozik az előzményekkel, azt adottnak veszi. Ha egyszer majd inditok művészeti lapot, az biztos arról fog szólni, hogy tessék, itt van 5000 művész, de előszöris ezt kell tudni róluk.
Azért hosszú évek szivós munkájával felküzdöttem magam odáig, hogy most már egy jó részét ismerem az ott szereplő embereknek. A pontos százalékot ne firtassuk, néha ez 60 %, néha csak 10.
Gerhard richtert viszont ismerem, mint ahogy sokan. A hires német művész folyamatosan szerepel a Tate-ben, Pompidou-ban, sőt még a hazai művészeti lapok is irnak róla.
Richter az a fajta festő, aki mindent kipróbál, festett ő már direkt életlen képeket, szintanulmányokat, portrékat, de amivel igazán befutott, azok az absztrakt festményei.
Pár éve Pozsonyban összefutottam egy német kurátorral, aki a lelkemre kötötte, hogy elmegyek Genfbe, akkor épp ott volt Richter kiállitás. De azok a képek egészen mások voltak: unalmas nyaralási fotókra, tájképekre egyetlen nagy gesztussal rakott fel festéket. Ezek az új képek, amelyek mellesleg a Gagosian galériában láthatók, már egészen mások. Ezek teljesen megfestett festmények fotó alapon. Alig marad valami az eredeti képből, és az is a kép szerves részévé válik: immár ez egy ugyanolyan absztrakt fetmény, csak véletlenül van alatta egy fotó. Jobban beleillik igy az életműbe, az kétségtelen, és ha lenne most 50 millió forintom képre, bizisten rohannék is Londonba...

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)