Máté Bence az Arany János utcai metrónál

Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy Máté Bence kivül áll a fotós világon. Egyrészt azért, mert borzasztó fiatalon az év természetfotósa lett - de nem Pesten, hanem Londonban, másrészt amit kitalált, a féligáteresztő tükör mögüli fényképezés - az annyira más, és annyira felette van mindennek, amit az állatfotóban megszoktunk, hogy ő egy külön kategória lett. Pár éve érdeklődéssel olvastam, hogy Paraguaytól Zambiáig épitett ki leseket, és az ott készült képei nemkülönben csodálatosak, habár, talán természetes módon, egyre művésziebbek. Neki is talán már elég a valóságból, amikor alkotni lehet egy természetentúli (természetfeletti? Hmm) világot a kamerával. Az utóbbi időkben ezért már nem elégedett meg a naturalista ábrázolással, hanem teljes sötétségben, a vakuk fényével rajzolt magának egy még mindig valósághű, ámbár teljesen kreált valóságot.

Amit az Arany János utcai metrónál láthatunk, az egy ingyenes, de abszolút különleges válogatás a fotós műveiből. Egyedi, de nagyon massziv álványokra 2-2 panelt rakott, igy egy ilyen képződmény 4 képet tud megmutatni. A szélessége majdnem 3 méter, és a magassága sem kevés. Hát, nem sok természetfotósnak lenne ennyi pénze, ugyanakkor gyorsan jegyezzük is meg, hogy az egyik képen Áder János pózol a képek mellett, úgyhogy ezt a kérdést meg is válaszoltuk. Inkább térjünk vissza a képekre. Ez egy abszolút egyedi lehetőség arra, hogy nagyon jó természetfotókat bámuljunk, és közben azon gondolkozzunk, hogy a fenébe tudta ezt lefotózni? Ez az érzés pedig a sokadik képe után is megmarad, úgyhogy nincs mese, ez egy nagyon ajánlott kiállitás. Azért pedig külön pluszpont jár, hogy nem egy galéria eldugott sarkában láthatók a képek.

Hermann Nitsch

Talán mégis Elizabeth Védrenne-nek van igaza, aki azt mondta, hogy a második világháború után mindenki a lét alapvető érzésével foglalkozott, és általános érvényű válaszokat várt a festészettől. Ekkor indult az absztrakt expresszionizmus, s jött Sam Francis, Riegl Judit, Soulages és mindenki más is. Hermann Nitsch is ezt a vonalat erősiti, és őszintén szólva ez a kedvenc korszakom. Ha végigtekintek a polcomon, és Alechinsky-től akár Niki de Saint Phalle-en át eljutok (hogy végre osztrákot is emlitsek) Arnulf Rainer-ig vagy Prachensky-ig, akkor világos, hogy az absztrakt nagyon erősen foglalkoztatta a festőket, és tulajdonképpen még ma is hatással van mindenre, hiszen ha Baselitz-re gondolok, aki korunk egyik nagy sztárja, akkor egyértelmű, hogy sokmindent átvett és ő is felhasznál. De ugyanez az alapállapota Kiefernek, arról nem is beszélve, hogy Richternek is van ilyen korszaka, ott lóg a Tate-ben külön teremben..

Jó ideje foglalkozom ezzel a stilussal, és még mindig jönnek elő új művészek, új képek, és ez csaodálatos.

Dürer az Albertinában

Az 500 évvel ezelőtt élt Dürer nem tartozik azok közé, akikről irni szoktam. A bécsi Albertina azonban jól keveri a kártyákat, hiszen egyszerre mutatja meg a legfrisebb képtermést és a nagy klasszikusokat. Dürrerrel pedig nehéz melléfogni. Eleve köztudott, hogy az Albertina rendelkezik a legnagyobb gyűjteménnyel Dürer képekből, de ráadásul a bécsi intézmény van olyan jó hirű, hogy bárki szivesen kölcsönadja nekik a képeit. Azért ne mulasszuk el azt se megemliteni, hogy az Albertina igazgatóját épp tavaly választották újra, igy aztán immár közel 20 éve ül ugyanabban a székben, és közel 10 éveig nem kell gondolkodnia önéletrajziráson. Igy is lehet.

Dürer azért lehet bárki kedvence, mert hihetetlen részletességgel rajzolta meg képet. Hiába mindössze 20 *20 centi egy átlagos kép, azon legalább 5 percig csak az eltart, hogy végignézzük az összes részletét a képnek. Emellett a témái is könnyedebbek, min hasonló korban a többieknek. Itt kevesebb papot látunk, isten elment almát enni, Dürer pedig gyorsan kihasználta a helyzetet, és rajzolt hétköznapi jeleneteket is. Ez nem tűnik nagy dolognak, de akkoriban, amikor Giordano barátunkat megpróbálták meggyőzni, hogy mégis lapos a föld, ez a könnyedség szinte forradalmi.
Az Albertina nem fukarkodott, és rendesen telepakolta képekkel a kiállitást, ezért aztán nagyon lassan lehet haladni, hiszen minden látogató a finom részleteket lesi. Emiatt aztán néha el is vesztem az érdeklődésemet 1-1 kép iránt, mert sok-sok várakozás után is csak sapkákat és hajakat látok a kép helyett.Rengeteg a látogató, rá kellett jönnöm, hogy már elszoktam ettől a magányosan is végignézhető pesti kiállitások után. Ők jól döntöttek, ez egy afféle kötelező olvasmány, ráadásul még jó is.

Alison Jackson az Ostlicht-ben - Fake news

Ez a kiállitás egyszerűen vicces. És erre nagy szükségünk van, mert a világunk nem éppen ebbe az irányba tart. Itt mégis megfér a világ összes politikusa, üzletembere, zenésze, legyen az élő vagy nem..Ez ugyanis nem egy dokumentarista kiállitás, éppen ellenkezőleg...Üdv a fake news világában...
Általában persze a photoshopolt, hamisitott hirekről készült fotók természetesen nem kerülnek be a galériaterekbe, de itt nem erről van szó. Itt az eredetihez igen hasonló szinészek játsszák el azt, amit az eredeti szereplők bizonyára nem tennének...

Látjuk Bill Gates-t Apple laptoppal, Diana hercegnőt babájával, Boris Johnsont biciklit szerelve, és még tucatnyi, ha úgy vesszük vicces, ha úgy, botrányos tevékenység közben. Természetesen Trump van a középpontban, de nem ússza meg a többi politikus sem.
A helyzet az, hogy nekem jókedvem van, ezért szerintem a kiállitás vicces. De azt is megértem, ha másnak nem ez a véleménye..

Arnulf Rainer az Albertinában

Arnulf Rainer az osztrák művészeti élet fenegyereke. Arrafelé nagyon sokan festenek portrékat, de már látták Bacont, és tanultak is tőle. Aztán ott van a Prachensky féle vonal, az absztrakt festészet, és ha ezt a kettőt összerakjuk, már lesznek elképzeléseink, mi vár ránk.
Nagyon érdekes, hogy az Albertina -teljesen szándékosan - keveri a kortársat a klasszikusokkal. Viszont a kortárs, vagy legfeljebb befutott kortárs kiállitások vannak annyira jók, hogy csak azért külön is érdemes lenne belépőt venni, mint ahogy az meg is történt párszor már. Kicsit persze sajnálkozom, hogy ez a kiállitás most nem akkora, mint szeretném, tulajdonképpen csak 3 nagyobb terem, de a képek gondosan válogatottak. Fekete-fehér világból indulunk, akár lehetne korai Nádler is, de aztán, amikor már a portréhoz érünk, ott már senki más nem jut eszembe. Jól ragadja meg a portré és az absztrakció metszetét, ettől válik különlegessé a tárlat.

A második teremben technikailag fotópapirra történt a festés. Ez nem egy egyszerű művelet, és nagyon nehéz megállapitani, hogy mikor elég a festésből. Itt mégis azt látjuk, hogy harmonikus a végeredmény, ami a portrékat elnézve nem kis teljesitmény.
Annyi jó kiállitás van most Bécsben, nem érdemes ezt se kihagyni.

Art Camp művésztelep kiállitása a Magyar Műhelyben

A Magyar Műhely közösség nagyon régóta üzemeltet galériát a kiadó pincéjében, méghozzá nagyon sokszor a legjobb nevek részvételével. Emlékszem, egyszer egy St Auby performanszba futottam bele teljesen véletlenül, és nagyon élveztem.
A Magyar Műhely galéria az avantgárd elkötelezett támogatójaként ismert, ugyanakkor elég szűk körben ismert ahhoz képest, mennyire érdekes témákkal foglalkoznak. Sajnos pl. a honlapjukon sincs semmilyen információ az aktuális kiállitásukról, igy én is azért tudtam egyáltalán, hogy lesz ez a megnyitó, mert szóltak. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy esetleg vannak kevésé informált emberek is..Ez azért kár, mert amúgy nagyon is érdekes lenne a szélesebb nyilvánosságnak is..

Az Art Camp művésztelep minden év augusztusában, Jászberényben van, immár 29 éve. Ezek a művésztelepek nagyon fontosak a művészeknek, akik egyrészt találkozhatnak a kollégákkal, eszmét cserélhetnek bármiről, másrészt lehetőséget kapnak az alkotásra, ami az egyre komolyabb festék és vászonárak mellett igen jó ajánlat.
A megnyitón experimentális zenét hallhattunk egy énekes és egy dobos együttműködésével, ami engem arra emlékeztetett, hogy zenélni mennyire jó dolog. Láthatóan élvezték a játékot, ugyanakkor a hangzás egy idő után elég egysikúvá vált, de talán ez is kellett ahhoz, hogy közösségi élményként éljük meg az eseményt.
A képek, ahogy az várható is egy efféle művésztelepen, nagyon széttartóak, és mindenkinek az egyéni stilusát mutatják. Jobban örültem volna, ha 1-1 alkotónak több képe látható, és mélységében  is értékelhető az életmű egy része, de persze egy ilyen összegző kiállitásnak nem ez a szerepe. Felirtam pár nevet, akik teljesen szubjektiven, de tetszettek, nekik több képüket is megnézem, mielőtt hosszabban irnék róluk.

A Mome új épületei

Először egy hónapja olvastam lelkendező cikkeket arról, hogy megújult a Moholy-Nagy Művészeti egyetem. Aztán jöttek a kritikák is, hogy elszalasztott lehetőség, hogy kisszerűek az épületek. Érzésem szerint jóval több volt a lelkendező cikk, ami ugye nálunk eleve gyanús, aztán úgy alakult, hogy megnézhettem a saját szememmel is.

Nem fogok épitészeti kritikát irni, de ami egyből feltűnt nekem, hogy mennyire egyedi és különleges az épületegyüttes. Csak az M épület maradt meg olyannak, ami volt, egy pantenonos tömbnek, a többi épület viszont modern és tetszetős külsőt kapott. Biztos bele lehetne kötni ebbe-abba, de nekem a rövid látogatásom alatt leesett az állam, hogy mennyire családias, modern és használható a tér. Nem kerültek be hodályok, minden épület könnyen megközelithető, és még designos is. Az is hozzátesz a hatáshoz, hogy a budai zöldövezetben van, nincs igazán forgalom, jók a terek. Én igazából irigylem azokat, akik itt tanulhatnak. Hogy lehetett volna jobb is? Biztosan. De már ez is űrhajó nálunk..