Mégegyszer a Saatchi jelenségről

Charles Saatchi menő reklámügynökséget vitt Londonban, amikor egyszercsak eszébe jutott, hogy kortárs művészettel kéne foglalkoznia. Illetve nem csak úgy eszébe jutott, hanem kinézte egy bizonyos fiatal művész munkáit, és a reklámszakmában már ismert fogásokkal felfuttatta őt és még pár másikat. Ők voltak az YBA, young british artist, köztük pedig egy bizonyos Damien Hirst. Igy már rémlik ugye? Ő volt az, aki egy egész cápát formalines üvegmedencébe pakolt, majd jól eladta azt, már nem is emlékszem mennyiért, de pár tizmillió font lehetett. Hogy úgy mondjam, nem éhezett utána. Saatchi pedig a sikertől annyira felbátorodott, hogy megvásárolt egy vityillót, egy szenespincét, egy aprócska 20000 négyzetméteres kastélykát London belvárosában, a Sloane square-nél, ami a Victoria pályaudvartól is kellemes sétatávolságra van, és ott elinditotta a galériáját. Irtam is róla többször is, a profil leginkább a normálistól eltérő, sokszor szexuális témák, de azért igazságtalan vagyok, mert azért akad ott más is, de a fő profil azért ez. Na és, mondhatnánk erre, a reklámszakmából átnyergelt a művészetre, és bejött neki, nem nagy ügy. De az.

Ugyanis Saatchi úr elinditott egy online galériát is. Láttunk már ilyet, mondhatnánk, de nem. Ez egy igényesen, sok pénzből megcsinált komoly online galéria, ami ráadásul nem csak hogy ott van, hanem heti 5-10 eladást is generál. Végülis érthető: egy művészetet kevésbé követő ember egyszerűen felmegy a saatchiart.com-ra, és rövid böngészés után biztosan talál magának képet. Ezen a héten pl. eladtak egy szarvasos képet 5000 dollárért, egy Pollock utánérzést 2300-ért, egy Miro utánérzést 3200-ért, satöbbi. Mi ezzel a baj? Semmi. Viszont. A Saatchi felületén még véletlenül sincsenek olyan művészek, akiket már képvisel egy galéria. Ők ugyanis aláirják, hogy máshol nem árulják a képeiket és különben is. De akkor honnan szerez festőket a Saatchi? Hát ez igazán egyszerű: millióan vannak, akiket nem képvisel galéria, de azért festenek, festegetnek. Nekik már az is nagy szó, hogy egyáltalán valahol látható a képük, és aztán még valaki meg is veszi esetleg..Igen, az egyik tanulság az, hogy nagyon-nagyon sokan festenek, ha leszámitom a 8 millió galériát, akkor is. És ezek az emberek nagyon tudják értékelni Saatchit. De mi a helyzet a másik oldallal? Szinte fel tudnék robbanni, amikor meglátom, hogy milyen képeket adnak el. ÉS mennyiért! Persze ne játsszak izlésrendőrt, de néhány vevőnél komolyan elbeszélgetnék, hogy mégis mi inditotta arra, hogy pont azt a képet vegye meg. Persze vegyük inkább viccesre a figurát. Igazából minden elismerésem: 5000 dollárból, amennyiért egyes képek elmennek, már „rendes” galériában rendes képeket is vehettek volna. Nem más ez, mint az Ikea vagy más bútorbolt képeladása: az sem ér semmit, de legalább olcsó..

Kasza Gábor és a beton

Kasza Gábornak, amennyire tudom, utoljára a Müszi-ben a Blaha Lujza téren volt kiállitása, és akkor az Y sorozatára fel is figyelt a szakma. Óriási, de zömmel érdekes terekbe berakott, nyilvánvalóan oda nem illő, apró emberek voltak a képein, ami igy egyrészt valamennyire mégiscsak figurális ábrázolás volt, de a helyszin nagyon hangsúlyos volt. Én is megjegyeztem a képeket, mert egyrészt szakmailag nagyon jóknak tartom, másrészt valahogy bele is másztak az agyamba. Akkor még nem tudtam...(ha jól emlékszem, Pelikán elvtárs mondja ezt a Tanú-ban)
Szóval mint kiderült, Gábort ebben a sorozatban a beton érdekelte. Gondolta volna a fene. Mindenesetre Bécsben megjelent egy betonból készült katalógussal, mely az új, ki nem találnátok, betonra keresztelt sorozatát mutatja be. Nehéz téma. Mármint az, hogy valódi betontömbbe csomagolt albumot láthatunk. Mondhatnánk azt is, hogy kicsit rákattant a témára.
Ebben az új sorozatban már csak elvétve találunk embert a képen, és ez más megvilágitásba helyezi a képeket. Eddig én ugyanis arra gondoltam, hogy a sorozata arról szól, hogy a kisember elveszik a rettenetes környezetben, és most azzal kell szembesüljek, hogy azt kéne figyelnem, hogy a beton milyen struktúrákat alakit ki. Nem, ez már nagyon más, ugyanakkor ahhoz meg nem elég finom, hogy mondjuk David Meisel vagy Kerekes Gábor legyen belőle. Az emberek viszont annyira a háttérben vannak, hogy már nem érdekelnek, nem akarom megtudni, mit akarnak , hiszen annyira aprók és elvesznek a terekben.
Az mindenesetre egyértelmű, hogy milyen irányba tart Kasza Gábor. Más kérdés, hogy ez nekem nem annyira érdekes. De persze nem kell kiszolgálni az izlésemet...

Akkor és most

Megnéztem, 2007 márciusi az első Photo magazinom, amim megvan, és ez egybeesik az első olyan párizsi utammal, amikor már érdekelt a művészet annyira, hogy újságot is vegyek. Ha idősebb lennék, akkor lehetne újságom korábbról is, bár a szüleimmel csupa olyan országban jártunk, ami azóta már megszűnt - Csehszlovákia, Jugoszlávia, Ndk..A 2007 nagyjából pontos, azóta szeretném azt hinni, hogy a fontosabb művészeti helyeket bejártam, Londont, New Yorkot pl., bár Ázsiában nem voltam. A könyvespolcomon jó nagy helyet foglalnak el a könyvek és újságok, amiket összeszedtem, de soha nem teljes művészettörténetet akartam látni, csak az engem igazán érdeklő könyveket vettem meg. És igen, épp ezért óriási lyukak vannak. Nincs pl. Warholról könyvem, egyáltalán, a 20. század előtt csak egy Prado könyvem van, ja meg Manet, Monet. Viszont megvan a Nyolcak óriási és drága könyve, van Riegl Judit, Hantai Simon, Bálint Endre, vagy külföldiektől David Lachapelle, David Meisel, Cy Twombly (a friss életműkiadás). Jó kis társaság. Annie Leibovitz, Keith Haring napló. Igen, ha arra kerül a sor, én biztos nem adnék a gyerekemnek egy általános "reneszánsz" vagy "20. század" könyvet. Odadnám inkább a Keith Haring naplót, mert az sokkal személyesebb. Sok összefoglaló könyv egy nagy adathalmaz csupán, de mondjuk Warhol naplója vicces olvasmány is (és otthagytam a Tate-ben, igaz kifogytam a pénzből). Azért látható, hogy 8 év alatt azért össze lehet gyűjteni pár dolgot. És az is jó, hogy ez ellentétben mondjuk a számitástechnikával, nem avul el. Apámnál múltkor találkoztam egy Word 2.0 könyvvel, na az vicces olvasmány lenne most. Ellenben Miró festészete ma is aktuális. Vagy ha nem is, mert már meghaladták, de egy olyan pont, amit érdemes tanulmányozni.
Nagy bánatom viszont, hogy itthon egyre inkább bezárkózunk a saját várunkba. Már nem lehet kapni szinte semmilyen aktuális művészeti könyvet, persze lehet netről rendelni, csak akkor nem lehet belelapozni, megnézni. Külföldi újságokat sem lehet már kapni, régebben azért a Váci utcában pl. előfordult 1-1 Photo magazin..Én végül áthidaltam ezt a problémát egy Lengyelországban élő francia nővel, aki elhozza nekem, de hát ez nem szokásos. Meg azt se hiszem, hogy én lennék az egyetlen, akit ez érdekel..Tudom, most épp keritést épitünk, de ennek kicsit máshogy kéne működnie...

Gérard Garouste a Maeeght alapitványnál

Nem, idén nem jutottam el Nizzába, pedig ilyesmi látvány fogadott volna :

Ez a fás liget persze fent van a hegyen St. Paulnál, ami kb. olyan, mint nálunk a Rózsadomb. A Maeght házaspár szépen felvásárolta a fél hegyoldalt, igaz, a sok Miró és Giacometti szobor mellett unottan szemléljük Basquiat-ot vagy Chagallt, ami azért valahol vicces. Na itt önálló kiállitást összehozni nem kis dolog. Épp ezért óriási kiváncsisággal szemléltem Gérard képeit, melyet végül a Lemonde egyik mellékletében találtam meg. Az biztos, hogy nem azt kaptam, mint amit vártam.
Gérard barátunk mindenféle betegségeken esett át már gyerekkorában, nagyon hosszú ideig kórházban is élt, de a Lemonde hiába részletezi ezt, engem nem izgat. Sokkal érdekesebb, hogy milyen képeket hozott össze, hisz végülis elég sok művészről megállapithatnánk, hogy beteg, csak mig mondjuk Dali feltűnési viszketegségben szenvedett, ami szórakoztató, Gérard nem járt ilyen jól. Figurális képeket fest, melyeken látványosan nem stimmelnek az arányok, és a testrészek sem jó helyen vannak sokszor, a jelenetek pedig szinte mindig szomorúak - ez történik akkor, ha valakinek nem a vörös szőnyeg jut. El Kazovszkijhoz tudnám hasonlitani, bár állatok nincsenek a képein, de a kicsavartság hasonló, sőt talán még a szinek is.
Na igen. Nem nehéz kitalálni, hogy nem raknám ki a képeit a nagyszobámba, de a festészet már 100 éve nem erről szól, igy ez a kritika kicsit sovány. Tenni kéne velük egy próbát élőben is, elvégre Nizzában igencsak süt a nap..

Lenny Kravitz a bécsi Ostlichtben

A legtöbb fotóssal, és emiatt a legtöbb fotóval is azt a baj, hogy a készitőjük egész egyszerűen nem mozog elég érdekes helyeken, nem ismeri azokat, akiket le kéne fotóznia, ettől aztán olyan képek születnek, mint a Lensculture egyébként nivós pályázatán győztes képek: egy fickó elment Szibériába, és az ottani arcokat fotózta, akik amúgy vadászok, és a kutya sem kiváncsi rájuk, az egészet csak az adja el, hogy nincs kedvünk elmenni oda. De most őszintén: egy szibériai fogatlan halászt vagy inkább Rihannát nézegetnénk szivesebben? Na ugye. Csak az a gond, hogy aki őt ismeri, az nem fotózza, egyrészt mert az emberek ritkán fotózzák a barátjukat, másrészt ha mégis, rögtön eladnák a magazinoknak a képeket.
Pár bejegyzéssel előbb szó volt egy emberről, aki Cannes-ban nem a sztárokat, mert ők nem álltak szóba vele, hanem az utca emberét fotózta. Meg is dicsértem, de mi lenne, ha a hirességekről is készülnének képek?
Meg lehet nyugodni, készülnek. Hogy behozzam a nagyon kúl galériát, az Ostlichtet is a képbe, megemlitem Bryan Adams-et, az énekest, aki valamiért megkedvelte a fotózást, vett is egy 10 milliós gépet, és a vicc az, hogy egészen jó képeket hozott össze. Nála pl. látszik, hogy az alanyai őt mind ismerik és jóban vannak, máskülönben fele olyan jók lennének a képek. És most jön Lenny Kravitz és megkavarja a képet. Ő ugyanis szintén egy gitáros-énekes, viszont ő azért kezdett el fotózni, mert akárhová ment, mindenhol fotósok tucatjai vártak rá. Azért ez is egy életforma...

Ő viszont felvette a kesztyűt, és miközben őt fotózták, visszafotózott, már ha van ilyen igénk..A lényeg, hogy azzal, hogy az őt fotózókat fotózza, többféle fricskát is mér rögtön a fotós társadalomra. Egyrészt ő, a sztár leereszkedik a rajongóihoz, vagy csak annyira elege van már az egészből, hogy ahelyett, hogy valakit megütne, igy vezeti le a feszültségét..Vagy ami a legvalószinűbb: ennek az embernek van humora. Azzal együtt, hogy sokan mondanák, hogy tetszene nekik ez az életforma, valójában idegesitő, hogy folyton ott vannak a fotósok, és állandóan akármit is tesz, arról készül egy kép. Beszélgetnél valakivel? Fotóznak. Vásárolsz? Fotóznak.
Ezzel együtt szerintem ő is érzi, hogy a jópofa geg ennél nagyobb filozófiát nem birna el. Hiszen ő nem fotós, de a képeit látva néhányan lerakhatják talán a kamerát...

Nyári emlékek

Ez is eljött, amikor már olyan öregnek érzem magam, hogy a viszzaemlékezéseimet irom meg… Ugyanakkor tényleg van abban is valami, mármint a nosztalgián kívül, amikor még nem volt internet a telefonunkon, sőt telefonunk sem volt, voltak vidéki kiállitások, pl. Pécsett, Debrecenben még működött a Modem..Szóval a régi szép idők. Leutaztunk Fehérvárcsurgóra egy konferenciára, és nyár volt és meleg és szinte egy nyaralással felért, ahogy sétáltunk a parkban és világmegváltó gondolatainkról csevegtünk egész nap, aztán franciául beszélgettünk a meghivott művészekkel.. Meglátogattuk az Amerigo Tot szülőházat, ahol berendeztek pár szobát, persze nem állandó múzeumot, a Marika nénitől kellett elkérni a kulcsot.. Vagy a Gyugyi gyűjtemény miatt Pécsre mentünk, ó, azok a szecessziós vázák..Azóta sem kerültek elő máshol, legfeljebb féltett lakásokban..Vagy amikor még nem milliókat értek a Csontváry vagy Vajda képek, sőt a Vajda Lajost mondhatni alig ismerték páran.. És bármikor oda lehetett menni mondjuk Kokas Ignáchoz, vagy bárkihez, már amikor nem vidéken festett. És amikor még volt a Nessim galéria, oda bármikor be lehetett állitani csodálatos képeket nézegetni, és közben biztos, hogy megjelent még pár amateur, művészetkedvelő. Tényleg, mi a frászt jelenthet ma a festészet egy fiatalnak? Aki nem utazott soha Párizsba egy Picasso kiállitásért…De persze a kérdés elavult. Ki beszélne Picassóról, ha van Jeff Koons? És minek utazna el bárhová is, ha a neten megnézheti a képeket? És ugyan mit várhatna egy múzeumtól, ahol képek vannak, de nem mozognak, nem interaktivak, csak úgy ott vannak..Minek olvasná el Renoir visszaemlékezéseit, hiszen Renoir is az unalmas múlt.. És nincs pl. Iphone app-ja. Se facebook profilja. Még lájkolni sem lehet.

Tegnap vicces jelenet részese voltam. A társaság, akikkel voltam, elhatározta, hogy elmegy ebédelni. Valahová a közelbe. Én fejben megjelenitettem a térképet, majd a közelben végigpásztáztam az utcákat, emlékek után keresve. Eközben mások az okostelefonjukon tették ezt. Ők voltak a gyorsabbak, csakhogy amiket mondtak helyeket, azokról tudtam, hogy már bezártak (mi lesz a webszeméttel?). Én arra emlékeztem, hogy egy közeli utcában volt egy jó hely. Mikor bemondtam az utcát, a google kihozta, hogy mi a hely neve, amire gondoltam.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a neten fél óra alatt végig lehet pásztázni mondjuk Amerigo Tot műveit. Még olyat is lehet találni, ami már megsemmisült. Viszont az egész semmit sem ér, ha nem tudjuk hova tenni a szobrászt, ha nem voltunk legalább Anzioban, Róma mellett, ahol egy amúgy lepukkant arcot megnézve érezhetjük az arányokat, megfoghatjuk a felületet..Mindez pedig azért érdekes, mert amikor majd megjelennek a virtuális valóságok, amikor egy szemüveget feltéve egyből Párizsban lehetünk, körbefordulhatunk és sétálhatunk, akkor még mindig nagyon messze leszünk a megértéstől. Mégha százszor is látogattunk virtuálisan ide-oda, az egészen más, amikor egy képcsőfordulóban le kell ülnöm, mert egy kép annyira erős volt, muszáj visszamennem hozzá.. Milyen jó is volt, mikor a nyár még egy évszak volt, és nem a légkondi magasabb fokozata a kocsiban munkába menet!

Andrea Andriya Filipovic galéria Párizsban

Bár Párizsban bárhol beleakadhatunk egy galériába, azért a latin negyed és a St. Germain közötti utcákban igencsak nagy a galériasűrűség. Ott jellemzően olyan galériák vannak, akik már évtizedek óta működnek. Egy lista biztosan impozáns lenne, de a 99 %-át úgysem ismernétek, tehát felesleges lenne. Idén pl. nagy kiállitása volt Niki de Saint Phalle szobrásznőnek, amiről hoztam is egy katalógust, amit az ismerőseim egy része láthatott is. Rajtuk kivül viszont miért ismerné bárki is, noha világhirű..Igy működünk, ide a perifériára már nem jutnak el a dolgok.
Node Andrea Andriya más kategória. Nem világhirű, nem hires, de azért a rue de Bucin sétálgatva egyszercsak megláttam ezt:

Namost ez erősen a giccs kategória, valljuk be. Szépen kivitelezett móka, de azért giccs. Csakhogy. Sétálgat az ember ezen a galériautcán, és egyre-másra jönnek elő a nagyon komoly, nagyon érthetetlen, nagyon művészi dolgok, és a tizedik ilyen után már az agy elutasitja a befogadást. Mindegyik kirakat előtt 10 perceket kéne állni és ez nem megy, még ha rá is szánom a délutánt az utcára. És akkor, amikor már épp azon gondolkodom, hogy mégis beülök egy italra valahova, hogy ülepedjen a látvány, egyszercsak jön egy ilyen. Nagyon szines, nagyon nem akar komoly lenni, ugyanakkor mégis jól kivitelezett, könnyen befogadó semmiség. Nagyjából kitörli az összes többi nagyon művészi képet, és két perc nézegetés után jöhet a következő művészkirakat. Kösz Andrea...