Összement az Artmagazin

Ez már a vég kezdete? Az Artmagazin szerintem akkor volt a legérdekesebb, amikor még kortárs művészettel foglalkozott. Később rájöttek, hogy a magyarok ultrakonzervativok, nyilván a művészeti képzés teljes hiánya miatt is, ezért a Flash Art féle kortárs nem annyira megy, mint az idősebbeknek eladható klasszikus képzőművészet, amiből amúgy a Szépművészeti igen rangos kollekciót szedett össze az 1900-as évek elején. Teljes olaszországi templomfreskókat hoztak el és örökitettek meg, ennek nagyrészét be is mutatták.
Ennek ellenére az Artmagazin még mindig érdekes volt, elsősorban a kitűnő papirnak, a kivételes minőségű fotóknak és a nagy, jól nézhető formátumnak köszönhetően. A tördelés lazasága szintén segitette a befogadást.
De miért a múlt idő? Hiszen a lap létezik, él és virul. Csakhogy összement. Pont annyira, hogy a nyomdaszámla érezhetően olcsóbb legyen, a magamfajta művészetszerető viszont végképp leszámoljon azzal, hogy ez nem egy üzleti vállalkozás.

Arra odafigyeltek, hogy semmi más ne változzon: a papir maradt az igényes fajta, a terjedelem nem csökkent, ugyanakkor igényesnek lenni csak úgy lehet, ha mindenben azok vagyunk. Érdemes megnézni a Gagosian magazinját: ott az volt a cél, hogy demonstrálják a galéria üzleti sikereit. Azt pedig nem lehet úgy, ha spórolnak, ezért iszonyú költséggel hozzák ki a legigényesebb magazinokat, amiket csak a föld látott, hiszen teljesen mindegy, hogy senki sem birja végigolvasni a könyvvastagságú számokat, a nyomdai igényesség jól mutatja minden pillanatban, hogy ők ott vannak a szeren. Az Artmagazin remélem, nem egy lejtőre került ezzel: először csak kisebb méret, aztán olcsó papir, végül döglődő tartalom...
A világ nem következmények nélküli, ezért részemről az újságot elraktam az eddigi szép helyéről a könyvespolcról.

Mit vegyünk a könyvfesztiválon?

Épp könyvfesztivál van, s noha a művészet immár szinte senkit sem érdekel, azért össze lehet válogatni egy kosárra való könyvet. A talán legnagyobb durranás az Európa kiadó standján Nemes Péter Amerigo könyve. Amerigo Tot azon kevesek egyike volt, aki a szocializmusban, igaz, emigráció után, de sikeresek tudtak lenni.

Ahogy az lenni szokott, hiába volt annak idején népszerű, szép lassan teljesen feledésbe merült az életműve. Molnos Péter volt az, aki annak idején a Ludwig kiállitásán (és blogján) kikutatta, mi lett az életművével, és szépen összeszedte, amit ma tudni lehet róla. Története egyrészt jól illeszkedik az emigráns magyar sikertörténetekbe, hiszen Brassaitól Simon Hantai-ig jópár történetet elevenithetnénk fel, azonban Amerigo Tot egy ponton visszatért Magyarországra, sőt, nem is csak visszatért, hanem a rendszer ünnepeltjeként hagyta magát kihasználni, jobb esetben ünnepeltetni. Ez a szocializmusban kicsit más üzenetet hordozott. Más kérdés, hogy jogos-e a felejtés egy amúgy érdekes életművel szemben.
Molnos Péter ezzel együtt jól kitalálta, hogyan lehet visszahozni a feledésből Amerigo-t. Blogot irt, a Ludwigban szép kiállitást hozott össze, és általában is próbálja életben tartani az életművet.

Mint könyvtárgy, igazán remek munkát végzett, sőt egy száz darabos limitált verzióval csábitotta a magamfajta művészetszeretőt. A kisérlet tehát sikerült, Amerigo Tot életműve kétségtelenül megmenekült a semmibe hullástól. Az más kérdés, mennyien fognak foglalkozni vele. Az biztos, hogy Molnos Péter mindent megtett ennek érdekében, sok képet, illusztrációt tett a könyvbe, és eléggé mai nyelvezettel irt. A könyv egyes szám első személyben meséli el a szobrász kalandjait. Ez a gesztus egyszerre szép, jelzi, hogy mennyi szöveg maradt utána, másrészt elkerüli azt, hogy értelmezni kelljen, el kellene helyezni a szobrász életművét, műveit. Ilyen értelemben viszont inkább csak egy aranyos képeskönyv ez, hiszen egy életmű értelmezéséhez a legelső feladat lenne, hogy művészettörténészek rávetik magukat az életműre. Meglátjuk, megtörténik-e ez, vagy Molnos Péter fog új életmű felé leskelődni. Ezzel együtt azért adjunk egy jókora piros pontot a szerzőnek, mert ennyi kutatást nem sokan raktak volna bele egy efféle kisérletbe.

Meeting place Paris portfolio review

A portfolio review jó esetben egy karrier valamelyik állomása lehet, mint ahogy az velem is történt. Pozsonyban találkoztam egy francia kurátorral, aki aztán 3-4 kiállitáson is számitott rám. Aztán meghivott a házába dél-Franciaországba, mutatott egy szigetet, amiről nem tudtam és egy éttermet, amire visszagondolva még mindig elégedetten nyalom meg a tiz ujjamat.
Később azt vettem észre, hogy vagy én lettem rosszabb fotós, vagy a reviewerek lettek válogatósabbak, de a kiállitásmeghivók elapadtak, habár most Bécsben megint jó dolgok történnek.
A portfolio review tehát egy lehetőség, 20 perc áll rendelkezésre, hogy elmeséld a műveidet, a koncepciódat, ez pedig sokszor önmagában is nagyon jó tud lenni.
Idén novemberben Párizsban lesz egy portfolio review, amire elég fontos emberek jönnek majd. Itt a link, itt lehet jelentkezni. http://home.fotofest.org/meeting-place-paris-2019/reviewers.aspx
Mindenkinek megnézik a referenciáit, aztán jelentkeznek. Szerintem nagyon érdemes jelentkezni egy ilyenre, ezért is szólok róla itt.

Cseh Gabriella a Liget galériában

Ő egy Párizsban élő fotós, márciusban már elemeztem a fotókönyvét, és megállapitottam, hogy igen jó szeme van. A véleményem nem változott a Liget galéria megnyitója után sem.

Japán utazását meséli el a most látható sorozat, legalábbis a képek összetartó ereje Japán. Elvileg. Ugyanis Cseh Gabitól semmi sem áll távolabb, mint a dokumentarista stilus. Nem, nem fogunk furcsa tiniket és rappelő robotokat látni. Gabi egy belső utazáson vesz részt, az, hogy közben épp Japánban járt, nem sokat változtat a dolgokon. Ő olyan dolgokra figyel fel, amikre senki más, de érdeklődése nem emberekre irányul, hanem tárgyakra, fényekre, hangulatra. Nem sokan merték volna felvállalni a bemozdult éjszakai képet, pedig jobban megnézve majdhogynem egy teljes történetet kiad.

A ritmusos életlenségek egészen csodásak, a szinek pedig elvarázsolnak. De rögtön hozzá kell tenni, hogy sikerült létrehozni a legkevésbé gyűjtőbarát kiállitást. Ugyanis a kiállitott 4 nagykép mindegyike életlen, sőt első ránézésre szemét, és csak második pillantásra jövünk rá, hogy amit látunk, az nem egy elrontott kép, hanem tudatos szerkesztés eredménye. A Liget galéria pedig nem az eladhatóságot tekinti fontosnak, és ez jó. A képek viszont érzésem szerint túl sok koncentrációt követelnek meg a nézőtől, mert a rengeteg kiskép valójában ugyanúgy igényelné a nagy méretet, igy kicsiben eléggé fárasztó, hogy a képeket egyesével (hosszan) elemezzük, mert ugye mondanom sem kell, hogy elsőre nem adják magukat. A kisképek 10 * 15 centis mérete is azt próbálja sugallni nekünk, hogy ezek egyfajta turistafotók, de valójában nagyon messze állnak attól. Nem ,ezek a képek komoly koncentrációt igényelnek, és ha igy nézzük őket, egészen különleges élményben lesz részünk. Sietni viszont nem szabad, a képek hosszabb vizsgálódás után tárják be titkaikat.

Magyar műhely 186

A Magyar Műhely 186-os száma szinte teljesen Papp Tiborról szól, aki nemrég halt meg. Ő Nagy Pállal alapitotta a Magyar Műhely folyóiratot 1963-ban, szinte tegnap. Mindez Párizsban történt, ahol egy román barátjuknak köszönhetően nyomdászként kezdtek dolgozni, igy lett pénz és papir az újsághoz. Avantgard költőként tevékenykedett, sok képverset irt és általában is kereste a szokatlan, új megszólalási formákat. Én most, bár éppen 6 könyvet olvasok egyszerre, nem birom abbahagyni az Avantgárd szemmel az irodalmi világról kötetét, ami egyszerre könnyed és mégis rengeteg információ, tudás körvonalazódik belőle. Ezzel együtt több mint 30 könyvet írt, úgyhogy meglehetősen messze vagyok a teljes életmű ismeretétől.

Papp Tibor is azok közé az alkotók közé tartozik, akiket itthon igazán sosem ismertek el. Nem is ismerték, mert ami nem jelent meg Pesten, az észrevétlen maradt, még egy Erdély Miklós nagyságú ember esetében is. Papp Tibor életműve egy része franciául elérhető, ez sem segiti a befogadást, mint ahogy az egész emberből árad a szabadság, játékosság, vidámság, ami egyáltalán nem jellemző a pesti Petri imádatban megkövült olvasóknak. Talán a közeljövőben szélesebb körben is ismertté válik ez az életmű - már amennyiben fog még olvasni bárki is bármit. Papp Tibor titkos tippem az újat keresőknek.

10 jövőbeli sztár a Beaux arts magazin szerint

Ez olyasmi, amit szeretek: elmékedni arról, hogy ki lesz a következő Damian Hirst vagy Jeff Koons...A művészeti szintérnek is szüksége van a fiatalitásra, no persze úgy értem, hogy szükségük van mondjuk 50 művészre, ehhez képest van 5.000.000 ...És nem lehet mindenki Coco Capitán, haha.. (lásd előző bejegyzéseket) A Beaux Arts magazin most 10 fenegyereket mutat be, akik a jövő sztárjai lesznek - szerintük.

Na igen. Majd ha akadémikus leszek, akkor majd kikutatom, hogy a korábbi sztárjelöltekből lettek-e tényleg sztárok, vagy csak eltűntek a süllyesztőben..Mert a verseny az bizony nagy.
Első jelöltjük, Raphaela Vogel videóval, szobrokkal, objektekkel foglalkozik, nagyon modern, biztos vagyok benne, hogy izzanak az Instagramos lájkjai..És igen, a játék kedvéért megnéztem, 3000 követője van, ami azért nem kevés, bár persze nem is milliós.. Egyébként igen, a legnagyobb dilemma egy ilyen listával mindig az, hogy rendben, hogy ők izgalmasak, fiatalok, de van mellettük 5 millió másik, akik látszólag ugyanolyan érdekesek, csak épp most nem kerültek be ebbe a válogatásba..Annyiból viszont nagyon is korrekt a lap, hogy tényleg mindenféle műfajból összeszedtek érdekes embereket, akik akár tényleg lehetnének is a holnap sztárjai Maya Rochat pl. egészen jó referencialistával rendelkezik, a művei szinesek, szagosak, egy szavunk sem lehet. Illetve várjunk csak. Ha jól emlékszem, a Pompidou, a Tate, a nagyok nemigen foglalkoznak fiatalokkal, pedig biztosan érdekes lenne mondjuk egy top 500 fiatal kiállitás a Pompidouban...
A magazinban bemutatott művészek érdekesek, és top 10 méltatás nélkül is érdekesek és érdemesek a bemutatásra, úgyhogy lehet, hogy hamarosan visszatérek a témára...

Új Albertina múzeum

Hoppá! Egy ideje már csodálattal szemlélem az Albertina szakmailag elképesztő stábját. Most újabb 5 évre megválasztották a jelenlegi igazgatót, akinek nem mellesleg 9 kihivója akadt. Egy kicsit jobban működik arrafelé a demokrácia.. Ugyanakkor elég nyilvánvaló volt, hogy Albrecht Schröder ellen nem sok kifogás merülhet fel: kiváló kiállitások és nemzetközi népszerűség jellemzik az intézményt, kár lenne ezt eldobni egy újabb szerencselovagért..
De nem ezért irok róla, mert ez szinte természetes arrafelé. Hanem ezzel egyidőben bejelentették azt is, hogy a Albertina egy második épületet is megnyit, amit jelenleg épp renoválnak. Ez a Künstlerhaus, ami a Belvedere mellett van, kicsit kijjebb a városközponttól, a pályaudvarhoz is közel. Kortárs múvészetet fognak bemutatni, és ami még érdekesebb, hogy oda kerül a szépemlékű Essl gyűjtemény anyaga, ami ugyebár bezárt pár éve.

Ezek bizony jó hirek, júniusban már többet fogunk tudni az új épület megnyitójáról...