Védett? Nem védett?

A végtelen történet, ami a 3 Munkácsy festményről szól, újabb állomásához érkezett. A jelenleg Debrecenben látható képek Párizsban készültek, és mint Monet tavirózsái, egy pavilonban mutatkoztak be a közönségnek nem csak a franciáknál, de Washingtonban és egy csomó más városban is. Az egyik kép egy amerikai gyűjtőhöz került, majd tőle vette meg egy magyar befektető. Mivel a másik két kép a sorozatból már itthon volt, logikusnak tűnhetett, hogy az állam vegye meg a harmadik képet. A kép tulajdonosa amúgy is elég engedékeny volt akkor még, ezért volt pár év, amikor a képek együtt voltak láthatók Debrecenben (teljesen ingyen). A befektető viszont 10 millió dolláros árat szabott a képnek, ezt alá is tudja támasztani szakértői becslésekkel, és ha belegondolunk, hogy mekkora képről van szó, és mondjuk a Poros út cimű kép is 200 millió ft felett ment el, akkor jogosnak is tűnhet az ár. Másrészről meg persze ez már túlmegy a mi dimenzióinkon: azt még el lehet képzelni, hogy valaki vesz egy értékes képet mondjuk 1 millió ft-ért, sőt van aki 20 milliót fizet, esetleg 200-at, de az ár itt 2.8 milliárd forint.
Ér ennyit egy Munkácsy kép? Vagy vegyünk helyette Damien Hirst-öt? Vagy inkább Richtert? A kérdés célszerűtlen és nem is életszagú. Mindenesetre az állam, vagyis Baán László köre meghatározta valahogyan a szerintük jogos árat, ami 6 millió dollár. Gondolom azért dollárban mondták, mert mégiscsak hülyén hangzik, hogy 1.7 milliárdot fizetnének a képért. A történet akár itt le is zárulhatott volna, a felek megegyeznek középen, mondjuk 8-ban és kész. De nem. A műgyűjtő azt mondja, neki nem sürgős a dolog és 10 millió az ár. Az állam azt mondja 6-ot ad. Patthelyzet. Mivel Munkácsy külföldön is jegyzett név, a műgyűjtő megrebegtette, hogy majd külföldön eladja a képet. Barátságtalan lépés? Annyiból nem, hogy a képet ingyen mutogatta évekig, és nem keveset tárgyalt az állami emberkékkel is, gondolom nem az ingyenkávé miatt.. A másik oldalról viszont most az a főhir, hogy az állam sunyi módon védetté nyilvánitotta a képet, mert akkor a tulajdonos nem tudja elvinni az országból. Ez óriási mellélövés.
Kezdjük ott, hogy bár a rettenetes nagy hazafiságunk mást mond, azért mégiscsak jobb lenne, ha Munkácsy nem (csak) Debrecenben lenne, hanem Párizsban, mondjuk a Louvre-ban, a folyó másik oldalán lévő "csarnokban", vagy akár a kort bemutató Harmattan-ban. Másrészt milyen üzenete van annak, hogy erőszakkal próbálják itthon tartani a képet?

Csapongani vagy témánál maradni?

 Ha valaki igazán szeretne megérteni egy műalkotást, kicsit alkotóvá kell váljon maga is. Ha mondjuk Hantai Simon festményeit nézem, egy ideig persze kielégit a látvány magában is, de előbb-utóbb érdekelni kezd, hogy készült a kép, miért pont ekkora, miért ez és az a témája, satöbbi. Ezért irnak könyveket a festőkről, ezért van annyi interjú és műteremlátogatás. Persze előfordult már velem olyan is, hogy képről, ami amúgy nagyon tetszett, kiderült mit gondolt az alkotója, és ezzel el is illant..az, amit addig beleláttam. Nagyon egyszerű mondjuk egy absztrakt képbe belelátni valami nagyon mélyet, miközben a festő elmondja egy sör mellett, hogy a cicakaját ábrázolta, ahogy éppen kiömlött a zsacskóból.

Az efféle kocsmázás persze csak élő festőkkel lehetséges, régebbi képeknél marad a találgatás (ha épp nem Duchampról van szó, aki nemcsak elmesélte, de le is irta ezirányú gondolatait). Ha még egy kicsit régebbre megyünk, akkor pedig teljesen elviszik a kérdés értelme, hiszen ugyan mire gondolhatott Giotto az angyali üdvözlet megfestésekor? Vallási gondolatai voltak vagy csak túl akart lenni a képen? Azért általánosságban ma már elmondható, hogy a műértők szivesen veszik, ha az alkotó megosztja velük a gondolatait a képről, ha azok kellően elemelkedettek.

Természetesen egy kép jelenthet minden nézőnek mást. De az is számit, hogy egy kép az életművön belül hogy helyezkedik el. Sok olyan festő van, aki túl sok témában és stilusban fest ahhoz, hogy a képeit meg lehessen magyarázni. Persze ki kell próbálni mindent, node a festőben legyen annyi önkritika, hogy az életművébe egyáltalán nem illeszkedő képeket rakja el a pincébe. De. Olyan is előfordul, hogy az életmű tudatosan abból áll, hogy évenként más stilusban fest, akkor pedig nagyon furcsa lenne, ha 5 évig ugyanazt festené.

Vegyük mondjuk Mauer Dórát. Elég következetesen ugyanazt festi immár 40 (vagy még több) éve. Apró kinyúlások persze vannak, de azért első pillantásra is meg lehet állapitani egy képről, hogy ő festette. Ez jónak tűnik, de vajon nem unalmas? Ha már Mauer, értem én, hogy a szinkombinációk a formai jegyekkel matematikai képletek szerint haladnak, de ez a fajta egyértelműség, apró megingás vagy improvizáció nélküliség már egy kicsit steril. A másik véglet meg lehet mondjuk...Na jó, azt azért szögezzük le, hogy amikor a változatosságot emlitem, akkor azt nem negativ dolognak mondom, csak amikor mondjuk Lakner László képet látok, akkor kétszer is meg kell nézni, hogy tényleg ő-e.

Hajlamos vagyok arra, hogy egy életművet magasabbra értékeljek, ha nem egyetlen képet ismételget 50 évig, hanem keresi a kifejezési lehetőségeket. De ez csak apróság, egy apró szempont, amit figyelni lehet.

Mégegyszer a beat generációról

A párizsi Pompidou központ fő témája szeptemberben a leginkább Kerouac által jelzett, a valóságban egy tucatnyinál talán nem több ember közös irányzata, ami persze keletkezésekor a legkevésbé sem irányzatként lépett fel, mégis ma szinte mindenki tudja, miről is szólnak ezek a művek. Nem voltam a kiállitáson, most épp nem vezet út Párizsba, de a Ludwigban pár éve volt már egy csak videókból álló betekintés, és az életművek egy jó része azért már elérhető elég régóta, mégha esetleg antikváriumba is kell menni érte.
Az automatikus irás jól rimel Riegl Judit és mások tasizmusára, a beat generáció mégis egyfajta érdekességként került csak be a történelembe, a legtöbb művészetelméleti könyv egyszerűen nem is emliti. Pedig szépen ellenpontozza a warholi profizmust a szabadság eszméjével átitatott Kerouac, az üzenete is egészen más. Arról nem is beszélve, hogy azóta is újra és újra előkerül az eszme, finomabb formában már, akár Douglas Copelandnél, de egy tetszőleges baráti társaságban is találni fogunk valakit, aki kiugráson, a világtól való elvonuláson gondolkodik, vagy éppen már meg is tette.
Ezek szerint teljesen aktuális a Ginsberg életmű? Nem egészen. A 60-as években nem voltak többórás meetingek, vállalati körlevelek, a multicégek kisebb hatással voltak a világra, mint manapság. De ha valaki ma Kerouac-ot olvas, akkor érteni fogja, miért küzdött az a világ, és ha szélsőséges formában is, de elolvashatja, milyen kilépni a mókuskerékből. Az persze már más kérdés, hogy valóban ezt akarja-e ma bárki is.
Amennyire meg tudom itélni, a párizsi kiállitás számos kapcsolódási pontot mutat a művészettörténettel, elég mondjuk a dadára utalni. Ilyen értelemben talán még fontosabb is ez a tárlat, mint ahogy elsőre látszik..

Pfisztner Gábor a kortárs fotóról a Fotóművészetben

Azért valami kavar csak van a kortárs fotóban, ha már a fent emlitett nagytudású kritikus is azt mondja, hogy nem átlátható, ami a fotóban zajlik. Egész pontosan azt irja, idézet a cikk első mondatából: "Ha valaki figyelemmel kiséri, hogy mit állitanak ki, illetve mutatnak be fotóval is foglalkozó galériák, egy-két üditő kivételtől eltekintve kevés olyan munkával találkozhat, amely igazán leköti a figyelmét." A cikk aztán kitér arra, hogy mostanában amúgy is túl sok a kép, és a galériákban bemutatott dolgok alig térnek el attól, amit amúgy is látunk minden nap.
Könnyű lenne bólintani erre, hiszen lám, , de vajon valóban igy van ez? Tény, hogy tényleg nagyon sok olyan képet láthatunk, amit akár én vagy a szomszédom is készithetett volna. A galériákba pedig kevés ember jut el, tehát ha valaki mondjuk egy villamos ablakából szemlélődik, akkor az nem fog sokat látni..De ne vicceljük el, mert a felvetés valódi.Csak egy gond van, hogy a fotó is... egy szakma.
Ha pedig szakma, akkor vannak ismeretek, amiket a szakma megkövetel. Ha valaki az autószervizben nem tudja, mi az a légtömegmérő, akkor jogosan röhögünk rajta. Viszont ha valaki nem ismeri Man Ray munkásságát, az lehet fotós? Tényleg nem elviccelve a kérdést, mondjuk Capa képeit hónapokig lehet elemezni a kompoziciók feltárásáért, és ez a munka igencsak kifizetődő lehet, ha magunk is kattogtatni akarunk. Viszont..Ha ezt mondjuk, akkor mondjuk-e azt is ezzel, hogy csak az érthet a fotóhoz, aki mondjuk ezt tanulta egyetemen? De miért, ha a szomszéd srác átjön megszerelni a számitógépünket, akkor neki feltétlenül egyetemet végzett szakembernek kell lennie?
A probléma tehát az, mondhatjuk, hogy a fotós szakma túl szubjektiv ahhoz, hogy ránézésre megállapitsuk, ki a zseni és ki a kókler. De sajnos nem, messze járunk.
A valóság az, hogy az igazi művész az, aki azt gondolja elsődleges feladatának amivel foglalkozik, ha az fotó, akkor azt. Éjjel-nappal képeket néz, fotókat készit, egy pillanatra ki nem adná a kezéből a gépet. Felőlem dolgozhat kenyérgyárban is, de kenyérkészités közben gondoljon arra, hogy milyen lámpát tenne ahhoz a portréhoz.
Nos, ez még mindig csak a bevezető volt. Az igazi kérdés, és ezt kellett volna feltenni, igy szól: azok a művészek, akik valóban éjjel-nappal a fotóra gondolnak, sorozatokat készitenek, beszélnek róla, ezek az emberek miért készitenek olyan képeket, mintha épp tegnap kezdték volna el a fotózást?
A kérdés jó, a válaszra azonban most nem vetemednék. De gondolkodom rajta.

Kaliczka Patricia

Gyűjtöm a művészeti lapokat, és időről időre át is lapozom őket, hiszen sokféleképp lehet olvasni egy újságot. Buszon, átlapozva az érdektelen dolgokat, várakozva egy fogorvosi váróban, este elalvás előtt lapozva, keresés közben levéve a polcról, netán szisztematikusan feldolgozva, kijegyzetelve. Nemzetközi szinten nem a Flash Art magazint mondanám a legérdekesebbnek, habár sok interjú van benne és sok barátságot is bemutat, az viszont biztos, hogy itthoni körülmények közt a magyar Flash Art volt "A" művészeti lap, és ezt csak az mma féle Műcsarnok lefoglalása tudta beszüntetni (már nem jelenik meg magyarul). De vajon nosztalgia-e csupán ez az érzés, vagy ma is tud újat mondani?
Kiválasztottam tehát a 2013 július-augusztusi számot, és a nyilvánvaló slágertémákon túl - amik persze máshol nem jelentek meg ennyire hangsúlyosan -olyan neveket kerestem, amit a lap felfedezésének mondhatunk, vagyis olyan nevet, amit máshol még nem hallottam. Ez a név lett Kaliczka Patricia.
Kicsoda ő? Először is, 2014-ben végzett a Képzőn. Az itthoni művészvilágban annyira komolyan veszik ezt a Képző cuccot, hogy aki nem ott végez, az egy senki, tehát ilyen értelemben Patricia egy valaki. Már csak azért is, mert azóta a mérsékelten befutott Viltin galéria művésze lett, vagyis szép jövő várhat rá. Kár, hogy nem vettem tőle képet 2013-ban, habár talán még most sem késő, hiszen 1988-ban született.
Azt jelenti ez, hogy a Flash Art-nak igaza volt? Tényleg ő az új reménység? Mondhatjuk. Másfelől a Derkovits ösztöndijon és egy bécsi kiállitáson kivül nem sok mindent látok, ami felkeltené a figyelmet. Persze álkiállitások tucatjai vannak, köztük olyan helyek, mint a Fészek, és ez azt jelenti, hogy van benne ambició, de igazán nagyot még nem szólt. Nem baj, van ideje, és biztos vagyok benne, hogy érdemes megjegyezni a nevet. A Flash art pedig jópontot kap a találatért...

Könyvajánló: György Péter: A hatalom képzelete

Annak ellenére, ami az iróval a Liget projekt kapcsán történt, meg még előtte, az a rettenetes múzeum könyv, ami viszont olyan igényesen van kötve, mintha az évszázad könyve lenne, szóval mindezek ellenére György Péter egy gondolkodó, értelmes ember, és volt idő, amikor nagyon átlátott dolgokat. A kérdés csak az, hogy ezt a könyvet még előtte irta vagy már utána?
Nem is olyan könnyű a válasz. Egyfelől a téma, "állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között", elég hiánypótló, azért hosszú oldalakon keresztül olvashatunk olyan mondatokat, hogy az előző rendszer mennyire rossz volt, ami azért nagyjából még nekem is leesett, noha nem sokat kellett élnem a rendszerváltás előtt. Aki olvasott már Faludy-t, az ne vegye a kezébe ezt, szájbarágós, elemzősnek gondolt, valójában száraz szöveg ez. Azonban.
Bár teljesen értelmezhetetlen ebben a közegben az irók több mint 100 oldalon keresztüli bemutatása, amikor végre a festőkre kerül a sor, eláll a szavunk. Pontos, érdekes, jó elemzéseket olvashatunk, ráadásul kifejezetten a festészet és a hatalom összefonódásán keresztül, ami igencsak ritka együttállás. Végre le meri irni valaki, hogy a Képzőművészeti Egyetem valójában a boldogulás ellen hat, hiszen egyrészt az onnan kijövő emberek nem állják meg a helyüket festőként, de erre nincs is szükségük, hiszen a brancs az övéinek juttat egy apró szeletet. Basszus, ma, 2016-ban még mindig van olyan, hogy műteremlakást adnak festőknek. Azt viszont nem tanitják meg az egyetemen, hogy ha valaki érvényesülni szeretne, akkor sorozatokban kell gondolkodnia, portfoliot kell késziteni, névjegykártyát, hogy kell ismerkedni külföldön satöbbi..Persze ez nem meglepő, hiszen a tanárok egytől egyig csak az itthoni posványban ismertek, igy tehát nemlétező tudásukat nemigen adhatják át...György Péter pedig szépen megirta ezt is.
Nemigen tudnám ajánlani a könyvet mint kellemes nyári sztorizgatást, viszont mindenkinek kötelező, aki ebben az országban próbálja kidugni a fejét a posványból.

BBC fake or fortune tv sorozat

Megintcsak azt mondom: ha valaki ezt elmondja nekem, nem hiszem el.. A történet, mármint az enyém egészen nevetséges: amikor a Pompidou központban jártam, felfigyeltem egy Chagall videóra, amit nem vettem meg, mert végülis Chagall csak meglehetősen érintőlegesen érdekel, aztán már itthon mégis rákerestem egy oldalon, mert mostanában jönnek-mennek a letöltőoldalak, és néha érdekes dolgok is előkerülnek. És elő is került egy BBC film. A BBC filmeket pedig nagyon szeretem, mert tárgyilagosak, biztos izléssel készülnek és mentesek mindenféle bulvártól még akkor is, ha mondjuk Warholról van szó, ami már nagy dolog. Mint kiderült, ez a film valójában egy sorozat része, ami már 5 éve megy a BBC-n. A fake or fortune sorozatban bemutatnak egy képet, amely általában igencsak hasonlit egy nagyon hires festő egy képére, és a filmben szakértők sora vizsgálja meg a képet, hogy lehet-e valódi, vagy csak egy gyenge másolat. És ez óriási, mert úgy beszélnek a hamisitásról, hogy közben felkutatják a kép hátterét, és megtanitják pl. azt is, hogy nagyon fontos egy képnél a háttértörténet, a dokumentáció, pl. egy galériából érkező számla, adásvételi szerződés, bármi, ami azt bizonyitja, hogy mikor mi történt egy képpel.
Az igazi sokk persze az, ahogy a képek hátterét felkutatják. Elmennek a festő születési helyére, iskoláiba, persze csak akkor, ha ott vélhetően valami háttéranyagot találnak. Ettől válik a film érdekessé és nem művészettörténet órává, hiszen izgulunk azért, hogy a kép valódi-e.
Nem kevés erőforrást mozgat meg a BBC: minden esetben független laborban vizsgáltatják meg a képet, általában többen is, nem restek Berlinbe menni, ha ott új laboreszközt vezetnek be, és persze mint BBC őket beengedik olyan helyekre is, amikről mi csak álmodhatunk. Csak egy példa: a francia királyné hagyatékából előkerült képnél megvizsgálják, hogy szerepel-e a hagyatéki listában, na persze ehhez némi levéltárazás szükséges..
A BBC azonban, mint emlitettem is, nem bulvártévé, és ez ebben az esetben kiszámithatóvá teszi a dolgokat. A képek legnagyobb részét ugyanis végül eredetinek nyilvánitják, a Lucien Fred képet pl. annak ellenére, hogy a festő már irt egy levelet, miszerint a kép nem az ő műve. A többi esetben is pár perc után elég valószinűnek tűnik az itélet, és a műsoridő nagy része nem a kutatással, hanem festő hátterének bemutatásával telik. De ez legyen a legnagyobb baj, mert pont a Chagall képnél derül ki, hogy a kép hamis, és el is mondják tisztességesen, hogy a felmerülő Chagall képek 90 %-a hamisitvány (mint általában az orosz avantgárdnál).
Számomra külön tanulmányt érdemelne, hogy milyen háztartásokból kerülnek elő a képek, amik a tévébe kerülnek. Az barokkos túlzás, hogy nem szűkölködnek. Az egyik vállalkozó pl. már a 60-as években Aston Martinnal járt, van aki egy valódi kastélyban él, és bár akad, aki nem mutatja meg a házát, azért az előszobából már sokminden látszik (többek között ebben az előszobában eléldegélne egy teljes család nálunk). Véletlenül sem kerül elő meggazdagodott gázszerelő.
Ami nagyon jó a filmben még, hogy bár nem direkt beszélnek a hamisitásról, azért bemutatnak hamisitót, hamis képeket, és azt is, hogy lehet őket leleplezni. Egy képet hamisitani talán nem olyan nehéz, de megfelelő háttéranyagokat gyártani a korabeli technikákkal, na az már egy másik kérdés. Ha mondjuk kiderül, hogy xy galériában megfordult a kép, akkor bizony el lehet menni abba a galériába, és meg lehet kérdezni, hogy tényleg járt-e ott a kép, kinek adták el és mikor. Mert persze Angliában azek a galériák, amik léteztek a 60-as években, azok most is léteznek. Próbálnák csak meg nálunk!
Az is bizonyos, és nálunk nem is meglepő, hogy ebben az országban a képek nagy része hamisitvány. A festők néha saját maguk készitenek listát arról, melyik képük kinél van, igy ha egy kép többször is felbukkan, az elég gyanús. Élő festőnél ez még rendben is van, de mondjuk Paál Lászlónál már nem menne, ezért is figyelik rettentő gyanakvással azokat a bulvárhireket, amikor mondjuk előkerül egy Csontváry. Jó hát előkerült, de nem a Józsi festette az udvarban?
Engem teljesen beszippantott a téma, és az is biztos, hogy bizony nagyon fontos téma ez. Micsoda referencia ez a BBC sorozat! Kötelező megnézni. Uff én szóltam.