Fontos képek a Tsukin kiállitásról

Igen, még egy ideig ezen fogok "csámcsogni". Na de hogy a miértre is válaszoljak, ime:

Ime, egy tipikus zsánerkép az 1870-es évekből. Manet, igaz? Valójában a katalóguskép nem adja vissza jól a képet, ami majdnem két méter széles:

Még mindig semmi izgalmas ugye? A kép készitője Monet. Nem Manet. Apró különbség, csakhogy Monet tájképeket festett, vizililiomokat, a rouen-i katedrálist. Meg most kiderült, hogy ilyet is. Hoppá! A kép amúgy is letaglózóan jó. Az összes részlet vibrál, még a fára is ráfestett egy szivet, amit valaki odakaristolt, szóval teljes az illúzió.
Aztán itt van ez:

Matisse kép, méghozzá ez is óriási, ez is legalább két méteres. A zöld és rózsaszin egy képen általában borzalmas, de itt a kék indák miatt is, vagy csak amúgy, de működik.

Ez is Matisse. Legjobban talán a Matisse-októl estem hasra. Gyönyörű szinek, jó rajzok, táncosok, az árnyékolás merész használata..Ez az ami újszerűen hatott..

A Shchukin videó

Magyarul talán Tsukinnak kellene irni, de a francia Chtchoukine az igazán kacifántos. Az előző bejegyzésben álmélkodtam egy kicsit a gyűjteményén, ami 100 év után most először látható még egy rövid ideig Párizsban. Kiemelkedő tárlat, és néhány egészen megdöbbentő csavar miatt egy picit azért át kell irni a művészettörténetet is, azt gondolom.
Szerencsére manapság egy párizsi komoly kiállitás azt jelenti, hogy megjelentetnek egy katalógust -arról is szó lesz még - egy kisebb különszámot valamelyik művészeti magazin logójával egészen olcsón, mondjuk 8-9 euróért, és bizony jár már videófilm is, főleg azoknak a jól dokumentált művészeknek, akikről van elég anyag. És nagyon sok jó videó kerül elő, én nem gondoltam volna, hogy Keith Haring-ról gyerekkori videókat láthatok, hiszen az a 70-es években volt, amikor nálunk még bélyegnyi fekete-fehér fotók készültek - ha készültek egyáltalán. Tsukin még nehezebb dió, hiszen itt 1900-ig kellene visszamennünk. Ennek ellenére elkészült a film, nem is akárhogy.

Először az orosz kutató szobájába kerülünk, aki felfedezte az egész történetet. Elmeséli, hogy kezdetben néhány fekete-fehér képe volt csak, se egy név se más. De ahelyett, hogy elmesélné, hogyan kutatott, inkább korabeli felvételeket látunk az 1880-as évek Moszkvájáról (vagy ha később ről, a hangulat akkor is megvan). Kiderül, hogy Tsukin textilgyáros volt, és akkoriban az egész város textilforgalma rajta ment keresztül. Sejthető, mennyire volt gazdag. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy akkoriban az oroszok mennyire Párizsról mintázták a szokásaikat: nekik is voltak szalonjaik, párizsi ruhákat hordtak a nők, és bizony a gazdagoknak néhány francia festményt is vásárolniuk kellett. A vonatút nem volt rövid, de mégis szükséges volt akkoriban pár hetet/hónapot Párizsban tölteni egy igazán menő üzletembernek. Tsukin igy jutott el Vaillard-hoz, a kereskedőhöz, és vett egy Monet képet. Egy ideig nézegette, aztán visszament, és vett mégegyet. Igy indult.
Mit mondjak, meg tudom érteni. Az igazán gazdagoknak amúgy is van valami pénzes hobbijuk: van aki autókat gyűjt, van aki órákat vagy lovakat, bizony a festményeket is lehet gyűjteni. Pláne, ha akkora háza van valakinek, mint a főszereplőnknek. Az egyre nagyobb gyűjtemény szép lassan meghóditotta a palotája minden szobáját, és a hetenként szervezett bálokon a közönség egy része már a képeket is nézte. Jöttek szép sorban a nagy nevek, és a kollekció egyre modernebb izt vett fel, ahogy közeledünk a századfordulóhoz. Bizony, Tsukin teljesen naprakész volt a festészeti irányzatokban, több Gaugain-je volt, aztán 1903 körül jött Picasso. Megrenditő, ahogy ezt elmeséli a film. A gyűjtő felment Picasso-hoz, vett egy képet, hazavitte, de nem akasztotta ki, mert nem illett a többihez. Kirakta egy sötét szobába az étkező mellé. Aztán ahogy egyre többet nézte, rájött, hogy ez a stilus sokkal jobban tetszik neki, mint eddig bármi. Az egész gyűjteménye hirtelen ódivatúvá vált, ahogy az a valóságban is történt Picasso megjelenésével. Tsukin elkezdett tehát Picasso-t és kubistákat gyűjteni.
Aztán ott van a Matisse vonal is. A kiállitáson nekem ez volt az egyik legnagyobb meglepetés. Rengeteg képet vett tőle, sőt meghivta magához Moszkvába, és a lépcsőháza diszitését teljesen rábizta. És micsoda képeket vett! Egészen elképesztő, mint ahogy a történet vége is. A világháború után lefoglalták a gyűjteményét, ő maga hamis papirokkal szökött  Párizsba, ahol még a 30-as évekig élt. Egy ideig egyben volt a gyűjteménye, de 48-ban elfajzott, vagy legalábbis érdektelenné nyilvánitották, és három múzeum mélyére száműzték. Kisebbfajta csoda, hogy most mégis újra láthatjuk, és a videó sokat hozzátesz a megértéshez, ajánlott darab.

Sergei Shchukin gyűjteménye a Louis Vuitton Alapitványnál

Na most akármilyen nagy szavak sem lennének túlzók. Egy életben egyszer? Az év kiállitása? Bármit is mondok, inkább alulbecsülöm a dolgokat. És nem csak én gondoltam azt, hogy ezt a kiállitást bizony meg kell nézni, itt a sor egy szombat délutánról:

Lássuk a tényeket: Shchukin orosz műgűjtő volt, aki 1896-ban megismerkedett Paul Durand-al, aki megismertette először az impresszionistákkal, aztán az egyre izgalmasabbnak bizonyuló újabb irányzatokkal. Jött Matisse, Gaugain, Picasso, és ne gondoljuk, hogy az orosz gyűjtő elaprózta a gyűjtést: Gaugain-től egyszerre 16, Picasso-tól 30, Matisse-től is 30 képet vett egyszerre, nem beszélve a Monet képek tömkelegéről, nem is folytatom. Csak összehasonlitásul: bőven van olyan magyar festőnk, akitől összesen nem maradt meg 30 kép.. Az is igaz, hogy mondjuk a Picasso életmű nagyságrendileg 1500 képet takar, tehát ott még a 30 sem kiugróan sok...
Emberünk fogta a képeket, és hazavitte magához. Nem, nem a párizsi otthonába, hanem Moszkvába. A többit elintézte a történelem. Nagyjából 1914-ig vásárolt képeket, aztán 18-ban államositották a gyűjteményt, aztán 48-ban végleg szétszórták ezt az elfajzott művészetet az Ermitázs és más múzeumok mélyére. 1914 óta soha senki nem látta ezt a gyűjteményt, pont úgy, ahogy pl. a Pestről a 2. vh alatt elhurcolt képeket sem fogjuk már látni soha, és a sort még lehetne folytatni...Most mégis, egy rövid időre Párizsban láthatók a képek. Ez egyszeri alkalom, ezt mindenki érzi. Személyesen Putyin és Hollande beszélték meg a kérdést, a francia államfő biztositotta az oroszokat, hogy mégha találnak is olyan képeket, amelyeknek vitatják a tulajdonjogát, az oroszok akkor is elvihetik a képeket haza, aztán majd megbeszélik..És a katalógus, ami egyébként szintén unikum, irtózatosan vastag, az is Putyin bevezetőjével kezdődik..
Tehát mégegyszer: a francia festészet aranykorának többszáz képéről van szó, csakhogy ezeket a képeket még senki sem látta! Lehet, hogy át kell irni a művészettörténetet?

És ne gondoljuk, hogy rossz, vagy futottak még képekről van szó. Már az impresszionizmus terem jelzi, hogy itt komoly tüzijáték lesz. Kétségkivül a legnagyobb durranás egy hatalmas Monet, ami leginkább Manet-ra hasonlit, piknik a szabadban. De a többi kép is, ha nem is irja át a korszak festészetét, azért bármelyik múzeum megnyalná mind a tiz ujját, ha csak néhány képet átvehetne innen! És itt kell szólnom arról, hogy a kiállitásnak már csak a méretei is elképesztők. A Louis Vuitton ház - amiről már irtam a blogban - hatalmas, és 5 szinten vannak termei. A képek ugyan egy picit talán kényelmesen lógnak a falakon, de ha hozzávesszük, hogy 14 teniszpálya méretű termet pakoltak tele képekkel - hát én lejártam a lábamat..

A legnagyobb meglepetés számomra Matisse volt. Ezek a vibráló szinek, elegáns, nagyméretű kompoziciók, milyen kár, hogy eddig nem ismertük őket! Egészen megváltoztatta a vélekedésemet Matisse-ról. A többieknél, még Picasso-nál is ezt nem éreztem ennyire. Habár Monet ebben a gyűjteményben kivételes, és nem emlékeztem rá, hogy ennyire jó festő - pedig jártam én már a Monet múzeumban is..
Picasso-nál azt érzem, hogy a képei, bár sokszor kellemesek, még nem azok, amik igazán naggyá tették. Vagy csak ebben a környezetben nem elég jók?
Azt hiszem, erre a kiállitásra még vissza fogok térni. Az ámulatom még tart. Ez a gyűjtemény nem egyszerűen jó képek egymásra pakolása, hanem olyan korlenyomat, melynek kapcsán hirtelen filozófikus gondolataim támadnak. Vegyük mondjuk a műgyűjtés és a véletlen szerepét. Az a 30 Matisse eddig nagyon hiányzott az életműből. De persze egy festő nem válogathatja meg a gyűjtőit, arra pedig még kevesebb ráhatása van, hogy mi történik a képeivel utána. 48-ban úgy irják, nem sokon múlott, hogy ne semmisitsék meg a képeket. Hiszen a németek is hurcoltak el képeket és azokból se került elő minden. Pesten is, volt aki a Várban lévő széfekbe pakolt, amit bombatalálat ért és elégett. Volt köztük Van Gogh is..Máskor a festő menekülés közben hagyta el a képeit, elvesztek örökre. De még ha békeidő is van: Renoir egy családtagjára bizott pár száz képet, majd mikor értük ment, látta, hogy a vásznakat istállók fedésére használták el.
Amit látunk, amit ismerünk, az a művészettörténetnek a szerencsésebbik része. Most felvillant egy kicsi az eddig láthatatlan gyűjteményből is.. Vajon mennyi idő kell, mire újra látható lesz valahol?

Cy Twombly a Pompidou központban Párizsban

Ismét Párizs hét következik. Teljesen feltöltődtem a nyüzsgéstől, ami ott megy. Ismét megtapasztaltam, milyen az, amikor sorba kell állni egy kiállitásért, nem is keveset, volt amikor arra gondoltam, át kell irni a művészettörténetet, és néhány képet bizony szivesen elhoztam volna a nappalimba.
A következő hét igy Párizsról fog szólni, szó lesz benne egy elrajzolt fejről, egy sárga virágról, amelyik ugat, egy plasztika pedig meg fog támadni. Ja, és közben az orosz elnök művészeti bevezetőt ir.

Kezdjük Twombly-val, ő a legnagyobb sztár most a Pompidou-ban. Mégis, egy picit veszélyes téma ez. Sokan mondják, hogy amióta Twombly feltűnt, mindenki elrajzolt fejeket és béna grafikájú dolgokat művel, majd ráfogja, hogy ez olyan Twomblys. Azt is hallottam már, hogy újabban mindenki őt majmolja, csak sajnos nem elég jól.
Szerintem két probléma van Twombly-val. Az egyik az apukámfaktor. Ha ő látná ezeket a képeket - de persze nemigen utazna ezekért a képekért ennyit - akkor azt mondaná, hogy ezek a képek ugatják csak az igazi művészetet, bezzeg Monet. És szépithetem a dolgokat, de ezúttal igaza lenne. Ezek a képek nagyon a határán vannak annak, hogy én is azt mondjam rájuk, hogy nem. De itt jön közbe a második probléma Twombly-val, mégpedig az, hogy talán Dalin kivül senkit sem ismerek, akinek ennyire szüksége lenne arra, hogy élőben lássák a képeit. Muszáj kitérőt tennem Dalival: amig csak könyvben láttam a képeit, úgy voltam velük, hogy jópofák, akkor lépjünk tovább. Viszont amikor megláttam a 3 * 5 méteres képei kidolgozottságát, akkor megváltozott valami. És Twombly-val ugyanez a helyzet: egyszer a Tate-ben láttam egy 3 * 8 méteres képét, egy vörös kézirást, majdhogynem ákombákom, de akkora méretben, jó világitással az mégis olyan volt, mint a megvilágosodás. Ezen a kiállitáson pedig pontosan ugyanez történik: az ember belép szkeptikusan, hogy persze, az elrajzolás nagymestere, az első pár képnél még igaza is van, aztán viszont szembetűnő lesz, hogy ennek a festőnek kiemelkedő arány és szinérzéke van. A legnehezebb egy képet nem túlrajzolni, és pontosan ezt látjuk: egy kicsivel kevesebb üres lenne, egy picivel több pedig káosz. A szinek pedig..Nem lehet visszaadni. Vibrálnak, lejönnek a képekről és kezet fognak, dumálnak, odafröccsentik magukat, aztán visszamásznak a képre.

Az itt látható virágzás kép pl. már a folyosó túlfeléről, 50 méterről is kisüti a szememet. Pedig látható, hogy elrajzolt ez is. Sőt. Ha korrekt akarok lenni, azt kell mondjam, hogy nem is minden képen sikerül a mutatvány. Tényleg van olyan képe, ami unalmas, gyenge, elrajzolt, eleve érdektelen, a fotóit hagyjuk, a szobrait szintén. Görög műveltséggel hozakodik elő, miközben ő az, aki lebont minden konvenciót.
Őrület. Nem vagyok hive a direkt elrajzolt dolgoknak, és itt mégis éltetem. Pedig az életműből nem a krix-kraxokat kéne megjegyezni, hanem az arányérzéket. De mégsem tudok máshogy fogalmazni, ez itt a megtérés temploma, bejön az ember a kétségeivel, és amikor kimegy, már tudja, hogy ott van az a lélek, pedig csak némi vászon és festék ami látható. Na ezt csinálja utána valaki.

Wolf Vostell: concrete traffic

A héten 3 művészeti lap is érkezett, Kölnből, Párizsból és az örök kedvencem New York-ból, az a bizonyos Artforum. Megtudtam, hogy a Tate-nek nyártól új igazgatója lesz, némi francia érzékenységet is magamba szivtam, de azért a kedvencem ez.

Mindig is csodálkoztam, hogy bár rengeteg autó iránt érdeklődő van (hivjuk őket nyugodtan autóbuzinak), akik évjárat szerint fel tudják sorolni az összes Vw összes adatát, de a művészeti életbe ez valahogy nem szivárgott le, vagy csak én nem tudok róla. Volt az a bécsi művész, tanár az akadémián, aki Rolls-Royce-al járt dolgozni, és ott van Keith Haring autófestése (amit mellesleg véletlenül tudtam meg Bázelben, hogy egyáltalán létezik).  Ez nem sok. Pedig miért ne lehetne autóra festeni? Ja igen, a Bmw-nek volt pár autója, amit neves festőkkel festetett le, valóban. És... Picasso-nak rengeteg drága autója volt, Hispano-Suizák, de nem érdekelte a vezetés, csak örült, hogy gyorsan eljuthat akárhová, Warhol taxizott, szóval nem. Nyilván egy csomó csóró művész csak örült volna, ha valaha is lehet autója. Hopp, Yann-Arthus Bertrand-nak van egy képe a France from the air albumban, Armand Fernandez: long term parking, egy betonnal és autókkal kiöntött betontömb, no akkor pár példa mégis van. De hogy egy közelmúltból vett példával jöjjek: Marina Abramovic évekig élt egy Ulay nevű képzőművésszel egy Citroen kisbuszban, és mégse jutott eszükbe, hogy lefessék, vagy bármit módositsanak rajta.
A képen is látható járgány nem egy betontmb 4 keréken, de majdnem. Egy 1957-es Cadillac DeVille, amit egy ilyen formájúra öntöttek ki betonnal. Az autó megmaradt alatta, csak már egy ilyen betömtömbbel nyilván nem mozgott. Pár évvel ezelőtt megtalálták az autót és valamiért úgy gondolták, hogy restaurálni kell. Leengedték a kocsiból az olajat, pár lelkes restaurátor pedig a széttöredezett betont állitotta helyre.
Gondolom az eredeti ötlet az volt, hogy úgyis egyre egyformábbak lesznek az autók, miért ne menjenek elé? A betonból kiöntés pedig természetesen egyszerre jelenti a változatlanságot és a maradiságot. Ügyes műtárgy, és 1970 óta létezik.

282 millióért 5 képet? Ilyen is csak itt lehetséges..

A hir az, hogy a Várba készülő Miniszterelnökség 5 festményt vett, készitőik: Bogdány Jakab, Ligeti Antal, Spányi Béla.
Ez magas labda a javából. Ez a történet ismét annyi sebből vérzik, ahány felől vizsgáljuk. Te jó ég. Ez annyira magas labda, hogy le se kell ütni.
Bogdány Jakab az 1700-as években élt hires csendéletfestő volt, Angliában élt és népszerű is volt ott. Ligeti Antal a kiegyezés körül volt igen keresett és népszerű tájképfestő, nyilván Munkácsy után már a kutya sem ismerte. Spányi Béla pedig szintén felkapott tájképfestő volt, bár az ő csillaga korán leszállt.
De nem is ez a lényeg. Tegye fel a kezét az, aki, ha nem is számit a pénz, ezeket a festőket szeretné a dolgozószobájába (előszobájába, spájzába, mindegy). Még a Bogdány esetleg érdekes lehet, jó szemű festő volt, nyilván számoljuk le a 300 évet, ami eltelt közben, de képei nézhetőek ma is. Ellenben ki a franc az a Ligeti és a másik? Ki az az izlésficamos, aki naplementés tájat meg szénaboglyát rakodó parasztot nézeget? És mi a franc az a 280 millió? Ezért? Az képenként 56 millió!
Számoljunk csak! 280 millióért már kapunk Picasso-t, igaz egyet. Azért a művészi értéke kicsit magasabb..De a 280 millió brutális. Megmondom mi van. 2 millióért, de már az alatt is olyan jónevű festőket találunk, mint Nádler vagy éppen Mauer Dóra. Nincs az a kortárs, akivel ennél feljebb tornászhatnánk az árat, ha leszámitjuk Hantai Simont és Riegl Juditot. De akkor nem csak 270 millióval kevesebbet költenek, hanem annak üzenete is lett volna. Hantai Simon a Várban, sokan csettintettünk volna. De még Nádlerékkel is, bár ma már abszolút nem számitanak trendinek vagy progresszivnak, azt még meg lehet érteni egy ilyen környezetben. Amúgy egy friss kortárs munkát jóval félmillió alatt meg lehet szerezni, azt szorozzuk be 280-al, és tessék: 560 db kortárs festményt lehetett volna venni ennyi pénzből. Az már egy komoly múzeumi anyag.
Az eladó amúgy a Kogart. Ez érthető, nekik van a legkomolyabb ilyen irányú mozditható gyűjteményük. Láthattuk is az Andrássy úton őket, még amikor voltak ott kiállitások... Na igen, abból a gyűjteményből is lehetne válogatni: mégha nagyon konzervativak vagyunk, akkor is egy Paál László, Ferenczy dombtetőn álló alakja, Csontváry, az újabbak közül mondjuk Egry, Csernus..
Nincs izlésük ezeknek. De eszük se. 280 millió?

Gallerytool

Nem túl sok kifejezetten galériának kifejlesztett programot ismerek, tulajdonképpen ez az első. Másfelől verhetem a fejem a falba, mert most, hogy már tudom, hogy van ilyen, én is meg tudnám fogalmazni, mit is kéne tudnia, amitől a galériások ki tudnak lépni a word-excel párosból...Hát ez se nekem jutott eszembe. Majd legközelebb. No de tényleg, mitől lenne jó egy galériásoknak kifejlesztett program?
Tegyük fel, hogy létrehozom a Nemtommi galériát, itt van a nappalimban, van is itt pár igen meggyőző kép, úgyhogy bele is vágnék a dologba. Először is, azt hiszem, rögziteném a galériám adatait. Legyen egy helyszin, csapat, honlap. Hát ezt pont tudja a Gallerytool. Lehetne benne jegyzetelés, hogyha eszembe jut egy név, akkor fel tudjam irni. Ezt nem tudja. Majd használok jegyzettömböt. Aztán nyilván vannak művészeim, akkor őket is vigyük fel. Kész. Vannak műalkotások (amiket festők festettek). Ezt is fel lehet vinni. Akkor már nagy gond nem lehet...Ezen kivül a Gallerytool kinál még kiállitás szerinti csoportositást és felvitelt, külön helyszinek közti megkülönböztetést, ami igen jól jön mondjuk a Gagosian galériának, haha...De miért ne lehetne egynél több helyszinen egy galéria? Lásd..Várfok, mondjuk. Vagy pl. én külön rögziteném a művészeti vásárokon részvételeket, meghivásokat...Szóval jó az.
Akkor ezek szerint a galériások fellélegezhetnek, mert megérkezett a tökéletes aszisztens? Nem egészen.. A Gallerytool nagyon jó abban, hogy tényleg egy galériát már látott ember tervezte, könnyű kezelni és logikus. Azonban..(mindig van egy azonban). Van túl nagy feladat lett volna, vagy csak túl szerteágazó, nem tudom, de elég sok funkció lemaradt, amit én mint galériás szeretnék:
Vegyük mondjuk azt, hogy naponta kapok 50 cv-t, képet, ajánlást, önjelölt festők ajánlják magukat stb. Ezek persze a kukában kötnek ki, de a jobbakból én bizony épitenék egy adatbázist, és időről időre ránéznék a tehetségesekre, hogy mi történt velük. Az is gyakori, hogy látok valahol egy érdekes embert, hú hát őt követni kéne, vagyis nem elfelejteni, de persze most még semmi köze a galériához..Vagy mondjuk látok egy jó kiállitást valahol és fel akarom irni a kurátor nevét, hátha még dolgozhatok vele együtt. A kurátorok is kimaradtak a programból.
A kiállitásoknál - ha én galerista lennék, biztosan csinálnék egy olyan fület, hogy tervezett kiállitások. Mondjuk eszembe jut, hogy azzal a témával, hogy "rockgitár", szeretnék egy kiállitást valamikor. Létrehozom a programban a kiállitást, és elkezdem belehúzni a képeket, de aztán rövid idő múlva már csak egy sor lesz a sok közül, és elfelejtem. Ha viszont lenne olyan, hogy tervezett, akkor ott mindig látható lenne..
Azért látni kell, hogy a kifogásaim apróságok és némi csiszolással meg lehetne oldani őket. Sőt, ha én valóban galériás lennék, biztosan irnék is nekik, hogy helló, ezt és ezt szeretném, szóval marad az ötlet zsenialitása. Másfelől sajnos nem túl sok galéria működését ismerem belülről, tényleg még mindenki dossziékat használ mikor itt ez a remek program?