Jacques Villeglé a Vallois galériában

A Vallois galériára érdemes odafigyelni, mert egészen máshogy működnek, mint a többi puccos galéria Saint-Germain-ben- ami ugyebár Párizs egyik legmenőbb része, a latin negyed mellett közvetlenül. A Vallois galéria alapvetően képes egy nagyon jó kiállitás után egy egészen borzalmasat összehozni, és ez nem is zavarja. Imádom ezt. A kiállitó művészek egészen más dolgokkal keresik meg őket, mint a többi galériát. Ez a fajta változatosság jó.

Mint láthatunk most? Elsőre összevissza tépett plakátoknak tűnnek a kiállitott képek, és soha senkinek nem jutna eszébe ilyen értéktelen dolgokat megőrizni vagy kiállitani. Már fordulnánk is ki a galériából, de  valami nem stimmel..Mi nem stimmel? Túl jól komponáltak a tépkedések, motivumok ismétlődnek és minden képen ott a 3615-ös szám. Ez azt jelenti, hogy a művész fogta magát, és ahelyett, hogy leszakitott plakátokat hányt volna egymásra, inkább kinyomtatott plakátokat, amik ugyanúgy néznek ki, mint igaziak, és azokat tépkedte vissza? Igen. Ennek van értelme? Hááát, nincs. De poénnak jó.

Könyvajánló: Marcel Duchamp: az eltűnt idő mérnöke

Újra és ismét nyomatékosan fel kell hivnom a magam figyelmét is arra, hogy egy könyv értéke soha nem a könyv ára. Ez a könyv amúgy 128 ft, lévén 1991-es, én viszont egy művészetszerető ismerősömtől kaptam ingyen, azzal a megjegyzéssel, hogy aranyos könyv, nekem biztosan tetszeni fog.Namost ezzel a szöveggel ti ne adjatok könyvet senkinek, mert tuti, hogy nem fogja elolvasni. Én se tettem, egészen addig, amig Párizsba nem kellett utaznom, és ilyenkor a legnehezebb a könyvválasztás. Senki sem lehet olyan barbár, hogy könyv nélkül utazik, ugyanakkor, mivel ilyenkor csomag nélkül, mindössze egy hátizsákkal megyek, nagyon fontos a könyv mérete és súlya. Nem sokat gondolkodtam: kicsi, nem túl nehéz könyv, belelapoztam, interjú, gondoltam ok. Aztán amikor  beleolvastam a vonaton a reptérről, egyből belefeledkeztem.

Ez egy fantasztikusan őszinte könyv. Duchamp nem kertel benne, nem próbálja önnön mitoszát megteremteni, sőt. Inkább lerombolja azt, amikor kinosan őszintén válaszol olyan kérdésekre is, mint a miből éltél, gondoltad-e erről meg arról a műről - természetesen nem gondolta. Nagyrészt fellebbenti a fátylat a máig a modernizmus bölcsőjének tartott Fontaine-ről, ami ugyebár egy férfi vizelde. Persze legkésőbb a Pompidou nagy kiállitásától tudtuk azért, hogy jórészt az utókor nagyitotta fel a mosdókagyló jelentőségét, mégis egészen más közvetlenül a főszereplőtől értesülni a gondolatairól.
Nyilvánvaló, hogy interjú és interjú között is nagy különbség van, de üditő volt ezt a friss és szellemes szöveget olvasni.
Később azon gondolkodtam, tényleg igaza van-e Malcolm Gladwellnek. Ő egyrészt azt mondta, hogy 10000 órát kell gyakorolni ahhoz, hogy valaki kiemelkedően jó legyen, másrészt arra figyelt fel, hogy nem véletlen, hogy pl. Mozart is zenészcsaládba született, vagyis egy gyerek, ha egyébként a szülei már foglalkoznak valamivel, könnyen átragad ez a gyerekre és hamar túlszárnyalhatja szüleit. Szükségtelen is mondanom, hogy Duchamp festőcsaládba született, ezért is volt az, hogy a festészeti technikai tudás megszerzése egyáltalán nem érdekelte, hiszen azt gyerekként felszedte már.
Kár is lenne tagadnom, mennyire szerettem ezt a könyvet. Ezért, ha valaha kölcsönadom, biztosan más szöveggel teszem majd...

Sajtófotó kiállitás a Capa központban

Évről évre minden alkalommal elmondom, hogy a sajtófotó kiállitás nem reprezentativ, általában egy bizonyos zsánerű képek vannak kiállitva, és az egész egyáltalán nem éri meg a belépőjegyet. Én ugyebár nem belépőjeggyel nézem meg, ez kicsit más.
Nem igazán értem, hogy Máté Bence, aki fényévekkel a többiek előtt van természetfotóban, na ő pl. miért gondolja azt, hogy minden évben be kell küldenie valamit? Ennek ellenére az idei anyaga is csodálatos, és csattanós válasz is egyben az én nyafogásomra. Sziluetteket fotózott, de olyan technikai tökéllyel, hogy erre nehéz bármit is mondani. Kész, jogos a fődij, jogos a szereplés, a taps.

A másik kiemeltem Béres Márton, aki a metoo által érintett nőkről készitett képet és meglehetősen megrázó szöveget. Igen, a téma már egy kicsit túlhúzott, de igy, névvel, fényképpel és történettel bemutatva ez egy nagyon erős anyag, gratulálok.
Nem mondom, hogy a többi kép közül nem lehetne még kiemelni egyet-kettőt, mindenesetre meglehetősen hasonló képek készültek. Igen, szegények kipipálva, hátrányos helyzetűek kipipálva, cigányok kipipálva, de 25 millió hasonló képet láttunk már. Ha valaki épp arra jár, és valamiért képéhsége van, és nincs előtte a facebook, ahol ugyanezek a fotók megtalálhatók, és nem zavarja a napi aktualitás hiánya sem, akkor ő biztos jól fog szórakozni.

White flag fotóprojekt a bécsi Fotowien fesztiválon

Fotóhónap van Bécsben, változatos és sokrétű programokkal készültek a sógorok, de azért alapvetően a fesztivál szerintem arról szól, hogy ismeretlen, de érdekes projekteket szemezgethetünk napestig - program az van bőven.
A White flag projekt arról szól, hogy Hanna Putz és Sophie Thun, a két barát 2 éven keresztül egymást fotózta, és ebből hoztak létre egy fotókönyvet.

Érdekes, de veszélyes téma ez. Egyrészt adja magát a voyeurség, a helyszinek és cselekvések dokumentációja, másrészt nyilvánvaló, hogy ha egy átlagembert két éven keresztül mindennap lefotózunk, az 99 %-ban érdektelen. Persze még mindig mondhatjuk, hogy két dekorativ lányt ennyi képen megnézni, az nem olyan szörnyű, de a lányok egyáltalán nem váltják be ilyen irányú vágyainkat (ha vannak), egyáltalán nem öltöznek szépen, nem akarnak senkit sem elcsábitani, sőt sokszor kifejezetten nem nélküliek. A fotózás pedig olyan szempontból kellemetlen tevékenység, hogy nem látjuk a fotózó arcát, márpedig itt pont erről van szó: végignézhetünk 2000 képet úgy, hogy szinte sosem látjuk az arcokat.
A kisérlet szerintem ott bukik meg, hogy az alkotók egyáltalán meg se próbálták érdekessé tenni a hétköznapi képeket. Nem mentek el atombunkerbe ugyanúgy, ahogy autószerelő műhelybe se. Néha kirándulnak, néha bemennek a városba, de ugyebár a napi 1 képből sosem alakul ki igazán narrativa, hiszen egyetlen képen kell minden cselekményt ábrázolni, ha lapozunk, az már más nap.
Ez a projekt leginkább arra példa, hogy egy szóban elmondható, és akár érdekesnek is tűnő projekt mennyire elveszik, ha a megvalósitásra kerül sor. A projektet csak elolvasva választotttam ki magamnak ezt, érdekesnek tűnt, aztán megnézve a képeket eloszlott az érdeklődés. Ilyen is van.

Dan Perjovschi új könyve - the book of notebooks

Dan Perjovschi egyik nagy kedvencem, igy aztán szinte felugrottam örömömben, amikor a Palais de Tokyo-ban Párizsban belefutotttam új könyvébe. Aztán végülis senki sem tehet róla, hogy mégis otthagytam (vagyis egyszerűen megtelt a hátizsákom). Ha valakinek nem ugrana be, Dan egy grafikus, méghozzá olyan, aki gúnyot űz a világpolitika vagy akár az átlagember hétköznapjaiból.

Órákig tudnám sorolni a kedvenc rajzaimat tőle. Ez a könyve igen vastag, és a korábbi jegyzetfüzetei lapjait tartalmazza. Ezek a lapok lényegében szűretlenül tartalmazzák az ötleteit, és itt kezdtem egy kicsit gondolkodóba esni. Dan rajzai ugyanis általában sok ötletet tartalmaznak, de talán nincs olyan ember, aki képes lenne megtölteni 500 oldalt jó ötletekkel. Másfelől pedig egy jegyzetfüzet a funkciójánál fogva vázlat, bekerül minden, ami a készitője eszébe jut, később pedig teljesen természetes, ha az ötletek akár fele vagy még nagyobb százaléka a kukában végzi.
A könyv birtokában viszont végigkövethetjük a gondolkodásmódját, legalábbis ezt igéri a könyv. Igen ám, csakhogy Dan ötletei általában statikusak, nehezen továbbfejleszhetők. Szó sincs tehát arról, hogy eszébe jut valami, aztán azt továbbfejleszti, hanem megrajzol valamit, és az kész, az onnantól úgy is marad. Épp ezért viszont teljesen mindegy, hogy egy ötlettel a 4. vagy a 444. oldalon találkozunk.
Természetesen örülök a könyvnek, de még jobban örülnék, ha egy szerkesztő kiválogatná azt a 100 rajzot, ami a legjobb..

Vera Molnár a galériák főutcáján

Vera Molnár szépen becsúszott a legmenőbb kategóriába Párizsban. Már tavaly is az Art Bázelre vitték a képeit, sőt többek között az Artist et Robots kiállitáson is szerepelt, bekerült a Pionniéres könyvbe, és a sort még lehetne folytatni. Idén az Art Paris Art Fairre is vitték a képeit, ezzel párhuzamosan pedig a galériások főutcáján, Saint-Germainben, a Rue de Seine-en lévő Galerie Berthet-Ait Touares galériában is láthatunk egy válogatást tőle.

Nem is érdektelen képekkel. Már korábban is csodáltam az egyszerűnek tűnő, de valójában ötletekkel teli képeit, és mit ne mondjak, elfogadnék egy képet tőle. Sajnos -vagyis szerencsére- a képeinek ára immár megközeliti egy pesti lakás árát igy nem fenyeget az a veszély, hogy a nappalimba kerül egy...Viszont az, hogy ennyire elismerik, igen jó.

Coco Capitan a Mep-ban Párizsban

A MEP az a párizsi fotóház, ahol megbizhatóan, immár jó pár évtizede izgalmas fotóanyagokat mutatnak be. Mivel a múgy is a Pompidou központ közelében van, én általában először a fotóházba megyek, onnan sétálok át a Pompidou-hoz - és idéntől pont útba esik a Lafayette Anticipation is, őrület. Tavaly év végétől új igazgatója van a Mep-nek, az új pedig még dinamikusabbá szeretné tenni az intézményt, elég sok kisérőprogram van, illetve JR kiállitásával igencsak bevonzották a látogatókat.

Tetszik vagy nem, mig korábban simán találtam olyan időszakot, amikor kényelmesen elfértem, idén bizony sorba kellett állnom.
No de Coco Capitanról szól ez a bejegyzés, aki mindössze 26 éves, de máris elég hires és népszerű - na nem nálunk, de arrafelé. Ő egy olyan lány, akinek folyton a kezében van a fényképező, és nem jön zavarba akkor sem, ha véletlenül meztelen lányokat fotóz... Persze ez leegyszerűsitése a dolgoknak, de azért figyeltek arra a kurátorok, hogy a pasik megfelelő mennyiségű popsit is lássanak...
Coco valójában munkamániás, ez leginkább abban a teremben észlelhető, amelyben a naplóit állitotta ki. Csak a naplóiból kitelne egy komplett Márai-összes, és Coco még csak 26 éves!

Valójában ő sem "csak" fotós, mert elég sok mókával foglalkozik azon felül is. Egyrészt ugye ott a napló, aztán fest is, azokból is láthatunk, és vannak amolyan "jólmegmondom" dolgai is, mint amit itt láttok fent. És nem mondanám, hogy érdektelenek ezek a dolgok. A kurátor persze a fotóra helyezte a hangsúlyt és nem véletlenül. Elég érdekes, ahogy a különböző stilusok kibomlanak a termekben. Megmutatják, ahogy Coco képes a 70-es évek stilusában éppúgy alkotni, mint a 90-es évek fotorealizmusában, és még rengeteg egyéb stilusban is. Egy kissé zavarba is jöttem a kiállitás közepén, hogy mit akar azokkal a nyilvánvaló stilusutánzatokkal, aztán a huszadiknál rájöttem, hogy ez egyfajta megidézés, és nem Coco saját stilusa. Persze hogy mi az, mi az ő saját védjegye, azt éppen nem tudjuk meg, de 26 évesen talán ez még nem is akkora probléma. Csakhát megszoktam már, hogy akik a Mep-be kerülnek, azok már komplett életművel rendelkeznek. Coco nem ilyen, és én ennek is tudok örülni...