A Salvator Mundi kalandjai a múzeumok óceánján

Párizsban, a Louvre-ban éppen nagy Leonardo kiállitás van, noha viccesnek találom, hogy a Mona Lisát nem vitték el rá - az egy emelettel és egy épületszárnnyal arrébb csücsül, mint eddig is. Van viszont egy látszólag érthetetlen távolmaradó is, ez pedig a Salvator Mundi. Ez az a kép, amelyet Abu Dhabi uralkodója vett meg nem kevesebb, mint 450 millió dollárért, ami messze a legtöbb pénz, amelyet hasonló képért fizettek. És ha valaki esetleg azt gondolná, hogy egy Leonardo képért semmi se sok, akkor a következő információ bizony érdekesen fogja érinteni: ez a kép nem egyértelműen Leonardo műve.
Eleve nagyon kevés biztosan Leonardo festette kép van, ezt tetézi, hogy a reneszánszban műhelyek voltak, és a mester néha csak 1-2 ecsetvonást helyezett el a képen, a tanoncok pedig az utasitások szerint megfestették azt. Sőt, olyan is volt, hogy csak a műhelyt lehet azonositani, mert a mester egyáltalán nem jelezte bármilyen módon, hogy köze lenne a képhez. Ez az egyébként köztudott tény nem is jelentene gondot, ha napjainkban a pénz nem uralná ennyire a művészetet. Ugyanis élvezeti értékben lényegében ugyanannyi egy kép akkor is, ha nem Leonardo, csak az ő műhelyéből valaki festette, de sajnos pénzben kicsit nagy a különbség: a műhelyéből titulus párszázezerig viheti fel az értéket maximum, mig egy Leonardo vagy más ismert név tiz és százmilliókat jelent dollárban vagy euróban, mindegy.
Szóval az a helyzet, hogy a neves művészettörténészeknek nagyjából a tavalyi aukcióig mindegy volt, hogy Leonardo, vagy műhelye, de a vétel után azonnal felugrottak, mint Ludas Matyi, és bemondták, hogy nem Leonardo. A Louvre Abu Dhabi viszont nagyon várta a művet, ami viszont sosem érkezett meg oda, állitólag az uralkodó yachtján lóg, ami amúgy simán lehet akkora, mint a Louvre. Most viszont a fél világ arról beszél, hogy itt ez a Leonardo, ami nem is az, de nem is látható a nagy Leonardo kiállitáson. Biztos szégyellik.
Szép kis slamaztika. Ha ugyanis nem szerepel a kiállitáson, akkor nem Leonardo. Ha viszont szerepel, de ráirják, hogy bizonytalan az attribúció, akkor ugrik 450 millió. Ha viszont kiirják, hogy eredeti, akkor meg a Louvre-ban hullanak a fejek.
Az Art Newspaper szerint a kép végül mégis meg fog érkezni a kiállitásra, legfeljebb nem az első napon. A gond szerintük is a szerzőség, de szerintük egy ilyen fontos képet nem lehet nem kitenni a Louvre-ba. Habár... Láttunk már olyat, hogy fontos kép nem érkezett meg..
Szerintem Adu Dhabi uralkodója már százszor megbánta, hogy nem inkább 100 Ferrarit vett..

Vera Molnár a Kiscelli múzeumban

Vera Molnár magyar születésű francia szupersztár. Művei egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, áprilisban pl. a Rue de Seine egyik galériájában volt kiállitása, de az Art Paris művészeti vásáron is volt képe mint ahogy az Artbázelen is. Sőt, tavaly az Artists and robots kiállitáson is volt. Ugyanis Vera Molnár már a 60-as években számitógépet (is) használt, de mondták már képeit konstruktivistának is. Egyszerűnek tűnő formákat készit, és nagyon erős nála a gondolatiság.

Igazi szégyen, hogy ezzel szemben Pesten nagyjából semmilyen módon nem lehet vele találkozni, habár valahol természetes következménye ez annak, hogy nem működik igazán a művészeti szcéna. Cserba Júlia, a kiállitás kurátora erősen küzd ez ellen, és az Au Revoir kiállitáson láthattuk is, hogy igen sok olyan művet tudott elhozni, amik amúgy nem kerültek volna elő, de a Vera Molnár kiállitáson egy magyar gyűjtő képeire hagyatkozott. Ez nem is csoda, hiszen egyetlen Vera Molnár kép ma már akkora érték, aminél már járna egy külön biztonsági őr is a kép mellé.
Na jó, valljuk be, ennek a kiálllitásnak vagy a Ludwigban, vagy a Várban lenne a helye. Vagy a Szépművészetiben. Plakátok kellenének, médiavisszhang, mert az biztos, hogy nem etikus, hogy én vagyok az egyetlen látogató a kiállitáson. Persze honnan is jönnének? A Kiscelli, bár jól hangzó név is lehetne, igazából futottak még hely. Pont annyi látogatójuk van, mint a Vasarely múzeumnak, és az nem sok. De még a Kiscellin belül sem a templomtérben van az anyag, hanem az első emeleten (nem is emlékeztem, hogy van emelet), ott is egy folyosón és egy teremben, hát, nem éppen méltó hely ez. Magától biztosan nem megy oda senki, ezt garantálom. De valahogy beharangozót sem olvastam a kiállitásról, bár lehet, hogy csak én nem figyeltem oda.
Nem tehet róla a kiállitás, de szólnom kell még valamiről. A Kiscelli ugyebár Óbudán van, egy nagyon meredek domb tetején, tömegközlekedés nuku. Persze, hogy kocsival mentem, és mivel ez egy eléggé elhagyatott rész, nem figyeltem különösebben, hova parkolok, elég tágas terek vannak. Mégis a közterületesek vártak, ugyanis pont ma nem lehet ott álldogállni, hogy miért, nem derült ki. Mérges és csalódott voltam azért is, mert bár készült katalógus, azt 8500 ft-ért adták volna. Ez nem egy életműkatalógus, hanem csak a kiállitás képeit tartalmazza. Ennyi pénzért jóval komolyabb és vastagabb katalógust lehet kapni, a reális ár szerintem nagyjából a fele lett volna. Mindezt olyan képekért, amelyek bár érdekesek, azért őszintén szólva nem reprezentálják az életművet.
De hogy mondjak valami jót is, az viszont nagyon tetszett, hogy végre nagyon jó és érthető szövegek készültek a művek mellé. Ezek nélkül sokkal nehezebb lett volna megérteni a képeket. Ha nem is minden képhez, de elég sokhoz jutott szöveg, igy az egyébként nem túl sok kép mellett jócskán lehet időzni a szövegek értelmezésével.
Az is jó, hogy két videó is megy, bár a teremőrök épp le akarták venni a hangot az egyikről, amikor megérkeztem. Bűnbűnóan engem kérdeztek, hogy zavar-e a hangos francia beszéd, s mikor mondtam, hogy nem, akkor látszólag megnyugodtak. De mire visszatértem a videóhoz a tárlat megnézése után, mégis lenémitották a videót...

J. Tomilson Hill a Gagosian magazinban

Viszonylag ritka pillanat az, amikor úgy érzem, minden klappol. Egy újság esetében pl. a korai Artmagazinok nagyon jók voltak, de még jobb volt a Flash Art, ami még mindig jó, csak már angolul kell olvasni. A Gagosian- ami amúgy egy nagyon menő galéria a legdrágább művészekkel szerte a világban - talán egy éve kezdett újságot csinálni, és rögtön fantasztikus költségvetéssel, sztár közreműködőkkel, igényes papiron. Teljesen nyilvánvaló, hogy a bolti ár csak szimbolikus költségét fedezi a lapnak. Nem is újság ez, hanem pr költemény, mivel a benne szereplő művészek a Gagosian portfoliójából kerülnek ki. Csakhogy. Ja és itt kell megemlitenem, hogy egyszer én is kaptam egy ingyen példányt egy sajtórendezvényen, amit nem azért őrzök a könyvespolcomon, mert ingyen kaptam, hanem mert jó.

Valójában annyira jó, hogy most hirtelen csak a Flash Art ugrik be, ahol ennyire látszott volna, hogy szenvedélyből csinálják az újságot. Élvezettel nyitom ki a lapot, és most már elég a dicséretből, noha tényleg megérdemlik. Persze nyilván az van emögött, hogy 1-2 Jeff Koons kép eladásából simán finanszirozzák ezt a drága lapot, és igy legalább megmutatják, hogy ők milyen ügyesek.
No de ki az a J. Tomilson Hill? És miért került bele az újságba? Nos, azért, mert létrehozta a Hill Art Foundationt, ami New York-ban, azon belül is Chelsea-ben, a High Line vonalán van, lényegében a galérianegyedben. Ez egy ingyenes kiállitóhely, természetesen egy gyűjtemény, és mindenféle programokat is inditanak, hogy a fiatalokat is megszólitsák.
Ez az alapitvány tulajdonképpen egy álom megtestesülése. Ugyanis ez az alapitvány nagyjából olyan és úgy működik, ahogy azt Mr. Hill megálmodta. Előszöris New York központjától nem messze vett egy elég nagy területet, két emeletnyi helyet, aztán azt megtöltötte a kedvenc műtárgyaival, majd összerakott egy csapatot, hogy működtessék. Nem rossz. Az interjúban hemzsegnek azok a részletek, amikből kiderül, hogy az alapitó tényleg élvezi a műgyűjtést és megfelelő háttere is van hozzá. Viszonylag szerényen beszél a sikereiről, és csak egészen ritkán ejt el olyan morzsákat, hogy egyébként a Metropolitan múzeum gyűjteménykezelő bizottságában is ott ül, és pár hasonló apróságot.
Persze ettől még tudnék vele vitatkozni egy-egy döntésén, a gyűjteményéről nem is beszélve, de azért mégis lenyűgöző, hogy létrehozta ezt az alapitványt ahelyett, hogy ülne a pénzén. És még élvezi is - hát ja, van akinek bejött az élet...

Könyvajánló: Művészlét. Kortárs kézikönyv képzőművészeknek

Ha nekem lett volna ilyen könyvem amikor fiatal voltam! Habár egyáltalán nem biztos, hogy bármi változott volna, elvégre ezt a könyvet nem csak olvasni kell, hanem megtenni azt, ami benne van, de ezzel együtt ez nagyon fontos könyv. Leginkább festőknek, de más alkotóknak is. Azonban rögtön szögezzük le, hogy tényleg nekik lesz ez kézikönyv, vagyis ha érdekel a művészet, ne vedd meg. Ha jársz kiállitásokra, ne vedd meg. Csak akkor, ha alkotó ember vagy.
Nekik viszont csodálatos ez a könyv. A szakma legismertebb résztvevői mondják el, méghozzá eléggé közvetlenül, hogy mit jelent a képzőművészet berkeiben mozogni, hogy kell viselkdeni, mit kell csinálni, satöbbi. Persze van, aki erre ösztönösen is ráérez, de én pl. nem igy voltam vele, nekem jó lett volna egy ilyen könyv. Ma már persze a legtöbb állitás evidencia, azonban még nekem sem érdektelen a könyv.

Szinte nélkülözhetetlen azoknak, akik nincsenek benne a fősodorban, de tenni szeretnének ez ellen. A nyelvezet abszolút mai, és végre nem hiányzik az Instagram vagy az Art Bázel ismertetése. Már nem egy olyan korban vagyunk, amikor a könyvben ismertetett lépéseket ignorálni lehet. Talán a leghasznosabban elkölthető 4500 ft ez.
Utóirat: ha valakit esetleg nem ismersz a könyvben, akkor a hiba a te készülékedben van. Olvass utána mindenkinek...

A fel- és leivelésről

Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam azon, hogy egy embernek mikor lehetnek kreativ időszakai. Nem alkotó időszaka, mert az bármikor lehet, hanem olyan időszak, amikor képes kitalálni és megvalósitani akár teljesen idegen utakat. Nyilvánvaló például, hogy érettségi után, az egyetemen mindenki lehet kreativ, és mondhatja azt, hogy én ugyan mittudomén, művészetet tanulok, de inkább mennék orvosnak vagy darukezelőnek. Persze nagyon sok embernek szánalmasan egyenes az útja a kiégésig és bezáródásig, hiszen dolgozni kell, valahogy lesz egy feleség, férj, gyerek, hitel, mindennapi kinlódások. Már bocs, de sokaknál ezt látom. Nem mindenki mer váltani, ha éppen úgy látja, hogy nem tetszik neki az, amiben van.
Szerintem nagyon sok művészben, festőben nem tudatosodik az, hogy rengetegen vannak a pályán. A rengeteg emberből pedig nagyon kevés fog meélni, pláne jól megélni, és innen indulnak a kényszerpályák. Ha átnézek a másik oldalra, a művészetszerető emberekre, akkor pedig könnyű belátni, hogy a mai érdektelen kiállitási kultúrában miért nincs több művészetszerető ember. Mert persze, az is művészet, hogy a várban lehet Munkácsy képeket nézegetni,  de azért ez vajmi kevés ahhoz, hogy valaki műértő legyen.
Válságról beszélek, hiszen ma már mma ellen se lehet tiltakozni, amióta nem a megosztó ember vezeti, szintelen szagtalan pénzmosodává változott, nulla tevékenységgel. Nem lehet belekötni, hiszen nem is csinálnak semmit, az a pár milliárd, ami erre megy, meg nem hiányzik senkinek.
No de nem is erről akarok beszélni, hisz ez érdektelen. Inkább a saját válságomról. Jó húsz éve vagyok ugyanis a pályán, hogy melyiken pontosan, az egy kicsit mindig változott, meg nem is éppen egyenes ez az út. Mégis, mostanában úgy látom, hogy már nem kötnek le annyira a művészeti események. Elmegyek egy megnyitóra, és unatkozom, ami korábban nemigen esett meg. Megnézek egy kiállitást, és egyből sorolom, mi nem jó, mit kellett volna máshogy. Ez korábban nem igy volt. Akármiről van szó, bele tudok kötni. Nem nyűgöznek le már annyira a dolgok. Nem kapkodok, hogy elmenjek egy művészeti vásárra. Persze mondhatjátok, hogy ez magánügy, akkor ne menjek. Jogos. Csakhogy nem értem, eddig miért érdekelt ennyire ez az egész, és most miért nem. Talán túl sokat láttam már, és megcsömörlöttem? Talán nem vonz már ez az egész? Nincs olyan példakép, akivel azonosulni tudnék?
Igen, ez mind. Hiszen valljuk be, a művészek azért nem éppen a társadalom elitjét alkotják. Az megy művésznek, aki nem akar reggel felkelni, munkába menni, aki esetleg nem veti meg az alkoholt, akinek nem lesz családja, aki magányosan él, aki mindent feláldoz egy mázolmányért, amit majd az utókor elismer, ha elismer, sokkal azután, hogy a művész meghalt. Akkor miért lenne jó azzal foglalkozni, hogy összekenjek egy felületet, amit aztán nézegethetek a szobámban örök időkig?
Vagy miért várjam naphosszat, hogy a gyűjtők és galériások felfedezzenek, amikor úgysem igy működik a dolog, de még ha akár havonta egy festményt el is adnék (jó álom, tényleg messze a realitástól), akkor se érném el egy csókos államtitkár vagy könyvelő pénzét. Mert küldetésem van? Mert el akarok mondani valamit a világról? De hát mondjam, sőt mondom is, akár ezeken a hasábokon is.
Az a helyzet, hogy egyre kevésbé menő művésznek lenni.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               

Könyvajánló: Annamarie Maes: Alchimia Nova

Ugrálunk a témák között. Annemarie biológia alapú művészettel foglalkozik. Ez a nagyon érdekes téma a természettel próbál együttműködni azért, hogy az emberek felé megmutassa, miért kell jobban odafigyelnünk a környezetünkre. A hamarosan a Havibajban olvasható interjúban is kiderül majd, hogy Annamarie egy méhkaptárt tervezett újra, hogy az minél jobban megfeleljen a méheknek, és azt vizsgálja, hogyan lehet együttműködni velük. Ebben a könyvben még ennek előzményeiről szól, biológiai alapú kutatásairól.
Művészet és biológia? Ha járt valaki a Pompidou-ban a hasonló témájú kiállitáson, akkor tudja, miről van szó. Például 3D nyomtatóval nyomtatott termőföldről, amelyben  a növények jól érzik magukat. Vagy módositott algákról, amikből székek készülhetnek. Ezerféle kutatás zajlik a témában, és mind izgalmas. Kár, hogy én pl. készségesen bevallom, hogy nem sokat értek a témához. Az biztos, hogy elsorolhatnám a szólamokat, miszerint tönkretesszük a földünket, de ez már akkora axióma, hogy emlitésre sem érdemes. Inkább az fogott meg a projektben, hogy a tudomány és a művészet mennyire jól együtt tud dolgozni. A tudomány ugyanis jellegéből adódóan a legapróbb részletekbe menően kutat, állit, feltételez, eredményei viszont egy nagyon szűk rétegnek érdekesek- vagyis érthetőek. A művészet viszont segit a tudománynak abban, hogy az eredményeket jól bemutathatóan tálalják. Az pedig azért fontos, mert magamtól talán nem olvasnám el a módositott baktériumok által megfestett organizmusról szóló cikket, de ha azt mondják nekem, hogy van egy baktérium, ami képes jelezni a légszennyezettség magas szintjét egyszerűen azzal, hogy elszineződik, ha túl magas az érték, és a városokban ide meg oda lehetne ilyen eszközt tenni, na az már izgalmasabb.

Nagyon érdekes Annemarie Maes könyve, de azért nehéz olvasmány is egyben. Hamarosan jön az interjú, onnan már meg lehet közeliteni a témát.

Filmajánló: Girl (Lukas Dhont)

Szép és érzékeny film ez egy 15 éves fiúról, aki úgy érzi, igazából nő, noha férfitestbe született. Mostanában valahogy sokszor feljön ez a téma, vagy csak én érzem úgy, és korábban nem beszéltünk róla egyáltalán, vagy az orvostudomány fejlődött ennyire, nem tudom. Mindenesetre ez a film elég érzékeny ahhoz, hogy úgy beszéljen a témáról, hogy közben szinte nem is emliti, ha lehagynánk ezt a szálat, akkor is nagyjából megmaradna minden. A háttérben ugyanis a film inkább arról szól, hogy a főszereplő Lara szeretne az állami balettben táncolni. Fel is veszik egy egyfajta előkészitőbe, ahol egy nagy csoport lánnyal együtt igyekszik teljesiteni. A film Lara nehézségeivel szembesit, ehhez csak kis adalék a fiúként lány vagyok problematikája. Az is igaz, hogy egészen elképesztő az a támogató környezet, amit Lara mögé raknak: a pszichológus, aki nem bántja, hanem bátoritja, az apja, aki elfogadja, csak szeretne közelebb kerülni hozzá - és persze ez nemigen megy-, a tágabb családja, akik nem bolygatják a kérdést, mind azt jelzik, hogy ez az egész Lara magánügye, őket nem zavarja a kérdés. Csak zárójelben jegyzem megm, hogy ezért hiteltelen a film vége, amikor Lara mégis kifakad, hiszen nincs semmi előzménye.

A film azért is szép, mert a mindennapokat mutatja, egyáltalán nincs benne operabemutató, szép beszédek, nagy ellenségeskedés, pont hogy azt látjuk, hogy Lara mosolyog és tűr minden helyzetben, nagyjából ahogy a lányok szoktak, megsimogatja az öccsét, mindenkivel jóban van. Nagyon sokat dob a filmen, hogy nem kell erőltetett nagyszinpadi jeleneteket néznünk, nincs amerikai te-úgyis-meg-tudod-csinálni attitűd, egyszerűen a szép mindennapok, amik leginkább azt mutatják meg, hogy nőnek lenni.. egyszerűen jó. Bár Lara eléggé konfliktuskerülő amúgy is, nincs is nagyon kivel konfliktusba kerülnie.
Talán épp azért ajánlom a filmet, mert épp hogy nem igazán szól a nemváltás nehézségeiről vagy problémáiról, sem az operáról, egyszerűen csak betekintést kapunk egy családba.