Könyvajánló: Marc Augé: Séta a Luxembourg kerten át

Mindjárt itt az október, és legalább két esemény lesz, amiről végre irhatok: a Ludwigban a Pop kiállitás, és az El Kazovszkij a várban. Meg persze most pénteken a Kerekes Gábor. Meg a Viennafair. Szóval október mozgalmasnak igérkezik, hogy aztán Párizsban beinduljon az össztűz: vásárok, jobbnál jobb tárlatok, csakúgy, mint New York-ban és mindenhol máshol, ami nem Ungria. Addig is örüljünk ennek a könyvnek. A Műcsarnok adta ki, még mielőtt elfoglalták volna a barbárok, igy duplán meg kell becsülni.
Hogy kicsoda Marc Augé? Ha akarom, pamut végén pamutbojt. Máshogy mondva kulturális antropológus. Ilyen csak gazdag országokban van, máshol ezt művelt embernek hivják egyszerűbben. Elmélkedik, vannak gondolatai, sokat olvas, és... ami a lényeg: ráér. Ráér gondolkodni, inkább hazasétál mint metrózik, és nagyon tudja, mi történik a világban, mármint a kultúrában. És ezért fizetik. Jó mi?
Tartozom egy vallomással. Amikor először elővettem a könyvet, este 11 körül, nem értettem semmit belőle, és le is raktam. El nem tudtam képzelni, hogy mit akar. Másodjára viszont szombat reggel vettem elő, kellemes alvás után, és egyből meg is világosodtam. Ezt a könyvet kérem szépen csak kipihenten szabad olvasni. Mégpedig azért, mert a könyv semmilyen információt nem tartalmaz, amibe belekapaszkodhatunk, viszont nagyon jó fejtegetések vannak benne, amihez agy kell. És itt jön a csavar. Ez ugyanis nem egy könyv. Nem, ez egy barát, akivel beszélgetni lehet. Talán csak a magáét szajkózza, de azon lehet merengeni, nem is keveset. Feldob témákat, gondolatokat, aztán kicsit megrágcsálja őket, elmond róluk ezt-azt, aztán hagyja, hogy mi leszűrjünk belőle valamit, ha nem tesszük, akkor se sértődik meg.
Én mindegyik könyvvel remekül tudok beszélgetni, de ezzel különösen. Ez aztán megérdemli az ajánlást, de nem éjszakai olvasmánynak..

Hagyaték

Most, hogy ilyen gyorsan végetért a Telek Balázs történet, az emberből előtör a művészettörténész is, és megkérdezi magától, hogy mi lesz a művekkel, amiket létrehozott. Nem lenne természetes, hogy gyorsan kiállitást hozzanak össze mondjuk a Mai Manóban?
A helyzet sajnos nem túl rózsás. Emlékszünk még Kerekes Gáborra? Ő azért elég nagy név volt ahhoz, hogy kb. akárhol. igen, a Nemzeti Galériában is összehozzanak neki egy tárlatot. Nem ez történt. Összeállt valamiféle bizottság vagy emlékkör, amibe jó érzékkel azt a Barta Zsoltot kérték fel, aki évtizedeken keresztül a barátja volt, nyilván sokat tud az életműről. De azóta is nagy a csend, az egy szem fotóújságbeli megjelenés óta én nem tudok semmiről. Persze nincs már Nessim galéria, ahol ez a gesztus természetes lehetett volna. Félek, hogy Telek Balázsnál is valami hasonló lesz. Tulajdonképpen már most is emlékekből kell összeraknom a képeit, Artbázis, Nessim, Fotófalu... A Mai Manó is szégyelheti magát: Kudász Gábor Arion mehet, pedig ő nem is fotós, de mondjuk Kerekes Gábor meg nem... De most nem Kudász ellen szólok, mert mára nyilván megkerülhetetlen figura lett, Momén tanit, meg most jelölték két dijra is. Tehát nagyra tartom őt, és ráadásul ő pl. vette a fáradságot, és kijött Bécsbe a Fotókönyv fesztiválra, és általánosságban is sokat tesz a művészeti életért. Hanem azért ott van a kisördög bennem, hogy Kerekes Gábor bizony a fél életét a Manóban töltötte, én. pl. akármikor mentem könyvtárba, mindig ott volt, és mindig lehetett vele beszélgetni..
Na mindegy, nem erre akarom kihegyezni ezt az irást, csak azt akarom mondani, hogy sajnos Telek Balázs esélyei sem jobbak, már elnézést a morbid szóhasználatért. Mi folyamatosan, évtizedek óta ezt csináljuk: mindenki beszél Erdély Miklósról, hogy mekkora ász volt, ugyanakkor a mai napig egyetlen katalógus nem jelent meg róla. Ki ismeri az ausztriai úthengeres performanszát? Nagyon kevesen, és én is csak véletlenül, szerencsével. Egyébként olyan is van, van bizony, Erdély Miklós alapitvány. Aztán ott van Hajas Tibor. Az irásai megjelentek, de semmi más, kiállitás nuku. Szóval mit is csinálunk a nagy hőseinkkel, a művészeinkkel? Jól elfelejtjük őket, és kész. Kerekes Gáborról sincs katalógus, talán már nem is lesz, és kiállitása sem lesz, csak ha megérjük, hogy a Nessim galéria újra kinyit. Kár.

Gárdi Balázs és az iphone

Gárdi Balázs egy nagyon komoly fotóriporter, a legnagyobb újságoknak készit fotósorozatokat, itthon is nyert már első dijat egy afganisztáni képével. Most egy kicsit lusta is vagyok minden újságnak utánanézni, ahol megjelent képe, de nyugodtan mondhatjuk, hogy annál többet, amit ő elért, nehezen lehetne elérni a szakmában. Hosszú évekig fotózott háborúkban szerte a világban, és még mindig a legjobbak közt van. A francia Photo magazin ugyanis a Visa fotóriporteri fesztivál miatt, meg talán kicsit a migránsügy miatt is, egy olyan számot adott ki, amelyben a fotóriporterségről sok szó esik. Ebben a közegben Gárdi Balázs egy egész oldalas képet kapott az újságban, ami azért nem semmi. És persze a kép még jó is.
A fotóriporterkedéssel amúgy elég sok gond van. Az egyik például a hitelesség, hiszen szinte folyamatosan derülnek ki botrányok a képek hitelességével kapcsolatban. Naná, mondhatnánk, ha a Vw..Najó, szóval nagyon nehéz megállni, hogy a képekbe ne nyúljanak bele Photoshoppal, és nem csak azért, mert az olyan egyszerű, hanem mert az újságok is már szinte mindent láttak, igy valami újat mutatni ebben a műfajban szinte lehetetlen.
Az sem könnyiti meg a dolgokat, hogy ma már bárkinél lehet egy fényképező, és bizony kattintgatnak is vele, riporternek képzelve magukat. Aztán az újságok is átalakultak, és ma már nem küldik el a fotósokat 10 évre Irakba, hanem a fotós elmegy a helyszinre, és jobb esetben megveszik a képeit. Rossz esetben meg turistáskodott, ami azért ebben a műfajban nem egy életbiztositás.. És akkor még ott van a Facebook és a többi, ahol ingyen felraknak mindent, tehát miért is venne bárki újságot?
Ebben a közegben Gárdi Balázs egy jó ellenpélda arra, hogy igenis van különbség a profi és az amatőr képek között. Az ő javára.

Yann Arthus Bertrand: Human

Évekkel ezelőtt történt, hogy pár nappal a kiállitásmegnyitóm után sétálgattam a feleségemmel Cannes-ban, már este volt, és egyszercsak belefutottunk a tengerparton egy óriási kivetitőbe, ahol Yann Arthus Bertrand otthon (home) cimű filmjét kezdték épp vetiteni, meg volt előtte egy kis beszélgetés is, de az valahogy közhelyesnek tűnt nekem. Namost Bertrand azért bőven "kötelező olvasmány", például a France from air könyvének köszönhetően, de igen gazdag az életműve, többszáz könyvet készitett. Az otthon filmben azt kérdezgeti, miközben elképesztően gyönyörű tájakat mutat be, hogy miért kell embereknek elhagyniuk az otthonukat - ő persze leginkább a nincs megélhetés tényezőt emelte ki, azért ez jóval a mostani helyzet előtt volt. Nem is azért emlitem, hanem mert talán azért, mert Bertrand már bőven nyugdijas lehetne, és senkinek sem kell megfelelnie, ezért a mostani, Human filmjében sem követ semmilyen hollywoodi fordulatot. Sőt, kifejezetten lassan kezeli a kamerát, a filmben alig vannak vágások, nem Tarr Bélásan lassú, hanem annál gyorsabb, inkább csak nem siet. Filmje amúgy az egyik legnagyobb közhely lehetne, hiszen az emberségről portréfilmet késziteni egyszinű fekete háttér előtt, az azért nem épp egy rambo izgalmassága, de pár perc alatt rájövünk, hogy ennek is van létjogosultsága. Jön egy interjúalany, elmesél egy történetet, aztán tájképek jönnek, aztán újabb interjú, újabb történet. Nem egy hiradó, hiszen a figurák talán sosem szerepelnének semmilyen filmben vagy hiradóban. Mégis, elég sokat meg lehet tudni a minket körülvevő világról. Bertrand már nagyon régóta nem Európában forgat, ezúttal is Afrikát és Dél-Amerikát ejtette útba Ázsia mellett (Pakisztán, Madagaszkár, Kambodzsa, nem folytatom). Nem véletlen, hogy olyan helyeket keresett, ahol nem dúskálnak a pénzben, de nem feltétlen hatásvadász azért. Inkább egy nagypapa kedves bibelődése, akihez nem azért megyünk látogatóba, hogy focizzon velünk, hanem azért, hogy meséljen, és azért neki bőven van is mit. 60 éves kor fölött kötelezővé tenném ezt a filmet, ebből azért sejthető, hogy az ajánlásom ott van. Alternativaként megpróbálhatunk 54 országon keresztül 650 emberrel beszélgetni...

Telek Balázs

Hűha, ez most megint egy olyan dolog, amivel nem tudok mit kezdeni. Mindenféle helyeken már olvasható volt a hir, meghalt Telek Balázs. 41 évesen. Pont mikor már egészen felfuttatta az Artbázist, a fotófalu is stabil márka lett. Ez is arra példa, hogy akkor kell megragadni a dolgokat, amikor lehet, semmire sem lehet várni. Az Artbázisnak is vége, idén már nem voltak olyan jó előadások, amikre mindenképp el kellett menni, és amiken nyugodtan mondhatom, a fél város ott volt.
Ebből nem lesz vidám bejegyzés, pedig Telek Balázs képei néha egészen humorosak voltak.Volt a Nessimben egy csoportos kiállitás, viz volt a témája, és ott volt neki egy vizi isten képe, egy egészen élethű Zeuszt fotózott le a vizben úgy, hogy közben a kép mérete éppúgy meglepő volt mint a kidolgozottsága. Camera obscurával készitette, az volt az egyik kedvence. Talán azért is, mert ahhoz csak ő értett. Igen, más is tudott kartonból hajtogatni kamerá, de az ő képein érezni lehetett a mélységet, a képeinek tétje volt. Őrület.
Amúgy ő is beletartozott abba a szűk körbe, aki szinte minden kiállitásmegnyitón ott volt. Talán nem is volt senki, akit ne ismert volna a szakmából. Az elmúlt években úgy láttam visszavett, gyerekei lettek, ők lettek fontosak.
Gyorsan kellene egy albumot megjelentetni a képeivel, bár nem hiszem, hogy akadna rá jelentkező. Nagy munka lenne.
Nem tudom, mit mondjak még. Szép lenne, ha jelentkeznének a jövő Telek Balázsai, most egy hely megürült.

A Warhol polaroidok

Olvastam egy érdekeset a napokban: mostanában már nem az a fajta portré van divatban, mely szerint a lehető legspontánabb környezetben kvázi lesifotósként kell portrét késziteni egy jó pillanatban, hanem stúdióban, egyenháttér előtt, ami már egyáltalán nem érdekes. Hmm. Való igaz, hogy az utóbbi időben nagyon sok műtermi beállitott portré jön elő, és nagyon kevés az elkapott pillanat. Talán tényleg ez lesz az új portréstilus.
Ezen azért is elmélkedtem, mert a szeptemberi Photo magazinban újra elővették Bryan Adams-et, aki pont ilyen képeket készit, és talán ellenpontnak jó sok Warhol polaroidot is beraktak. A vicc pedig az, hogy Warhol már 72-ben ráérzett erre a nincs-háttér dologra, legalábbis a képei többsége ilyen. És micsoda képek ezek! Csupa olyan ember, akiket bizony még ma is ismerünk, de már jó régen láttunk róluk képet: a bulvár már csak ilyen, elnyom mindent. Ha ma Warhol kijönne ezekkel a képekkel, elzavarnák: mi ebben az érdekes? De 72-ben nem tolongtak az emberek, hogy pl. Basquiat-ot megismerjék. A polaroid technikának amúgy is megvan a maga varázsa. Tudom, mert pár képet én is lőttem még a 80-as években, amikor még egyáltalán lehetett ilyen gépeket kapni, bár már akkor is drága volt. Ó, ha tudom, ráveszem a szüleimet, hogy vegyenek még 8000 tekercset, a polaroidnak ugyanis megvan a maga varázsa. A képformátum pl. kedvez a portréknak. És különben nekem olyan érzésem is van,  hogy ma is elkelne egy olyan gép, amiből azonnal kijön a kép. Nagyinak emlék? Katt. Haveroknak valami közös? Mire a fotónyomtatódig eljutsz, már rég hazamentek. De a polaroid azonnal kész, és most, jó 30 évvel a fénykora után megemelhetjük a kalapjainkat, mert eléggé tartósak az elkészült képek.
Azért a vicc persze az, hogy Warhol csak egy ujjgyakorlatnak gondolta ezeket, és hopp, kiderül, hogy mennyire értékes, még fotótörténetileg is. Ügyes...

Könyvajánló: dr. Máriás: Mona Lisa és a tenger

Nem tehetek róla, iszonyatosan kötődök az iró művészekhez. Kassák Egy ember élete könyvével kezdődött, aztán most már Tót Endrétől Brassai-ig nagyon sok szép példám van arra, hogy egy festő irhat. S persze valljuk be, hogy én is szeretem az önkifejezés ezen eszközeit váltogatni, igy ennek a könyvnek sem tudtam ellenállni. Pedig mostanában sötét fellegek repültek el a festő felett: kiderült, hogy mindenféle politikusokról festett portrékat, és ez már Nagy Kriszta Tereskovának sem hozott igazán szimpátiát. Dr. Máriással eddig úgy voltam, hogy egy szines egyéniség, a képei a legborzalmasabb giccsből minden átmenet nélkül néha átmennek egészen érdekes dolgokba, részleteiben legalább, és akkor már tudtam, hogy úgyis meg fogom venni a könyvet, legfeljebb elkönyvelem a kiváncsiságom újabb áldozatának. S hogy igy lett végül, arról nagyobbrészt a könyv tehet.
Sajnos kénytelen vagyok kitérni arra a tényre, hogy az utóbbi időben rettenetesen sok fércmű jelent meg, olyanok, amikben leirják, hogy szeretlek, és körülirják, vagy a helyzetből láttatják. Itt is ez a gond. Az még hagyján, hogy semmiféle leirást nem kapunk, se tájleirást, se embert, de az iró még mintha kérkedne is vele, abszolút minden súlytalan. Az első 5 oldalon a főhős eléri a mennyei nirvánát, majd eldobja, aztán 5 perc alatt tanitói állást szerez egy faluban, ahol nincs is iskola. Gratulálok, épp csak a fanfár hiányzik, bár később előkerül az is. Mivel az események kicsit sem következnek a főhős személyiségéből, és eleve egy félmondattal elintéz olyanokat, minthogy a szállásadója belészeret, igy nem tudunk azonosulni a főhőssel. Ez azért is lehetetlen lenne, mert az egész könyvben nem derül ki, hogy ő milyen: néha szarkasztikus, mintha kocsmában lenne, aztán lefekteti az összes nőt.
Repül a könyv a sarokba. Azért egy jópofa ötlet volt: az iskolásokat, akik hozzá járnak tanulni, hires festőkről nevezi el, és a személyiségüket is átveteti, vagyis Warhol visszahúzódó lesz, Caravaggio jól rajzol, Van Gogh meg nem áll jól a nőkkel. Igy leirva ez sem hat viccesnek, de a könyben egészen jól jön ki. Ezzel együtt nyilvánvalóan értéktelen az egész, sajnos Boris Vian életművéből csak annyi maradt meg a szerzőnek, hogy jó sok abszurd dolgot kell irni. Hogy minek? Az már nem lényeg.