2015. szeptember 23., szerda

A Warhol polaroidok

Olvastam egy érdekeset a napokban: mostanában már nem az a fajta portré van divatban, mely szerint a lehető legspontánabb környezetben kvázi lesifotósként kell portrét késziteni egy jó pillanatban, hanem stúdióban, egyenháttér előtt, ami már egyáltalán nem érdekes. Hmm. Való igaz, hogy az utóbbi időben nagyon sok műtermi beállitott portré jön elő, és nagyon kevés az elkapott pillanat. Talán tényleg ez lesz az új portréstilus.
Ezen azért is elmélkedtem, mert a szeptemberi Photo magazinban újra elővették Bryan Adams-et, aki pont ilyen képeket készit, és talán ellenpontnak jó sok Warhol polaroidot is beraktak. A vicc pedig az, hogy Warhol már 72-ben ráérzett erre a nincs-háttér dologra, legalábbis a képei többsége ilyen. És micsoda képek ezek! Csupa olyan ember, akiket bizony még ma is ismerünk, de már jó régen láttunk róluk képet: a bulvár már csak ilyen, elnyom mindent. Ha ma Warhol kijönne ezekkel a képekkel, elzavarnák: mi ebben az érdekes? De 72-ben nem tolongtak az emberek, hogy pl. Basquiat-ot megismerjék. A polaroid technikának amúgy is megvan a maga varázsa. Tudom, mert pár képet én is lőttem még a 80-as években, amikor még egyáltalán lehetett ilyen gépeket kapni, bár már akkor is drága volt. Ó, ha tudom, ráveszem a szüleimet, hogy vegyenek még 8000 tekercset, a polaroidnak ugyanis megvan a maga varázsa. A képformátum pl. kedvez a portréknak. És különben nekem olyan érzésem is van,  hogy ma is elkelne egy olyan gép, amiből azonnal kijön a kép. Nagyinak emlék? Katt. Haveroknak valami közös? Mire a fotónyomtatódig eljutsz, már rég hazamentek. De a polaroid azonnal kész, és most, jó 30 évvel a fénykora után megemelhetjük a kalapjainkat, mert eléggé tartósak az elkészült képek.
Azért a vicc persze az, hogy Warhol csak egy ujjgyakorlatnak gondolta ezeket, és hopp, kiderül, hogy mennyire értékes, még fotótörténetileg is. Ügyes...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése