Agnes Martin, Porsche és a posta

Idén nem jutottam el Londonba (az ismert dolgok miatt), pedig jó lenne már újra körbeszimatolni. Legutóbb úgy jöttem el, hogy a könyvekkel teli hátizsákom mellett a noteszomban kb. 10 új hely is volt, melyből négyet biztosan meglátogatnék újra, lényegében akármikor. Ezzel együtt London kilőve idénre, és azért legyünk őszinték, nem az a kifejezett turistaközpont, inkább munkahely egyre több magyarnak.

Azt találtam ki, hogyha nem mehetek ki, akkor legalább a fő Tate katalógust megrendelem. Kicsit ugyan izgultam, mikor a két lehetőség a nem biztositott (vagyis normál levél nálunk) és az ajánlott volt, viszont az ajánlottért annyi pénzt kértek, hogy abból majdnem én is ki tudtam volna utazni, amit nem terveztem. A Magyar Postával volt már néhány cifra esetem, és az a legenyhébb véleményem, hogy a nem ajánlott levél az szabad préda. De mindegy volt, a kiváncsiságom győzött, megrendeltem. Persze happy end lett a vége, sőt, még sms-t is kaptam, hogy hamarosan érkezik a cucc, és persze nem is a posta hozta, hanem futárszolgálat, szép logóval és formaruhás emberkével. Ja hogy ez a normál küldemény? Aztán eszembe jutott a Top Gear, angliai autós műsor: ott egy Porschéval versenyeztek az angol posta ellen úgy, hogy egy kis szigetről indultak az ország másik felébe, és persze vesztettek (a posta helikopteren viszi a leveleket az angliai szigetekről).

Zavarba ejtő ez a kötet. Mégpedig azért, mert bizonyitja a nyilvánvalót: egy képnél csak az számit, ha ott állsz mellette, és nézed. Minden más nézet torzitó és igazságtalan. Számtalan példát tudnék hozni, most hozok egyet: Rothkot. Az ő képei teljességgel érthetetlenek fekete-fehérben, egy átlagos tankönyvben, de még szinesben is, mondjuk 10 centis méretben. Sajnos ott kell állni a Tate-ben a 4 *5 méteres kép előtt, és akkor van esély. Én is nézegettem furán a képeit könyvekben: mit esznek ezek ebben? Aztán élőben kiderült, hogy az a kosz az egy szinátmenet, az a paca az egy szin, és egyáltalán, az ő képei tájképek horizontvonallal. Most pedig ugyanezt érzem Agnes Martinnál: látom a képeket, és nyilván százszor jobb, mint egyáltalán nem látni őket, mégis elfogott a vágy, hogy élőben kellene ezeket megnézni. Alszom rá egyet.