Csak a lényeg hiányzik

Minden alkalommal, amikor Párizsban járok, és találkozom művészekkel, kézenfekvő találkozási pont a Pompidou előtti terület. Teljesen ingyenes, remek hangulata van, és ha hiányzik egy itóka, a közeli boltból olcsón beszerezhető. Csak néha zavarnak meg erőszakos maghrebiek (afrikaiak), ennyit ki lehet birni. A lényeg, hogy egy olyan hely, ahol nem kell feszengeni.
Nem csak Párizsban van ilyen hely. Ez pl. a bécsi megfelelője, tegnap:

Ez annyival több, hogy van egy kifőzdesor, koncertek, gyerekprogram, de nem muszáj költeni, a füves részen simán át lehet beszélgetni a délutánt.
Egy pesti galériás mindig azt mondta nekem, hogy azért szeret Pesten élni, mert itt még hajnali háromkor is beszélgetnek az emberek, leugranak a Kőlevesbe, és idegenekkel is lehet ismerkedni (mármint beszélgetés céljából). Nem tudom ki hogy van vele, én az utóbbi időben ezt egy kicsit hiányolom. Már nem téma a művészet, vagy ha igen, kizárólag az mma baromságai, ami persze jogos, csak épp egy kicsit már unalmas. És tele van a törpöm azzal, hogy ők határozzák meg, hogy miről beszéljek..Na nem, akkor inkább irány Bécs, ahol lehet pl. Anselm Kieferről beszélni. Hogy ki ő? Hamarosan róla is lesz szó.

No de kicsoda Yves Klein?

Kezdjük a sznob megközelitéssel. Yves Klein? Hát a kék képek, tudod! A kevésbé sznob válasz viszont az, hogy fogalmunk sincs, kicsoda ez az ember. Már meghalt, és kék képeket festett, egészen jól értesültek a monokróm szót is használhatják, és nekem felsejlett egy egyszinű kék kép, ami őszintén szólva nem hozott lázba.

Egy ideje már úgy használom a Pompidou központot, mint egy könyvtárat. Rengeteg olyan festő van, akit nem ismerek, vagy legfeljebb 1-2 képét, mert a lapokban nemigen lehet olvasni róluk, kiállitásuk nincs, valami alapitványuk általában van, de az ugye nem számit, mert nem nyilvánosak. Elég jól sikerül összehoznom infókat olyan emberekről, mint Sam Francis, Niki de Saint Phalle, Agnes Martin, Bill Viola, a sort hosszasan lehetne folytatni. De Yves Kleinről még a Pompidou-ban sincs katalógus, vagy csak nem találtam meg, lehet. Találtam viszont egy filmet róla, úgyhogy végülis révbe értem. Kicsoda tehát ez a fickó?
Két festőművész egyetlen gyereke, és bizony rettentően elkényeztetett. Fogalma sincs, mit kezdjen magával, tehát művész lesz. És a vicc az, hogy 32 évesen megnyilik a retrospektiv, visszatekintő kiállitása, tehát bejött neki a  móka. Másfelől meg nem tűnik igazán jelentősnek, amit alkotott. A film szerint ő találta ki az akcionizmust, vagyis azt, hogy egy kép egy megnyitó alkalmával készül, ráadásul tasiszta módon, vagyis az emberi testet használva. Yves-nél ez persze pucér csajokat jelent, naná, az ő mindenféle mozgásuk hozza létre a műtárgyat. Még a filmben is rettentő sokáig magyarázzák, hogy miért választotta a kéket a szinte egyetlen szinnek, amit használ, ennek ismertetésétől eltekintek. A lényeg, hogy bár legtöbb képén valóban egyetlen kék árnyalatot látunk, tehát monokróm képek, azért használt ő más szint is más képeihez. Kicsit úgy volt vele, mint Duchamp a wc kagylóval: annyira hozzánőtt a nevéhez, hogy később már tudatosan használta a figurát. Alkotott egy szimfóniát egyetlen hangra, persze a végén ez is meztelen nők festékkel való bekenésében csúcsosodott ki.. Mindenesetre engem lenyűgözött a szabadságával és egyre újabb ötleteivel, amiről persze még sosem hallottam, de legalább olyan jók, mint Niki de Saint Phalle-nál. Vagy mint Dalinál. És persze óriási kár, hogy csak 34 évet élt, bár igy is bevonult a művészettörténetbe, hiszen Duchamp kiállitást sem rendeznek folyton nemigaz?

Keserü Ilona az M21 galériában Pécsett

Sajnos a Modem megszüntével elmúltak azok az idők, amikor érdemes volt autóba ülni, és egy kiállitás kedvéért vidékre menni. Talán még a Paksi Képtár az, amiért talán érdemes, bár Bak Imrével is elég sok helyen lehet találkozni. Ja és Balatonfüred, a Vaszary villa, és még Veszprém, a Vass gyűjtemény. Igen, Pécs nincs ebben a felsorolásban, és Keserü Ilona is látható volt már a Ludwigban, a Budapest galériában, Füreden.

Eszem ágában sem volt Pécsre menni egy Keserü Ilona kiállitásért. De ha már amúgy is le kell mennem? Na az már más.

Nagyon kellemes meglepetésként ért a Zsolnay negyed mai állapota, végre elkészült minden, mindenfelé fiatalok mozognak, a madarak csicseregnek, és az összes tér nagyvonalú, belakható. Ha már ott van az ember, kombinálni is lehet a különböző kiállitásokat, a Gugyi gyűjteményről irtam is már, és az 500 Ft-os belépő is vicces ma már.

Mivel elolvastam, hogy a máshol soha ki nem állitott függőleges oszlopok lennének a tárlat szenzációi, igy az mozgatta meg leginkább a fantáziámat. Keserü Ilona képei ma már látszólag teljesen esetleges, ottfelejtett kompozicióknak tűnnek, de nem volt ez mindig igy. Ráadásul a hosszasan magyarázott szinskála önmagában talán nem elég tartalmas ahhoz, hogy belakja a képeket, de azért azok mégis működnek. Pláne egy Nádler vagy Bak Imre után. De. Nem véletlen, hogy külföldön egyáltalán nem emlitik, nem kerül kontextusba. Nem baj, kedves gesztus Pécs részéről, hogy a városhoz ezer szálon kötődő festőnőnek hoztak össze kiállitást. Ha valaki arra jár, nézzen szét a Zsolnay negyedben. Ott meg már csak pár lépés lefelé a galéria...

Tracey Emin a Carolina Nitsch project room-ban New York-ban

Tracey Emin az angol Ujj Zsuzsi. Igy mond valamit? Feminizmus a témakör. Hogy ez miért érdekes? Mert jó lenne, ha lassan nem kéne a "nőművészet" meg mindenféle "feminizmus" szavak mögé bújni, ha egy nő a saját, természetesen nőélményeiről szeretne beszámolni. És Tracey ebben elég úttörő volt, legalábbis a szakkönyvek megemlékeznek arról, hogy egyszer a Tate-ben állitotta ki a saját ágyát. Az már elég intim?

Még a Verebics lányok jutottak eszembe, akik szintén reflektálnak a témára, de nem direktben. Mint művészet, Tracey munkái sokszor nem éppen harmonikusak vagy ha videóira gondolok, mégcsak nem is gusztusosak, de ez a műfaj nem is erről szól. Az időközben nem fiatal, 63-as születésű nő következetesen épiti az életművét, és mitagadás, legújabb képei elég sokat mutatnak ebből, miközben a téma nem csak csajoknak fontos.

A Gérard Fromanger film

Amúgy tiszta hihetetlen, most rákerestem, és egyetlen hazai újság vagy akármi sem foglalkozik a Reigl Juditttal, az ő 5 kiállitásával Párizsban. Ünneplik New York-ban, ünneplik Párizsban és ennyi, nálunk zubog az mma szemét. Hát igy bánunk mi a tehetségeinkkel, Kincses Károlytól tudom, hogy Robert Capa emléktábláját levették az Astoria mellől, A Rákóczi út 6-ról, mivel a fotószövetség nem fizette a táblabérletet... Miért kell fizetni azért, hogy büszkék lehessünk arra a táblára? Mondjuk a fotószövetség is megér egy misét, lassan másfél év telt el a botrányos választás és egymás támadásából, sőt már a biróság is eldöntötte, hogy mi van/volt/lesz, mégsem történik semmi. Annyira semmi sem történik, hogy abban sem vagyok biztos, még létezik egyáltalán. Na mindegy.
Fromanger-ről az előbb irtam, már lehet egy hete is, érdekes felfedezés volt számomra a munkássága, semmiképpen sem megkerülhetetlen, de azért érdekes.
Egy ideje amikor a Pompidou-ban vagyok, elgondolkodom azon, albumot hozzak-e vagy filmet egy-egy festőről. Persze nem összehasonlitható a dolog, hiszen az album az igazi, és minden más csak pótlék, de a filmnek is van előnye, be tud rántani egy életműbe. Keith Haring filmjét pl. receptre irnám fel, csakúgy mint Aj Wei Wei és az Artist is present művésze is csodás filmen, sőt, olyan dolgokat láthatunk, amiket albumokban nemigen. Sajnos viszont a film nehéz műfaj, Warholról pl. nem készült igazán jó film, egyszerűen azért, mert nem örökitették meg az életét, és utólag visszaemlékezve meg már nem olyan.
Végre beszéljek a Fromanger filmről is, igaz? Nem egy fontos darab. Az ötlet jó, hogy majd a stúdióban beszélgetnek vele meg alkotás közben filmezik, de ez kevés. Fromanger semmit sem árul el az életéről, hogy honnan jön, kik a barátai, hol kezdett, igy viszont csak annyit látunk, hogy egy öregember polemizál a festészetről, meg néha ecsetet ragad. Nagy kár, mert amúgy óriási lehetőséget szalasztottak el, hiszen a festő élete tele van érdekességekkel, tele emberekkel, akiket meg lehetett volna szólaltatni. Ez igy kettes,de csak mert sok képet látunk és amúgy jó fej az öreg. Az albumot kellett volna...

A 93 éves Reigl Judit köszöntése

A Le Journal des Arts francia magazin egész oldalas életműportrét közöl a festőnőről annak az ürügyén, hogy 5 párizsi galéria is köszönti a 93 éves művészt egy-egy önálló kiállitással, és amikor pl. a Galerie Minotaure teszi ezt, akkor ott helye van a nagy szavaknak.

Nem mintha Reigl Judit nem lenne már igy is szupersztár: New York-tól Párizsig mindenhol jól cseng a neve. 1950-ben érkezett Párizsba, a legjobb pillanatban, amikor a festészetnek igazán volt tétje. Minden visszaemlékezés megemliti bátorságát és függetlenségét, mellyel nemet mondott André Bretonnak és lényegében bárkinek, aki bármilyen irányzathoz csatolta volna. Persze a mesébe illő történethez az is kellett, hogy már szinte azonnal a legnagyobb festők fogadták barátságukba.
Nekem mindig is nagy kedvencem volt. Először talán a Makláry galériában láttam az egyik "forradalom" képét, és úgy voltam vele, hogy igen, ez az, ami továbbviszi Pollock-ot, szinesebb, érdekesebb annál. Aztán nem sokra rá New York-ban a János Gát galériában láttam egészen más képeit, és nem hittem a szememnek. Ez nem lehet ő- mormogtam magam elé, pedig csak annyi történt, hogy egy másik korszakából való képet láttam. Azóta persze már rég megvettem a Makláry Kálmán Galéria katalógusát, de továbbra is csak azt mondhatom: számomra a "robbanás" sorozat jelenti a művésznőt. Ettől függetlenül lenyűgöző, hogy milyen széles skálát járt be a festészete, és persze az is, hogy nem a galeristáknak festett, nem ismételte önmagát. Aki járt a Ludwigban az életműkiállitásán, az láthatta, hogy a műveit befogadni nem egyszerű munka, de óriási élmény...És most ott látom az újságban a még mindig aktiv festőnőt, és csak hüledezek, 93 évesen igy?

Artforum május

Imádom Csikós Zsolt irását egy autós újságról (http://totalcar.hu/belsoseg/2016/01/10/most_akkor_egy_kis_kultura/), de képtelen lennék ilyet irni az Artforumról. A világ legsznobabb újságja annak az öt embernek szól, akik minden egyes oldalát értik, esetleg még további 10-nek, akik azt mondják hogy értik. De hiába, a benne szereplő művészek 99 %-áról nemhogy még nem hallottunk, hanem elképzelni sem tudjuk, miért kerül be a lapba. Volt egy idő, amikor annyira sznobnak éreztem magam, hogy komoly erőfeszitéseket tettem arra, hogy megismerjem az ott felsorolt festőket, de aztán kigyógyultam ebből. Akkor már inkább a Journal des Arts? Arról legközelebb irok.

Az Artforumban az a jó, hogy mindenki benne van, aki fontos. Persze a fontos fogalma szubjektiv, de alapvetően inkább forditva működik: aki nincs benne, az nem fontos. És persze az igazán nagyok a Gagosiannal kezdve mind benne vannak. Ez is egy mérőszám: Prágában pl. az egyik galériában már előfizettek az újságra, noha nem szerepeltek benne. Nálunk? Hagyjuk. Zéró.
Minden számnak van egy témája, mégha ez a gyakorlatban nem is jelent sokat. A májusinak a divat a témája, össze is hoztak egy rakás olyan képet, ami még véletlenül sem esztétikus, amúgy leginkább nem is a divatról szól, és amúgy is.
Amit a legjobban szeretek az újságban, az a trendfigyelő. Nyilván semmi hasonló nevű rovata nincs az újságnak, de a megjelenő képekből én le szoktam szűrni ezt-azt. Volt idő, amikor mindenki figurativ volt, de úgy, hogy az arc roncsolva legyen, az absztrakt is menő volt, az indusztriális tájak is, és még ezer trendre ebben az újságban figyeltem fel, ha már nem jutok el minden hónapban New York-ba, hogy a saját szememmel figyeljem ki az eseményeket.
És mi a május képzőművészeti trendje? Az elmaszatolt táj, lehet egy homokszinű irodabelső is, vagy egy életlen beton, bármi, csak ne lehessen semmit igazán kivenni rajta. Múló hóbort, hamarosan jönnek majd az épitett hóemberek vagy akármi más, ahogy eddig is...