Bret Ellis és Alex Israel a Gagosian galériában

Nahát, miért nem olvastam én erről sehol? Douglas Copelandről Párizsban tudtam meg, hogy egyébként, mármint egyébként egy remek iró, sőt az X generáció regénye sokáig a legmagasabb polcon szerepelt, és közben a fickó mellesleg képzőművész, méghozzá elég jó nevű galériákban állitják ki a képeit. Irtam is róla itt a blogban. Ha meg máshonnan nézzük, akkor meg elég nyilvánvaló, hogy a tehetség nem korlátozódik egyetlen területre, és évekig sorolhatnánk a példákat, hogy igen jó festők milyen jókat irtak vagy forditva. Sőt, mondjuk az olasz reneszánszban eleve 7 művészeti ágról beszéltek.

Itt most mégsem erről van szó. Nem, Bret Ellis nem kezdett festeni, mindössze összeállt egy sorozat erejéig Alex Israel-el, aki egyébként nem olyan rossz nevű művész Los Angeles környékén, és közösen hozták össze a képeket. Az Artforum kritikájában azt emeli ki, hogy ezúttal valóban közös munkáról van szó és nem a képek magyarázásáról vagy éppen a szöveg illusztrációjáról. A kép és a szöveg sem működne egymás nélkül - igy a neves lap.
Hmm. Bret Ellisnek jó kis odamondásai voltak már eddig is, aki látta a Twitter bejegyzéseit, biztos lehetett benne, hogy azok a szövegek többre érdemesek, mintsem lábjegyzetnek egy mobiltelefon képernyőjére. Ezzel együtt a blikkfangos mondatok nem elég konkrétak ahhoz, hogy igazán magukhoz vonzzanak, a képek pedig annyira jellegzetesen L. A-sek, éjszakai felhőkarcolók, óceán, tengerpart, pálmafák, hogy azok lehetnének akár egy spam prezentáció képei Jehova akárhanyadik egyháza nevében vagy giccsparádék egy reptéri boltban. Persze több méteres képméretnél még ezek is többletjelentést kaphatnak, de kénytelen vagyok arra gondolni, hogy ezeknek ott a jólétben nem volt szükségük a gondolkodásra. Aztán ki tudja, lehet hogy csak irigykedem rájuk. Mindenesetre nem kerültem igazán közelebb Bret Ellishez, márha ez egyáltalán lehetséges lenne akármilyen úton..

Yayoi Kusama a Victoria Miro galériában

Az Artforumban láttam egy egész oldalas képet, amit nem tudok kiverni a fejemből:

Ez egy installáció egy tükörteremben. Ezek a tökök önállóan is működnek, sőt más szinben is elkészitette a művész, az is legalább ennyire látványos. Azon kivül, hogy ha Londonban laknék, biztosan megnézném, mást nem is tudok hozzátenni ehhez a látványhoz...

Népszabadság október 8

Egy kicsit suta lenne a magyar művészeti akadémia bohózatszervezete után érdemben felháborodni bármin is, de azért mégiscsak bosszantó, hogy már a látszatra sem kell ügyelni. Trafikmutyi? Földeladásmutyi? Paks2mutyi?  Habonymutyi? Ugyan min kéne meglepődnünk? Rogán helikopterrel röpköd esküvőre? És?

Azért az már csak feltűnő, hogy a legtehetségesebb, nyelveket beszélő százezrek elhúztak innen, nem ide fizetik az adót, nem vesznek részt ebben.
A sokszinüség jó. Lehetne egyetlen állami művészetről szóló lap - mint ahogy már van is mma-s, de abba bekerülni nem érdem. Nem véletlen, hogy minden országban több, van ahol egészen sok lap jelenik meg, és nem csak a művészetről. A sokszinüség azért jó, mert többféle irányzat is kifejtheti a véleményét, nem csak egy igazság létezik. A Műértő, az Új Művészet, az Artmagazin valójában nem konkurenciái egymásnak, hiszen egy széles látókörű ember úgyis megveszi mindegyiket, hiszen egészen másról irnak.
Sajnos az újságirás ázsiója, vagy mondhatnám presztizsnek is, leáldozóban van. Nem, nem csak az online lapok miatt, hanem azért is, mert az újságirók is a könnyebb utat választják. Ha már elolvastam a szombati Népszabadságot, lehetetlen nem megjegyeznem, hogy ez a lap köszönőviszonyban sincs a 90-es évek eleji vaskos és tartalomdús újsággal. Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok népszabi párti: a szombati mellékletet szerettem csak. De felesleges politikailag korrektnek lenni: a történet az, hogy az újság irt Rogán helikopterezéséről, majd válaszként megszüntetik a lapot, ezt lehetetlen kimagyarázni.
Egy illúzióval megint szegényebbek lettünk.

a női nézelődés, második fejezet: ahogy a nő látja a férfit - Cheim és Read galéria, New York

Szeretem az intellektuális visszavágásokat. Azt szerintem mindenki tudja, hogy a pasik, hmm, sokszor hogyan néznek egy nőre - természetesen szexuális tárgyként, hogyan máshogy? - ugyanakkor a nők is felszabadultak már állitólag, tehát lehetne nekik is véleményük. Mégis elég ritka az, amikor egy női megnyilvánuló nem az ő feltétlen elfogadását követeli, ezért ez a 30 festőnőt felvonultató kiállitás igazi inyencfalat. Na nem éppen ezért a képért:

Az aktuális Artforumban látható kép a férfiaknak egy jót behatárolható részére koncentrál. A többi kép sem éppen babaszobába való, de azért van egész kedves, fotelben pózolós, laza csávós, mint ahogy annak egy sokszinű anyagban lennie is kell. Nem mondhatok mást: hajrá csajok!

Bethan Huws a Hollenbach galéria képviseletében a Viennacontemporaryn

A bécsi Viennacontemporary-n nézelődve egyszercsak szembejött ez a darab:

A bal oldali tábla felirata: J'ai ma muse, a jobboldalié: Je m'amuse. Az elsőt úgy mondjuk: zsé ma müz, a másodikat: zsö mamüz. Egészen apró eltérés, sőt, ha gyorsan mondjuk, gyakorlatilag ugyanaz, mig jelentésben azért elég jelentős az eltérés. Mondjuk a francia nyelv egyenesen hemzseg ezektől a majdnem ugyanazt mondom de mégis egész mást jelent szófordulatoktól. Sőt, a chat (amit úgy mondunk, hogy "sa"), macskát jelent, csakhogy ha nőnemben mondjuk...hát az is jelent valamit. Pedig az csak egy "le" helyett "la".
A jobb oldali táblán a házastárs szóból indulva jutunk el apró változtatásokkal egy egészen mást jelentő szóig, és micsoda vicces lépésekben! Igy tehát nagyon könnyen elmondható, hogy ez a mű egyrészt közhely, hiszen mindenki tud franciául, másrészt meg a művészet feladata éppen a közhelyek máshogy megjelenitése, úgyhogy én most adok ennek a műnek egy jópontot.

Keserü Károly a Várfok galériában

Veszélyes játékot űz a Várfok galéria. Egyfelől még mindig egy nagyon komoly, odafigyelést igénylő hely, másfelől a legújabb kiállitása kapcsán több kérdés is felmerül bennem. A hirlevelükben kiküldött szöveg alapján legalábbis az év kiállitásának gondoltam a Keserü Károly tárlatot. A szöveg lenyűgöző, a benne lévő gondolatok nemkülönben, mellesleg megemlitik benne Moholy-Nagy-ot, az izmusokat és azt, hogy ezek a mozgalmak sosem fejtettek ki minden ábrázolási lehetőséget, de most jön a művészünk és beilleszti a hiányzó láncszemeket. Ambiciózus.

Csakhogy amikor belépek, azt látom, hogy a felület apró pontokból áll össze, de mintha az alkotó túlságosan is arra koncentált volna, hogy ezeket a pontokat rendezgesse, és a teljes kép már nem állt össze.
Amúgy hat évesen, már nem emlékszem miért, labirintusrajzolásba kezdtem. Egy kockás füzetben meghúztam a 4 oldalt, 1-1 bejáratot hagyva a két oldalon, majd addig húztam a vonalakat, amig össze nem állt egy labirintus. Miután ráéreztem az izére, különösebb nehézség nélkül gyártottam belőle vagy tizet. Szerintem Keserü Károly is igy lehetett ezzel. Megrajzolt egy négyzethálót, és ha már ezzel elbabrált, akkor telepöttyözte a kockákat. Még az absztrakton belül is csak az elfeledett Ágnes Martin próbálkozott ilyennel. Nagyon-nagyon kérdéses, hogy ebből bármilyen tehetséggel is lesz-e kép. A kiállitás bal oldali részében ez szerintem nem sikerült. Itt van ez a fotózott kép. Kis felbontásban persze nem az igazi, de végülis mit látunk rajta? A művész szerint a 20. század történelmét. Szerintemcsak egy arányérzékkel rendelkező ember ujjgyakorlatát. Mit gondol tovább ez a stilus? És külön kikérem magamnak Moholy-Nagy emlitését.

Igen ám, csakhogy van még egy terem. Itt pedig az eddigi egyszinű vászon hirtelen önmagában is absztrakt felületté változik, és arra jönnek a vonalak és pöttyök. Túl azon, hogy ez a vonalazás rettentő erőltetett, ezekben a képekben mégis van valami. A szinek jók, az arányok jók, és feltánik mégegy szereplő: a fonal. Ami eddig unalams egyenes fekete vonal volt, az néhány képen megtelik érdekességgel, a fonál mozgatásából adódó feszültséggel, arányérzékkel. A szinte semmi képekből hirtelen izgalmas felület lesz.
Ettől még nem menthető az első terem unalmas programmunkája. Jobban belegondolva a folytatás izgalma csak az első terem unalmából következik, és talán - de erről még nem vagyok meggyőződve - a képek önállóan nem működnének. Hiszen a kisiskolás vonalazás, pontozás nagyon kevéssé csatolható egy kortárs képhez, pláne ha az egész öncélú.
A végső verdiktem az, hogy a kiállitás elmegy, külön jópont a fenti, vagyis második képnek, mert ott tényleg jó dolgok történnek. Nagy minusz pont viszont a beharangozó szövegért és az első terem unalmáért. Összességében felejthető.

Artforum 54. évfolyam 10.szám

Közhely, közhely, közhely.
De mégis, van valami nagyon találó abban, hogy a fő megmondólap, az igazságok örök tudója, a mindenkinek felülről szóló félistenség egyszercsak széttárja a karját, hogy gyerekek, én se tudom már. Persze mindez csak reklám, de az, hogy sokakat eltalál, nem a véletlen műve.

Nézzük meg a cimlapot. Azt irja, hogy ma, "a mi teljességgel többszólamú és globalizált világunkban, mi szükségszerűen egyfajta utóidentitást veszünk fel, utófajhoz tartozunk, utónemiségben, sőt, utóemberiségben. De ugyanakkor, a politika felfedezte magának az identitást, a magaskultúrával összefogva újrateremtette a kulturális különbözőségeket, nem csupán esztétikai értelemben, de piaci érték szerint is, és ezek az értékrendek válnak a legerőteljesebbé az újraéledő rasszizmus, diszkrimináció és erőszak fegyvereivel. A technológia szintén új létet és új testeket teremtett. A szociális média nyitott maradt, de épp ezért egyre inkább a szubközösségek és az extremitás irányába hat Az világos, hogy az identitás visszatért, és egyre sürgetőbb kérdéssé vált. Hogyan gondolkozzunk ezen új paradigmák között? Hogyan élesszük újra régi identitásunkat?"
Szép programbeszéd. Ugyanakkor a jegyzetek a lap szélén pont azt mutatják, hogy ezek a szavak nemcsak mondatként, szavanként is megkérdőjelezhetők. Hiszen pontosan mire is gondolunk, amikor azt mondjuk: poszt-identitás? Nem csak kimondunk egy jól hangzó szót, de mögé már nem gondolunk semmit?
Identitás. Milyen új szónak tűnik ez is. Nem emlékszem, hogy Leonardo megkérdezte volna, mi is az identitása. Pedig még csak Olaszország sem létezett. És Picasso gondolkodott vajon a népek kulturális különbözőségein? Monet mit gondolhatott a gender témáról? A világot 500 évig nem zavarta (vagy nem tudtunk róla), hogy a képtárakba a nők pucéran jutnak el, vagyis festik meg őket, a pasik ellenben tevékeny államférfiak, vadászok és csónakosok, vagyis normálisak - bármit is jelentsen itt a normális szó. No jó, legyen akkor poszt nemiség, hisz már vannak nemüket váltott emberek, csakhogy ettől lesz magasabb szintű a művészet?
A helyzet az, hogy egy-két szerencselovagot kivéve senki sem tudja, merre is nézzen. Én még úgy nőttem fel, hogy nem volt mobiltelefon, ma meg kiröhögnek, ha a villamoson nem a facebook-ot nézem, hanem holmi papirkönyvet lóbálok. Még talán 20 éve senkit sem izgatott Kina, ma már nincs is más, csak made in china. Nem voltak fapadosok sem, sőt az apám generációja egyáltalán nem is utazhatott, csak 3 évente egy baráti országba. Ma kiröhögnek valakit, aki még nem járt Londonban.  Változás, változás és megint változás, ez van ma, reggel még az Apple volt a legmenőbb, estére már inkább ciki. Mit tegyen egy műgyűjtő? Régebben nagyon ritka fényképezőket gyűjtöttek, de ma potom áron kapok jobbat. Akárcsak 10 éve szinte senki sem foglalkozott fotóval, mint műtárggyal, ma mindenki. De az ember lassabban változik. Akkor is Mercedest vesz a gazdag, mert azt szokta meg, bár lehet, hogy a Lexus már jobb. Vagy a Tesla, ki tudja ezt követni? Egy Gerhard Richter kép 20 éve nagyon olcsó volt, Damien Hirst egy marketingkampánnyal futott fel, és vajon ki mondaná meg, hogy miért Jeff Koons ma a sztár? A művei alapján biztosan nem mondanánk meg, hogy értékesebb, mint egy impresszionista. Egyáltalán mi ennek az értelme?  Miért kell elrajzolt, látványosan rosszul festett dolgokat kirakni? Mert senki sem hisz már a klasszikus értékekben. Van Gogh jó sztori, de az újgazdagok azért kerültek oda, ahol vannak, mert mindent megkérdőjeleztek.  Egy 27 éves milliárdos milyen képet fog kirakni a falára?
A művészet változik, éppúgy, ahogy mindent bedarál a világ, és lassan tényleg számitógépek irányitanak mindent, az emberi munkaerő felesleges és pontatlan. Mit is mondhatnék ezután az identitásról?