Szabó László szobrász a Sesztina galériában

Néha az az érzésem, hogy a külföldre ment és ott alkotó magyarokról egy végtelen hosszú felsorolást lehetne folytatni. Mai alanyunk, mint annyian, a 2.vh elől menekült Svájcba, majd onnan ment tovább a franciákhoz, ahol elvégezte a Szépművészeti Akadémiát. Rögtön el is helyezkedett, mint kőfaragó egy templomfelújitáson. Ezután, és itt jön a csoda, vagy szemfülesség, szerencse, bármi is legyen az, a Montparnasse-ra költözik, és bekerül - igaz 3 év alatt - jobb galériákba, és vásárol egy műtermet. Innentől még felfelé vezet az út, Miróval és Picasso-val állit ki, 74-ben a müncheni olimpiára készit szobrokat. Állitólag 27 gyereke van. Amikor lehetett, visszajárt szülővárosába, Hajduszoboszlóra, de Cannes-ban is sok időt töltött.

Itthon alig volt kiállitása, nincs benne a köztudatban. A Sesztina galériában, ami maga is egy, hmm, érdekes intézmény, amit úgy értek, hogy a körülményei azért lehetnének jobbak, hátul egy nyikorgó faemelkedőn át érem el azt a pár méteres helyet, ahová a műveit tették. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy bár a falak fehérek, a hely bár elmenne raktárnak, azért egy ilyen jónevű szobrásznak ennél talán jobb körülményeket kellene teremteni.

Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy milyen jó, hogy egyáltalán bele lehet futni a szobrász műveibe Debrecenben. Hiszen korábban én sem ismertem a nevet, és szinte bizonyos, hogy nem is ismertem volna meg máshogy. Ilyen értelemben a galéria egyszerűen csak egy lehetőség, hogy aki utánanéz, a megfelelő személynek nézzen utána. Ezzel együtt továbbra is, immár 26 milliomodszor mondom, hogy jobban meg kellene ismernünk azokat, akik külföldön, jórészt Párizsban futottak be. Mennyivel gazdagabb lenne a művészettörténetünk!

Hank Willis Thomas igazi férfi

Imádom a feminista mozgalmakat, meg aztán magam is az egyenjogúság mellett szavazok, és mivel ez a téma ma is aktiv, jelzi, hogy van még tennivaló e téren. Amiről kevesebb szó esik, az a pasik szerepe, hát persze, hiszen mi bajuk lehetne nekik, jól elvannak a videójátékaikkal meg a sörrel, nemigaz? Ennél egy picit árnyaltabb a kép, és Hank erre érzett rá a művével:

A mű cime: I am a man, vagyis én egy pasi vagyok. Aztán ezt különféleképpen árnyalja a betűk apró változtatásaival. De különben is: miért mondana ma bárki olyat, hogy pasi vagyok? És mit jelent ha mondja? És különben mit jelent pasinak lenni?

Szubjektiv artmarket

Ahogy vasárnap délután láttam, az Artmarket igen nagy siker volt, látogatószámban mindenképp. Piros pontokat, amik az eladásokat mutatják, már alig láttam valahol, de ez nem hinném, hogy meglepő lenne mifelénk. Következzen a szokásos, szubjektivnél is szubjektivebb beszámoló.

A Vintage galériával kell kezdenem, mert Hajas Tibor csodákat azért elég ritkán lehet látni. Ez a mű pedig még a Szilágyi Sándor féle összesitett könyvben sincs benne, noha mindenki (és az internet is) tud a létezéséről. Igazán Alföldi Róbert gyűjteményébe való darab, művészettörténeti jelentőséggel, csodálkoznék ha valaki nem csapott volna le rá.

Cataniából, vagyis az olaszoktól érkezett a következő kiemelt kép, ami talán a vásár egyetlen aktuális képe. Egy fickó ücsörög a bal oldalon, azt mondja: "ki kell vándorolnom", aztán jobb oldalt megérkezik ugyanez az ember, és már azt mondja: "utálom a migránsokat". Ez annyira jellemző gondolat, hogy nem is kommentálom.

Minyó Szert Károlyt már a Nessimben is nagyon szerettem, aprólékosan kidolgozott képein sohasem lehetett slendriánságot látni, pedig nem kevés munka volt létrehozni őket. Ezúttal két egyedi festésű fotót hozott, vagyis egy aluminiumlapra kasirozta a képet, majd jöhetett a festés. Bonyolult kép, nem is hiszem, hogy eleget néztem ahhoz, hogy minden részletét felfogjam.

 Szintén Cataniából érkezett néhány képeslap. Ezt ironikusan mondom, ugyanis nagyon kis képek ezek, talán 10-15 centisek, és döbbenetesen jól vannak laborálva. Csak sajnos egyrészt nagyon drágák, másrészt meg giccsesek is, de egy tanulság mégis van: idén döbbenetesen jól laborált képek érkeztek szinte mindenhonnan, ami két dolgot jelenthet: 1. fejlődik a technika 2. jobban odafigyelnek a nagyitásra. Hajlamos vagyok az 1-esre szavazni de nagyon örülnék a 2-es opciónak is..

A generációs szakadékról is a Beatles tehet

A cim onnan jutott eszembe, hogy láttam egy vadiúj dokumentumfilmet a Beatlesről, Eight days a week cimmel. Namost ami nagyon durva, hogy a Beatles nekem úgy ahogy van, kiesett, vagyis nem volt meg. Oké, hallottam tőlük néhány számot, de fogalmam sem volt egészen a kamaszkorom közepéig, hogy az ekkora flash volt a korban. Igen, a szüleim nem beszéltek róla, nem is volt otthon Beatles lemez, a rádiók akkor már nemigen játszották. De hogy jön ez ide?
Hát úgy, hogy iszonyúan, fenomenálisan, piramidálisan örülök annak, hogy most élek és nem mondjuk 30 évvel ezelőtt. Még Andy Warhol is öltönyben nyakkendőben nyomja, én pedig már mehetek pólóban is akár állásinterjúra is. De hogy jön az öltöny ide?
Ami azt illeti, nem csak a Beatles és Warhol maradt ki. De a Monthy Pyton megvolt, emlékszem, ahogy 6 évesen fetrengek a kanapén, amikor egy jelenetben össze-vissza beszéltek, és mégis vicces volt.
Oké, de mi a téma? Talán a Monet film, melyben egy 85 éves aggastyánt próbálnak szép csajok tutujgatni? Á, hagyjuk. Van, amiért örökké hálás leszek a szüleimnek, mondjuk a Tom Sawyerért biztosan és Rejtőért is. De bakker, miért nem mondták, hogy a művészetben is ekkora sztorik vannak? Persze ők nem látták az Abramovics filmet, amelyben performansz gyanánt pucér csajok mentik meg a művészetet. És nem beszélgettek gyönyörű csajokkal egy lépcsőházban franciául néhány fényképet lóbálva, és nem osontak be egy new york-i partira és nem látták a Dali kiállitást Párizsban.
A rajztanárom általánosban elénknyomta a tankönyvben Picassot, amiből néhány kriksz-kraksz látszott elmosódva, és azt mondta, hogy ezt szeretnünk kell. Megtanultuk tehát, hogy szeretni kell a sötét pacát a tankönyvben, a kép cimét már elfelejtettem. Hanem arra emlékszem, amikor Londonban a Tate-ben jóformán térdre estem a Rothko kép láttán. -Bakker, ez az? - kérdeztem és paff voltam, hiszen a kép, amit láttam, köszönőviszonyban sem volt a reprodukciókkal.
A generációs szakadék ott kezdődik, hogy a szüleink a legjobbat akarják nekünk, vagyis biztos állást, egy takaros menyecskét, aki jól tud porszivózni és persze a nyakkendőt, ami megtestesiti a társadalomban elért igen magas poziciónkat. Ehhez képest én mindig is inkább bulizni akartam, sosem érdekelt hol dolgozom, a takaros csajszi..Na hagyjuk.Nem vagyunk már a múlt században. És tudjátok mit? Most már tudom, hogy Amerikában már korábban beindult a lazitás. Ott volt Woodstock, Jimi Hendrix, vagy olvassátok el Patti Smith kölykök könyvét, és ott van még a Led Zeppelin.. Nálunk pedig mi volt eközben? Nem lehetett utazni, Beatles helyett volt Illés, a többit meg hanyagoljuk. Nem csoda, hogy apám nem vitt el a Cy Twombly kiállitásra New York-ba, és bakker, egy kissé irreális is lenne ezt elvárnom. De..Ugyanakkor ez megnehezit mindent. Hiszen én már abban nőttem fel, hogy járjak utána, nézzem meg, szerezzem meg, ha kell, tanuljak meg franciául és New York-ban nem Salinger, hanem Bret Ellis idézeteket nyomok. És csodálkozva látom, hogy amit én tehetségtelen lázadásnak tartok, azt már az apám generációja régen megcsinálta - Amerikában. Mennyire lehetett durva Pollock-ot látni akár 1970-ben is? Vagy elmenni egy Velvet Underground koncertre? Őrület, hogy ez mind kimaradt. Alighanem nekem kell majd elmesélnem.

Artmarket Budapest

Egy művészeti vásár Budán arra való, hogy egyszer egy évben ne csak az a 20 ember lássa a műveket, aki egyébként is, hanem a szélesebb közönség is megismerhesse azokat, rácsodálkozzon az újdonságokat stb. Persze ehhez azért szükséges a látogató nyitottsága is, hiszen ez egy szellemi tevékenység, és feltétlenül azt igényli, hogy a látogató nyitott legyen az újdonságra.

Ezzel együtt minden ilyen rendezvény torz, hiszen a galériáknak fizetni kell a standért, ezért nem feltétlenül azok jönnek el, akik amúgy fontosak, hanem akik meg akarnak jelenni. A Várfok galéria pl. évekig nem volt, aztán egyszercsak megjelentek, idén nem láttam pl. a Vintage-t, habár most, hogy megnéztem a honlapon, kint vannak. De kint vannak olyanok is, akik egész évben láthatatlanok, viszont ilyenkor a felületes szemlélőnek épp olyanok, mint egy normál galéria. Őket nem kell most felsorolnom. Viszont ezért néha nem is annyira szeretem a vásári nyüzsgést.

Van egy olyan aspektus is, hogy ilyenkor lehet találkozni olyanokkal, akikkel máskor nem, vagy körülményes lenne. Ez talán a legfontosabb aspektus, mert rengetegen foglalkoznak művészettel, de rettentő nehéz elérni őket, itt viszont összefutunk, beszélgetünk.

Egy magamfajta ember - a fenti bevezetők ellenére - leginkább azért megy el egy művészeti vásárra, hogy inspirálódjon. Na jó, elsősorban azért megyek el, mert vagyok annyira sznob, hogy ha egy társalgásban előkerül az Artmarket, akkor ne "csak úgy" beszéljek róla, hanem úgy, hogy láttam is. Meg aztán a blogba is jó még egy bejegyzés. Ezen felül leginkább a séta kedvéért megyek, mert egyszerűen jó érzés ennyi műalkotást egy helyen látni. Ja igen, és az inspirációról beszéltem az előbb. Az úgy működik, hogy olyan szemmel nézem a képeket, hogy be tudok-e illeszteni valamit a saját dolgaimba. Ilyen szemmel nézve a vásárt eléggé kevés érdekes dolgot láttam, de ez magánügy. A fiatalok, ahogy láttam, névgyűjtésre mentek, vagyis a hiányzó oktatást próbálták kiegésziteni néhány fontos névvel. Örvendetes, hogy idén is volt Kerekes Gábor, bár a 70-es évekbeli képei nem jelenthetnek sokat a nézelődőknek. Ez egyébként elég erős kritika, ha úgy nézzük, hogy kirakok egy képet valakitől, akkor az olyan kép legyen, ami nem egy padlásról megmaradt félig befejezett kép, hanem egy erős darab.

Különben rettentő nagy csalódás, hogy szinte az összes kép nagyon emészthető méretű, ami azt jelenti, hogy mondjuk 15 * 30-tól a méteres képig terjed. Igen, a gyűjtő ezeket tudja megfizetni, de én, mint lelkesedő szivesen látnék 2 * 3 vagy akár még nagyobb képet. Vagy az is egy csúcspont volt, amikor az Erdész galéria elhozta Keith Haringtól az aranyozott oltárt, röpke pár millió dollár értékben. Tényleg, idén sem az Erdész, sem a Makláry nem volt kint. Nincs is igazi sztárkép, művészettörténetileg jelentős alkotás, bár egyes galériák biztos megcáfolnának, az érzésem ez. Szóval úgy látom, sok a biztonsági játékos, sok a futottak még mű, végülis mit várhatnék. Ha én nyitnék galériát, biztos, hogy egy igazán emlékezetes standot készitenék óriási művekkel (vagy akár 1 művel). De nem kell izgulni, szinte bizonyos, hogy gyorsan csődbe jutnék ezzel az elképzeléssel...