Hegedűs Béla

Egyetlen képét sem ismerjük. S mivel a 2. világháború alatt halt meg, ez már igy is marad. Pedig Korniss Dezsővel, Vajda Lajossal, Bálint Endrével jóban levő festő többet érdemelne egy rövid szócikknél. De a fellelhető információk is szűkszavúak. Montrouge-ban élt, ami tipikus vidéki falunévnek tűnik, pedig ma már bőven Párizs része délről, a Porte d'Italie alatt, vagyis majdnem metrótávolságban, a Boulevard Périphérique mellett (ami olyasmi, mint a Hungária körút, tehát Montrouge = Zugló). 1930-ban ment ki Korniss Dezsővel, csak ő kint is maradt, párizsi felesége is volt. Bálint Endrével, Vajda Lajossal és persze Kornissal dolgozott együtt, ami olyan, mintha valaki a sakkban a Polgár lányok és Lékó Péter mellett dolgozna. Persze az elképesztően visszahúzódó Bálint Endre, és a mélyszegénységben élő Vajda csak az utókor szemében lett nagy művész, Vajda képeit konkrétan a 90-es években szedték elő egy ágynemütartóból.
Ami ennél is nagyobb baj, az a dolgok elkenése. A tavaly megjelent, drága és igényes Bálint Endre monográfiában Hegedűs Béla nincs megemlitve, de a párizsi út, mely Korniss felől visszaigazolt, a Bálint Endre könyvben egyetlen sort sem kap. Se Montrouge, se Korniss. Olvashatom én akármilyen alaposan a legteljesebb könyveket, és nincs benne semmi erről. Persze végülis miért is lenne, hiszen Hegedűs kiment 30-ban, igaz előtte azért a Tamás galériában, ami akkor a legjobb volt, kb. mint most  a Kieselbach, szerepeltek képei, legalábbis a névsorban benne van. Kiment Párizsba, aztán Pestről láthatatlan lett, aztán gyorsan meg is halt. Nagy kár.

Agnes Martin a londoni Tate Modern-ben

Az a helyzet, hogy a festőnőt még Londonban is be kell mutatni, igy aztán ez a kiállitás különleges csemegének számit. Vakarhatják a fejüket a műértők, de alig van esélyük. Agnes Martin ugyanis nem egy valaha nagyon népszerű, ámde elfelejtett festő, hanem egy néhány kiállitáson résztvevő ismeretlen, és erre az élete igen jó magyarázattal szolgál.
1912-ben született Kanadában, 31-ben az Usába megy nővére után, de csak 30 évesen határozza el, hogy festő szeretne lenni. New York-ban szerez diplomát, de utána teljesen érthetetlenül Mexikó közelébe költözik, és csak 53-ban tér vissza a nagyvárosba. A Harlemben lesz tanár, és 58-ban választja ki a Betty Parsons galéria. Beleveti magát New York művészéletébe, egészen 62-ig, amikor skizofréniát állapitanak meg nála. Kórházba is kerül, és innentől kisebb-nagyobb megszakitásokkal ez a vonal is végigköveti. 65-ben bekerül a Moma csoportos kiállitására, 66-ban a Guggenheimbe. Erre 67-ben elhatározza, hogy abbahagyja a festést. New York-ot is elhagyja, és csak 75-ben kezdi újra. 76-ban a Velencei Biennálén látjuk, de nincs további folytatása a dolognak. Sőt, 80-ban visszautasitja a Whitney Múzeumot, ami retrospektiv kiállitást akar szervezni, mert nem tetszik neki a katalógus terve. 91-ben a hollandiai Stedelijk múzeum szervez neki egyéni kiállitást. 2004-ben hal meg. A hozzáállása Hantai Simonéra emlékeztet, aki nemes egyszerűséggel megtiltotta, hogy kiállitást rendezzenek neki a Pompidou központban (ahová amúgy a festők milliói szeretnének bejutni, hiába).
Szóval itt a magyarázat, Agnes Martin rendkivül visszahúzódó ember volt, és az életében 10 éves periódusok is voltak, amikor nem is foglalkozott festészettel. A képei épp ezért..nehezek. Nem, ez kevés, mondjuk Rothko képei nehezek, Martiné viszont kőtábla súlyúak.

Ha Pollockra könnyedén mondják, hogy de hát ilyet én is tudok, akkor Martin esetében nyilvánvaló ez a mondat.Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy az is kézenfekvő, hogy de hát ez nem is művészet! Megpróbálom megközeliteni a képeit: absztrakt, ezért Pollock, de geometrikus, ezért a de stijl, vagyis Mondrian, de még geometriaibb, ugyanakkor minimalista, vagyis..Nem jó. Legyen Rothko, csak a szinek nélkül, és a foltok nélkül..Haha, Bak Imre? Nem, ő is túl konkrét..Leginkább 50-es évek Svájca, Tápies, Uecker. De ott meg az ötlet dominál, itt nincs ilyen. Akkor..
Semmi. Ki merem mondani, hogy Agnes Martin művei érthetetlenek és érdektelenek? De mégis a Tate foglalkozik vele.. Talán leginkább az amerikai zászló képre hasonlitanak a képei, technikában nagyon hasonló, és ahhoz talán lehetne kötni. Jasper Johns. Talán, de még ő is messze van.
Lehet, hogy még érni kell a képeihez. Én most már 10 éve nézegetek absztrakt képeket, de még nekem is túl elvont. Vagy csak még nem értem meg rá...

Agnes Martin, Porsche és a posta

Idén nem jutottam el Londonba (az ismert dolgok miatt), pedig jó lenne már újra körbeszimatolni. Legutóbb úgy jöttem el, hogy a könyvekkel teli hátizsákom mellett a noteszomban kb. 10 új hely is volt, melyből négyet biztosan meglátogatnék újra, lényegében akármikor. Ezzel együtt London kilőve idénre, és azért legyünk őszinték, nem az a kifejezett turistaközpont, inkább munkahely egyre több magyarnak.

Azt találtam ki, hogyha nem mehetek ki, akkor legalább a fő Tate katalógust megrendelem. Kicsit ugyan izgultam, mikor a két lehetőség a nem biztositott (vagyis normál levél nálunk) és az ajánlott volt, viszont az ajánlottért annyi pénzt kértek, hogy abból majdnem én is ki tudtam volna utazni, amit nem terveztem. A Magyar Postával volt már néhány cifra esetem, és az a legenyhébb véleményem, hogy a nem ajánlott levél az szabad préda. De mindegy volt, a kiváncsiságom győzött, megrendeltem. Persze happy end lett a vége, sőt, még sms-t is kaptam, hogy hamarosan érkezik a cucc, és persze nem is a posta hozta, hanem futárszolgálat, szép logóval és formaruhás emberkével. Ja hogy ez a normál küldemény? Aztán eszembe jutott a Top Gear, angliai autós műsor: ott egy Porschéval versenyeztek az angol posta ellen úgy, hogy egy kis szigetről indultak az ország másik felébe, és persze vesztettek (a posta helikopteren viszi a leveleket az angliai szigetekről).

Zavarba ejtő ez a kötet. Mégpedig azért, mert bizonyitja a nyilvánvalót: egy képnél csak az számit, ha ott állsz mellette, és nézed. Minden más nézet torzitó és igazságtalan. Számtalan példát tudnék hozni, most hozok egyet: Rothkot. Az ő képei teljességgel érthetetlenek fekete-fehérben, egy átlagos tankönyvben, de még szinesben is, mondjuk 10 centis méretben. Sajnos ott kell állni a Tate-ben a 4 *5 méteres kép előtt, és akkor van esély. Én is nézegettem furán a képeit könyvekben: mit esznek ezek ebben? Aztán élőben kiderült, hogy az a kosz az egy szinátmenet, az a paca az egy szin, és egyáltalán, az ő képei tájképek horizontvonallal. Most pedig ugyanezt érzem Agnes Martinnál: látom a képeket, és nyilván százszor jobb, mint egyáltalán nem látni őket, mégis elfogott a vágy, hogy élőben kellene ezeket megnézni. Alszom rá egyet.

Mégegyszer a Saatchi jelenségről

Charles Saatchi menő reklámügynökséget vitt Londonban, amikor egyszercsak eszébe jutott, hogy kortárs művészettel kéne foglalkoznia. Illetve nem csak úgy eszébe jutott, hanem kinézte egy bizonyos fiatal művész munkáit, és a reklámszakmában már ismert fogásokkal felfuttatta őt és még pár másikat. Ők voltak az YBA, young british artist, köztük pedig egy bizonyos Damien Hirst. Igy már rémlik ugye? Ő volt az, aki egy egész cápát formalines üvegmedencébe pakolt, majd jól eladta azt, már nem is emlékszem mennyiért, de pár tizmillió font lehetett. Hogy úgy mondjam, nem éhezett utána. Saatchi pedig a sikertől annyira felbátorodott, hogy megvásárolt egy vityillót, egy szenespincét, egy aprócska 20000 négyzetméteres kastélykát London belvárosában, a Sloane square-nél, ami a Victoria pályaudvartól is kellemes sétatávolságra van, és ott elinditotta a galériáját. Irtam is róla többször is, a profil leginkább a normálistól eltérő, sokszor szexuális témák, de azért igazságtalan vagyok, mert azért akad ott más is, de a fő profil azért ez. Na és, mondhatnánk erre, a reklámszakmából átnyergelt a művészetre, és bejött neki, nem nagy ügy. De az.

Ugyanis Saatchi úr elinditott egy online galériát is. Láttunk már ilyet, mondhatnánk, de nem. Ez egy igényesen, sok pénzből megcsinált komoly online galéria, ami ráadásul nem csak hogy ott van, hanem heti 5-10 eladást is generál. Végülis érthető: egy művészetet kevésbé követő ember egyszerűen felmegy a saatchiart.com-ra, és rövid böngészés után biztosan talál magának képet. Ezen a héten pl. eladtak egy szarvasos képet 5000 dollárért, egy Pollock utánérzést 2300-ért, egy Miro utánérzést 3200-ért, satöbbi. Mi ezzel a baj? Semmi. Viszont. A Saatchi felületén még véletlenül sincsenek olyan művészek, akiket már képvisel egy galéria. Ők ugyanis aláirják, hogy máshol nem árulják a képeiket és különben is. De akkor honnan szerez festőket a Saatchi? Hát ez igazán egyszerű: millióan vannak, akiket nem képvisel galéria, de azért festenek, festegetnek. Nekik már az is nagy szó, hogy egyáltalán valahol látható a képük, és aztán még valaki meg is veszi esetleg..Igen, az egyik tanulság az, hogy nagyon-nagyon sokan festenek, ha leszámitom a 8 millió galériát, akkor is. És ezek az emberek nagyon tudják értékelni Saatchit. De mi a helyzet a másik oldallal? Szinte fel tudnék robbanni, amikor meglátom, hogy milyen képeket adnak el. ÉS mennyiért! Persze ne játsszak izlésrendőrt, de néhány vevőnél komolyan elbeszélgetnék, hogy mégis mi inditotta arra, hogy pont azt a képet vegye meg. Persze vegyük inkább viccesre a figurát. Igazából minden elismerésem: 5000 dollárból, amennyiért egyes képek elmennek, már „rendes” galériában rendes képeket is vehettek volna. Nem más ez, mint az Ikea vagy más bútorbolt képeladása: az sem ér semmit, de legalább olcsó..

Kasza Gábor és a beton

Kasza Gábornak, amennyire tudom, utoljára a Müszi-ben a Blaha Lujza téren volt kiállitása, és akkor az Y sorozatára fel is figyelt a szakma. Óriási, de zömmel érdekes terekbe berakott, nyilvánvalóan oda nem illő, apró emberek voltak a képein, ami igy egyrészt valamennyire mégiscsak figurális ábrázolás volt, de a helyszin nagyon hangsúlyos volt. Én is megjegyeztem a képeket, mert egyrészt szakmailag nagyon jóknak tartom, másrészt valahogy bele is másztak az agyamba. Akkor még nem tudtam...(ha jól emlékszem, Pelikán elvtárs mondja ezt a Tanú-ban)
Szóval mint kiderült, Gábort ebben a sorozatban a beton érdekelte. Gondolta volna a fene. Mindenesetre Bécsben megjelent egy betonból készült katalógussal, mely az új, ki nem találnátok, betonra keresztelt sorozatát mutatja be. Nehéz téma. Mármint az, hogy valódi betontömbbe csomagolt albumot láthatunk. Mondhatnánk azt is, hogy kicsit rákattant a témára.
Ebben az új sorozatban már csak elvétve találunk embert a képen, és ez más megvilágitásba helyezi a képeket. Eddig én ugyanis arra gondoltam, hogy a sorozata arról szól, hogy a kisember elveszik a rettenetes környezetben, és most azzal kell szembesüljek, hogy azt kéne figyelnem, hogy a beton milyen struktúrákat alakit ki. Nem, ez már nagyon más, ugyanakkor ahhoz meg nem elég finom, hogy mondjuk David Meisel vagy Kerekes Gábor legyen belőle. Az emberek viszont annyira a háttérben vannak, hogy már nem érdekelnek, nem akarom megtudni, mit akarnak , hiszen annyira aprók és elvesznek a terekben.
Az mindenesetre egyértelmű, hogy milyen irányba tart Kasza Gábor. Más kérdés, hogy ez nekem nem annyira érdekes. De persze nem kell kiszolgálni az izlésemet...

Akkor és most

Megnéztem, 2007 márciusi az első Photo magazinom, amim megvan, és ez egybeesik az első olyan párizsi utammal, amikor már érdekelt a művészet annyira, hogy újságot is vegyek. Ha idősebb lennék, akkor lehetne újságom korábbról is, bár a szüleimmel csupa olyan országban jártunk, ami azóta már megszűnt - Csehszlovákia, Jugoszlávia, Ndk..A 2007 nagyjából pontos, azóta szeretném azt hinni, hogy a fontosabb művészeti helyeket bejártam, Londont, New Yorkot pl., bár Ázsiában nem voltam. A könyvespolcomon jó nagy helyet foglalnak el a könyvek és újságok, amiket összeszedtem, de soha nem teljes művészettörténetet akartam látni, csak az engem igazán érdeklő könyveket vettem meg. És igen, épp ezért óriási lyukak vannak. Nincs pl. Warholról könyvem, egyáltalán, a 20. század előtt csak egy Prado könyvem van, ja meg Manet, Monet. Viszont megvan a Nyolcak óriási és drága könyve, van Riegl Judit, Hantai Simon, Bálint Endre, vagy külföldiektől David Lachapelle, David Meisel, Cy Twombly (a friss életműkiadás). Jó kis társaság. Annie Leibovitz, Keith Haring napló. Igen, ha arra kerül a sor, én biztos nem adnék a gyerekemnek egy általános "reneszánsz" vagy "20. század" könyvet. Odadnám inkább a Keith Haring naplót, mert az sokkal személyesebb. Sok összefoglaló könyv egy nagy adathalmaz csupán, de mondjuk Warhol naplója vicces olvasmány is (és otthagytam a Tate-ben, igaz kifogytam a pénzből). Azért látható, hogy 8 év alatt azért össze lehet gyűjteni pár dolgot. És az is jó, hogy ez ellentétben mondjuk a számitástechnikával, nem avul el. Apámnál múltkor találkoztam egy Word 2.0 könyvvel, na az vicces olvasmány lenne most. Ellenben Miró festészete ma is aktuális. Vagy ha nem is, mert már meghaladták, de egy olyan pont, amit érdemes tanulmányozni.
Nagy bánatom viszont, hogy itthon egyre inkább bezárkózunk a saját várunkba. Már nem lehet kapni szinte semmilyen aktuális művészeti könyvet, persze lehet netről rendelni, csak akkor nem lehet belelapozni, megnézni. Külföldi újságokat sem lehet már kapni, régebben azért a Váci utcában pl. előfordult 1-1 Photo magazin..Én végül áthidaltam ezt a problémát egy Lengyelországban élő francia nővel, aki elhozza nekem, de hát ez nem szokásos. Meg azt se hiszem, hogy én lennék az egyetlen, akit ez érdekel..Tudom, most épp keritést épitünk, de ennek kicsit máshogy kéne működnie...

Gérard Garouste a Maeeght alapitványnál

Nem, idén nem jutottam el Nizzába, pedig ilyesmi látvány fogadott volna :

Ez a fás liget persze fent van a hegyen St. Paulnál, ami kb. olyan, mint nálunk a Rózsadomb. A Maeght házaspár szépen felvásárolta a fél hegyoldalt, igaz, a sok Miró és Giacometti szobor mellett unottan szemléljük Basquiat-ot vagy Chagallt, ami azért valahol vicces. Na itt önálló kiállitást összehozni nem kis dolog. Épp ezért óriási kiváncsisággal szemléltem Gérard képeit, melyet végül a Lemonde egyik mellékletében találtam meg. Az biztos, hogy nem azt kaptam, mint amit vártam.
Gérard barátunk mindenféle betegségeken esett át már gyerekkorában, nagyon hosszú ideig kórházban is élt, de a Lemonde hiába részletezi ezt, engem nem izgat. Sokkal érdekesebb, hogy milyen képeket hozott össze, hisz végülis elég sok művészről megállapithatnánk, hogy beteg, csak mig mondjuk Dali feltűnési viszketegségben szenvedett, ami szórakoztató, Gérard nem járt ilyen jól. Figurális képeket fest, melyeken látványosan nem stimmelnek az arányok, és a testrészek sem jó helyen vannak sokszor, a jelenetek pedig szinte mindig szomorúak - ez történik akkor, ha valakinek nem a vörös szőnyeg jut. El Kazovszkijhoz tudnám hasonlitani, bár állatok nincsenek a képein, de a kicsavartság hasonló, sőt talán még a szinek is.
Na igen. Nem nehéz kitalálni, hogy nem raknám ki a képeit a nagyszobámba, de a festészet már 100 éve nem erről szól, igy ez a kritika kicsit sovány. Tenni kéne velük egy próbát élőben is, elvégre Nizzában igencsak süt a nap..