A Warhol polaroidok

Olvastam egy érdekeset a napokban: mostanában már nem az a fajta portré van divatban, mely szerint a lehető legspontánabb környezetben kvázi lesifotósként kell portrét késziteni egy jó pillanatban, hanem stúdióban, egyenháttér előtt, ami már egyáltalán nem érdekes. Hmm. Való igaz, hogy az utóbbi időben nagyon sok műtermi beállitott portré jön elő, és nagyon kevés az elkapott pillanat. Talán tényleg ez lesz az új portréstilus.
Ezen azért is elmélkedtem, mert a szeptemberi Photo magazinban újra elővették Bryan Adams-et, aki pont ilyen képeket készit, és talán ellenpontnak jó sok Warhol polaroidot is beraktak. A vicc pedig az, hogy Warhol már 72-ben ráérzett erre a nincs-háttér dologra, legalábbis a képei többsége ilyen. És micsoda képek ezek! Csupa olyan ember, akiket bizony még ma is ismerünk, de már jó régen láttunk róluk képet: a bulvár már csak ilyen, elnyom mindent. Ha ma Warhol kijönne ezekkel a képekkel, elzavarnák: mi ebben az érdekes? De 72-ben nem tolongtak az emberek, hogy pl. Basquiat-ot megismerjék. A polaroid technikának amúgy is megvan a maga varázsa. Tudom, mert pár képet én is lőttem még a 80-as években, amikor még egyáltalán lehetett ilyen gépeket kapni, bár már akkor is drága volt. Ó, ha tudom, ráveszem a szüleimet, hogy vegyenek még 8000 tekercset, a polaroidnak ugyanis megvan a maga varázsa. A képformátum pl. kedvez a portréknak. És különben nekem olyan érzésem is van,  hogy ma is elkelne egy olyan gép, amiből azonnal kijön a kép. Nagyinak emlék? Katt. Haveroknak valami közös? Mire a fotónyomtatódig eljutsz, már rég hazamentek. De a polaroid azonnal kész, és most, jó 30 évvel a fénykora után megemelhetjük a kalapjainkat, mert eléggé tartósak az elkészült képek.
Azért a vicc persze az, hogy Warhol csak egy ujjgyakorlatnak gondolta ezeket, és hopp, kiderül, hogy mennyire értékes, még fotótörténetileg is. Ügyes...

Könyvajánló: dr. Máriás: Mona Lisa és a tenger

Nem tehetek róla, iszonyatosan kötődök az iró művészekhez. Kassák Egy ember élete könyvével kezdődött, aztán most már Tót Endrétől Brassai-ig nagyon sok szép példám van arra, hogy egy festő irhat. S persze valljuk be, hogy én is szeretem az önkifejezés ezen eszközeit váltogatni, igy ennek a könyvnek sem tudtam ellenállni. Pedig mostanában sötét fellegek repültek el a festő felett: kiderült, hogy mindenféle politikusokról festett portrékat, és ez már Nagy Kriszta Tereskovának sem hozott igazán szimpátiát. Dr. Máriással eddig úgy voltam, hogy egy szines egyéniség, a képei a legborzalmasabb giccsből minden átmenet nélkül néha átmennek egészen érdekes dolgokba, részleteiben legalább, és akkor már tudtam, hogy úgyis meg fogom venni a könyvet, legfeljebb elkönyvelem a kiváncsiságom újabb áldozatának. S hogy igy lett végül, arról nagyobbrészt a könyv tehet.
Sajnos kénytelen vagyok kitérni arra a tényre, hogy az utóbbi időben rettenetesen sok fércmű jelent meg, olyanok, amikben leirják, hogy szeretlek, és körülirják, vagy a helyzetből láttatják. Itt is ez a gond. Az még hagyján, hogy semmiféle leirást nem kapunk, se tájleirást, se embert, de az iró még mintha kérkedne is vele, abszolút minden súlytalan. Az első 5 oldalon a főhős eléri a mennyei nirvánát, majd eldobja, aztán 5 perc alatt tanitói állást szerez egy faluban, ahol nincs is iskola. Gratulálok, épp csak a fanfár hiányzik, bár később előkerül az is. Mivel az események kicsit sem következnek a főhős személyiségéből, és eleve egy félmondattal elintéz olyanokat, minthogy a szállásadója belészeret, igy nem tudunk azonosulni a főhőssel. Ez azért is lehetetlen lenne, mert az egész könyvben nem derül ki, hogy ő milyen: néha szarkasztikus, mintha kocsmában lenne, aztán lefekteti az összes nőt.
Repül a könyv a sarokba. Azért egy jópofa ötlet volt: az iskolásokat, akik hozzá járnak tanulni, hires festőkről nevezi el, és a személyiségüket is átveteti, vagyis Warhol visszahúzódó lesz, Caravaggio jól rajzol, Van Gogh meg nem áll jól a nőkkel. Igy leirva ez sem hat viccesnek, de a könyben egészen jól jön ki. Ezzel együtt nyilvánvalóan értéktelen az egész, sajnos Boris Vian életművéből csak annyi maradt meg a szerzőnek, hogy jó sok abszurd dolgot kell irni. Hogy minek? Az már nem lényeg.

Mindig van lejjebb

Sajnos mindig van lejjebb, most épp térben lejjebb, az Artbázis ugyanis egy pincében működik a körút és a Kálvin tér között. Én már szinte már nem is emlékszem az augusztusi nagy viharra, legfeljebb pár kép ugrik be, ahogy befolyik a víz a metróba, de most a Műértőben is azt olvastam, hogy nagy károkat okozott, és most az Artbázis is vészjeleket küld, ugyanis oda is befolyt a víz, és teljesen eláztatta, emiatt teljesen fel kellene újitani, veszélybe kerültek a gépek satöbbi.

Az Artbázis egyébként egy nagyon klassz hely, érdekes előadások szoktak ott lenni, hmm, egyébként már idén nem voltak ezek se, mi történik itt, ejnye-bejnye? Ami még nagyon jó volt az Artbázisban, az az, hogy nem mindig ugyanazt a 20 embert láttam, akiket máshol, és meglepően jó előadásokat tudtak összehozni. Csak hát korunk nem kedvez ennek, igy ez is gyorsan tönkrement ahogy látom, sajnos beteg lett a vezető, aki összehozta ezt az egészet, van ilyen, sajnálatos. Majd hideg éjszakákon hiányozni fog, az biztos.

Volt egyszer egy fotószövetség is, már irtam róla többször idén, leginkább azért, mert botrányosra sikerült az elnökválasztás. Most nem részletezem, de végülis sikerült szétverni ezt is, mivel már folyamatban van egy per, az emberek nem beszélnek egymással, mennek a mocskolódó levelek..Pedig a fotószövetség eddig se működött jól, nem járt jól se anyagilag, se erkölcsileg, aki tag lett, még külföldi kapcsolatokat sem sikerült összehozni, aki meg azt gondolja, hogy ettől a tagságtól lesz nagyobb ember, az meg is érdemli. De mégis, azért volt néhány rendezvény, beszélgetés, úgy tűnt, hogy összehozza az embereket ez a közös érdeklődés. De ez sem elég, és mindig vannak emberek, akik szeretnének egy titulust maguknak, mindegy milyen áron. Tényleg, nem akar valaki elnök lenni?

Az Arc idei plakátkiállitása

Rettenetesen utálom, ha a művészetbe beleszól a politika, vagy a a művészet a politikáról szól, méghozzá azért, mert annál sokkal gazdagabb az életünk, hogy azon kezdjünk el vitázni, amit a politika felböfög nekünk. Ámde. Akármennyire is hallgatok, úgy teszek, mintha nem érdekelne, az mma és a politika egyszerűen beront mindenki életébe. Volt egy Ernst múzeum, ma már nincs. Volt egy kiváló Ludwig múzeum, most már oda se érdemes menni, a Szépművészetit egyszerűen bezárták, a Várban nem történik semmi, hosszasan sorolhatnám még.
És most itt az újabb probléma: az osztrákok lezárták a határt, csakhogy jövő héten művészeti vásár lesz Bécsben. Amire nem jutok el, mert nem kockáztatom meg, hogy Stockholmon keresztül autózzak Bécsbe, vagy hogy álljak pár napot az autópályán. Senki sem tehet a helyzetről, de ez gáz.
Nincs kiút. Illetve van, el kéne költöznöm New York-ba, akkor nem akarnék Bécsbe menni, ami egy leszakadt határváros, és mégis fényévekkel előttünk jár művészeti szempontból. És igen, mérges vagyok, hogy ezt az apró örömöt is elveszik tőlem, amit egy művészeti vásár látogatása jelent (miközben persze nem azokat hibáztatom, akik ott gyalogolnak).
Az Arc plakátokkal is ez a helyzet. Egy normális világban senkit sem érdekelne ez, de amig komoran bólintunk egy olyan képre, melyen egy focipályán a középvonal az egyik csapat tizenhatosánál van, addig ez a kiállitás bizony fontos. Hát ide jutottunk.

Hegedűs Béla

Egyetlen képét sem ismerjük. S mivel a 2. világháború alatt halt meg, ez már igy is marad. Pedig Korniss Dezsővel, Vajda Lajossal, Bálint Endrével jóban levő festő többet érdemelne egy rövid szócikknél. De a fellelhető információk is szűkszavúak. Montrouge-ban élt, ami tipikus vidéki falunévnek tűnik, pedig ma már bőven Párizs része délről, a Porte d'Italie alatt, vagyis majdnem metrótávolságban, a Boulevard Périphérique mellett (ami olyasmi, mint a Hungária körút, tehát Montrouge = Zugló). 1930-ban ment ki Korniss Dezsővel, csak ő kint is maradt, párizsi felesége is volt. Bálint Endrével, Vajda Lajossal és persze Kornissal dolgozott együtt, ami olyan, mintha valaki a sakkban a Polgár lányok és Lékó Péter mellett dolgozna. Persze az elképesztően visszahúzódó Bálint Endre, és a mélyszegénységben élő Vajda csak az utókor szemében lett nagy művész, Vajda képeit konkrétan a 90-es években szedték elő egy ágynemütartóból.
Ami ennél is nagyobb baj, az a dolgok elkenése. A tavaly megjelent, drága és igényes Bálint Endre monográfiában Hegedűs Béla nincs megemlitve, de a párizsi út, mely Korniss felől visszaigazolt, a Bálint Endre könyvben egyetlen sort sem kap. Se Montrouge, se Korniss. Olvashatom én akármilyen alaposan a legteljesebb könyveket, és nincs benne semmi erről. Persze végülis miért is lenne, hiszen Hegedűs kiment 30-ban, igaz előtte azért a Tamás galériában, ami akkor a legjobb volt, kb. mint most  a Kieselbach, szerepeltek képei, legalábbis a névsorban benne van. Kiment Párizsba, aztán Pestről láthatatlan lett, aztán gyorsan meg is halt. Nagy kár.

Agnes Martin a londoni Tate Modern-ben

Az a helyzet, hogy a festőnőt még Londonban is be kell mutatni, igy aztán ez a kiállitás különleges csemegének számit. Vakarhatják a fejüket a műértők, de alig van esélyük. Agnes Martin ugyanis nem egy valaha nagyon népszerű, ámde elfelejtett festő, hanem egy néhány kiállitáson résztvevő ismeretlen, és erre az élete igen jó magyarázattal szolgál.
1912-ben született Kanadában, 31-ben az Usába megy nővére után, de csak 30 évesen határozza el, hogy festő szeretne lenni. New York-ban szerez diplomát, de utána teljesen érthetetlenül Mexikó közelébe költözik, és csak 53-ban tér vissza a nagyvárosba. A Harlemben lesz tanár, és 58-ban választja ki a Betty Parsons galéria. Beleveti magát New York művészéletébe, egészen 62-ig, amikor skizofréniát állapitanak meg nála. Kórházba is kerül, és innentől kisebb-nagyobb megszakitásokkal ez a vonal is végigköveti. 65-ben bekerül a Moma csoportos kiállitására, 66-ban a Guggenheimbe. Erre 67-ben elhatározza, hogy abbahagyja a festést. New York-ot is elhagyja, és csak 75-ben kezdi újra. 76-ban a Velencei Biennálén látjuk, de nincs további folytatása a dolognak. Sőt, 80-ban visszautasitja a Whitney Múzeumot, ami retrospektiv kiállitást akar szervezni, mert nem tetszik neki a katalógus terve. 91-ben a hollandiai Stedelijk múzeum szervez neki egyéni kiállitást. 2004-ben hal meg. A hozzáállása Hantai Simonéra emlékeztet, aki nemes egyszerűséggel megtiltotta, hogy kiállitást rendezzenek neki a Pompidou központban (ahová amúgy a festők milliói szeretnének bejutni, hiába).
Szóval itt a magyarázat, Agnes Martin rendkivül visszahúzódó ember volt, és az életében 10 éves periódusok is voltak, amikor nem is foglalkozott festészettel. A képei épp ezért..nehezek. Nem, ez kevés, mondjuk Rothko képei nehezek, Martiné viszont kőtábla súlyúak.

Ha Pollockra könnyedén mondják, hogy de hát ilyet én is tudok, akkor Martin esetében nyilvánvaló ez a mondat.Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy az is kézenfekvő, hogy de hát ez nem is művészet! Megpróbálom megközeliteni a képeit: absztrakt, ezért Pollock, de geometrikus, ezért a de stijl, vagyis Mondrian, de még geometriaibb, ugyanakkor minimalista, vagyis..Nem jó. Legyen Rothko, csak a szinek nélkül, és a foltok nélkül..Haha, Bak Imre? Nem, ő is túl konkrét..Leginkább 50-es évek Svájca, Tápies, Uecker. De ott meg az ötlet dominál, itt nincs ilyen. Akkor..
Semmi. Ki merem mondani, hogy Agnes Martin művei érthetetlenek és érdektelenek? De mégis a Tate foglalkozik vele.. Talán leginkább az amerikai zászló képre hasonlitanak a képei, technikában nagyon hasonló, és ahhoz talán lehetne kötni. Jasper Johns. Talán, de még ő is messze van.
Lehet, hogy még érni kell a képeihez. Én most már 10 éve nézegetek absztrakt képeket, de még nekem is túl elvont. Vagy csak még nem értem meg rá...

Agnes Martin, Porsche és a posta

Idén nem jutottam el Londonba (az ismert dolgok miatt), pedig jó lenne már újra körbeszimatolni. Legutóbb úgy jöttem el, hogy a könyvekkel teli hátizsákom mellett a noteszomban kb. 10 új hely is volt, melyből négyet biztosan meglátogatnék újra, lényegében akármikor. Ezzel együtt London kilőve idénre, és azért legyünk őszinték, nem az a kifejezett turistaközpont, inkább munkahely egyre több magyarnak.

Azt találtam ki, hogyha nem mehetek ki, akkor legalább a fő Tate katalógust megrendelem. Kicsit ugyan izgultam, mikor a két lehetőség a nem biztositott (vagyis normál levél nálunk) és az ajánlott volt, viszont az ajánlottért annyi pénzt kértek, hogy abból majdnem én is ki tudtam volna utazni, amit nem terveztem. A Magyar Postával volt már néhány cifra esetem, és az a legenyhébb véleményem, hogy a nem ajánlott levél az szabad préda. De mindegy volt, a kiváncsiságom győzött, megrendeltem. Persze happy end lett a vége, sőt, még sms-t is kaptam, hogy hamarosan érkezik a cucc, és persze nem is a posta hozta, hanem futárszolgálat, szép logóval és formaruhás emberkével. Ja hogy ez a normál küldemény? Aztán eszembe jutott a Top Gear, angliai autós műsor: ott egy Porschéval versenyeztek az angol posta ellen úgy, hogy egy kis szigetről indultak az ország másik felébe, és persze vesztettek (a posta helikopteren viszi a leveleket az angliai szigetekről).

Zavarba ejtő ez a kötet. Mégpedig azért, mert bizonyitja a nyilvánvalót: egy képnél csak az számit, ha ott állsz mellette, és nézed. Minden más nézet torzitó és igazságtalan. Számtalan példát tudnék hozni, most hozok egyet: Rothkot. Az ő képei teljességgel érthetetlenek fekete-fehérben, egy átlagos tankönyvben, de még szinesben is, mondjuk 10 centis méretben. Sajnos ott kell állni a Tate-ben a 4 *5 méteres kép előtt, és akkor van esély. Én is nézegettem furán a képeit könyvekben: mit esznek ezek ebben? Aztán élőben kiderült, hogy az a kosz az egy szinátmenet, az a paca az egy szin, és egyáltalán, az ő képei tájképek horizontvonallal. Most pedig ugyanezt érzem Agnes Martinnál: látom a képeket, és nyilván százszor jobb, mint egyáltalán nem látni őket, mégis elfogott a vágy, hogy élőben kellene ezeket megnézni. Alszom rá egyet.