Gilbert és George a Ludwigban

Annyit szapultam már a Ludwigot, hogy odafelé elhatároztam, most mindenképp jókat irok róluk. Végülis Gilbert és George akárhogy is nézzük, nyugat-európai művészet, még kortárs is, ezerszer lehet Londonban belefutni egy képükbe. Egy jó kis retrospektiv a korai performanszaikkal...

Na nem, ezek egy sorozat képei. Mostanában, értsd 2013-ban, miután a képek többségén ott a dátum, és az bizony 4 éve volt, szóval az alkotópáros egyre inkább politikai képeket készit, persze ezek nem aktuálpolitikát jelölnek, hanem emberi alapértékekről szólnak. Itt Pesten is nagyjából ez az üzenet, hiába vannak ott a bombák a képeken, azért érthető az üzenet.
Tetszik, hogy jó nagyok a képek, végre lehet terpeszkedni a térben. Ami kevésbé tetszik, hogy ez a sorozat tényleg egy ötletre épül, és ha egy galériában van, nem is szólok, de a Ludwigban átfogóbb kiállitásokat kéne tartani.
De nem érdekes, jó hogy elhozták ezt a tárlatot, mégha le is ri, hogy már 800 városban járt előtte - a képfeliratok árulkodók - de nem baj.
Aki egyébként tényleg kiváncsi Gilbert és George művészetére, annak ajánlom a francia Photo magazin tematikus különszámát. Igérem majd megkeresem.

Pegeen Vail a Velencei Guggenheim gyűjteményben

Sosem hallottam ezt a nevet, mert nem olvastam Peggy Guggenheim Londonban megjelent életrajzát/naplóját. Pegeen Vail az ő lánya volt. 1925-ben született és 42 évesen halt meg, ekkorra szült 3 gyereket és két férjet is elfogyasztott. Természetesen anyja révén a legmenőbb művészekkel lógott, és nem csodálkoztam volna, ha nagy karriert fut be.

Mégsem igy történt, és ennek egyik oka szerintem a primitiv, mint művészeti műfaj, amiben alkotott és természetesen korai halála. Nagyon furcsa képek ezek. Elsőre mosolyogni való, láthatóan szándékosan elrajzolt nyüzsgések, második ránézésre viszont már látom az iróniát, ha pszichológus lennék, még a főszereplő saját fontosságának visszahúzódását is leirnám. Hopp, leirtam. Azt nyilván érezte, hogy ő, mint Guggenheim lány, saját műveivel mindig is mint a nagy név lánya fog szerepelni, talán ezért is alkotott ilyen műveket. Végülis most már mindegy is. Ez egy lezárt történet, és sosem könnyű gazdag szülők gyerekének lenni...

Biennálé pillanatok 7.

Mi kell a hatékony biennálé látogatáshoz? Először is kellenek kipihent lábak. Ez elég fontos, mert rengeteget kell gyalogolni. Nem csak a biennálén, ahol a volt fegyverraktár végeláthatatlan termei elég nagy kihivást támasztanak, de a Tate-ben vagy a Pompidou-ban is simán gyalogolhatunk annyit, hogy jól fog esni a pad a végén.

Bármennyire is szexista szövegnek tűnik, a szép lányok még mindig fel tudják dobni a látogatást. Bármerre is járok, mindig több a lány néző, fogalmam sincs miért.
Szükség van még egy jó cipőre. Én a futócipőre szavazok, de nyilván mindenki válassza amit kedvel. Én 10 km-t nem szivesen tennék meg bőrcipőben.
Aztán ott van még a fényképező kérdése. Eddig bárhol jártam, még a legvérmesebben figyelő teremőrök között is tudtam fotózni, és van ahol egyszerűen nem is tiltják. Velük értek egyet: a fénykép nem arra kell, hogy ellopjam a látványt, hanem hogy emlékezzek képekre. Néha csak telefon van nálam fotózni, de sokkal jobb, ha el tudom vinni a tükörreflexes gépet. Az azért több kategóriával jobb képet csinál, igaz nehéz.
Semmiképpen nincs szükségem hátizsákra. Kényelmetlen, mert általában le kell adni a ruhatárban, nehéz, és arra ösztönöz, hogy pakoljam tele. Márpedig gyorsan megtelik némi keksszel, itallal, egy újsággal, amit el kéne olvasnom, pulóverrel, könyvvel és minden mással. Nem. Egy üveg vizet inkább szorongatok kézben, fél liter úgyis gyorsan elfogy, mintsem a kedvéért hátizsákot cipeljek.
Másra nincs is szükség. Habár ott lapul a zsebemben egy csőre töltött pénztárca is..

Biennálé pillanatok 6.

Sokszor mesélem, hogy egy svájci fiatalember deszkákból összeeszkábált egy házat, aztán gondolt egyet, csinált belőle egy hajót, letutajozott vele a tengerig, majd ott újra összerakta a házat, ezzel is a fenntarthatóságra hivva fel a figyelmet. Nem is tudtam, de ez az ötlet másokat is megihletett. Egy japán csoport úszó házat tervezett és épitett saját kezüleg:

Bizonyára a buli kedvéért is, de ebben a házban laktak és mellesleg ők is eljutottak a tengerig az egyébként hajózásra, hmm, korlátozottan alkalmas tákolmányukkal. Vagy nem is volt ez tákolmány? A biennálén oda lehetett menni a házhoz, de belenézve semmi különleges gondolatom nem támadt: bizonyára olyan helyen hajóztak, ahol nem voltak nagy hullámok, mert amúgy a palettafára épitett házikó gyorsan elsüllyedt volna. Az ötlet azért igy is 5 csillagos, lehet hogy nekünk is házat kellene úsztatnunk a Bodrogon?

A megunhatatlan könyv

A könyv egy olyan cucc, amit Umberto Eco fedezett fel és a legszebb ódát Brian Epstein irta róla a Könyvkiadás múltja és jelene cimmel. Haha. Bár ha a Rózsa nevét olvassuk, természetesen azonnal orrba csap a tudásvágy, és talán még a Szabó Ervin könyvtárba is beiratkozunk, csakhogy átérezzük a könyvek jelenlétét. 100 év múlva talán már röhögnek ezen, de a ma embere még buzgón támaszkodik a könyvekre Dan Brown legnagyobb örömére.

Tényleg megszámlálhatatlan azoknak a művészeknek a száma, akik a könyvet mint művészeti tárgyat értelmezték. Igy nem csodálkoztam azon, hogy a biennáléra is jutott belőlük. A könyvlap tulajdonképpen lehet egy rajzlap, vagy mint ez esetben, egy alap egy jó kis himzésre. Tényleg dekorativ munkák, pár percig szivesen nézegettem őket. Aztán feltűnt, hogy nincs szöveg. Egy könyv szöveg nélkül olyan, mint Velence viz nélkül, igy aztán kicsit lógó orral távoztam, pedig még mindig könyvmániás vagyok.

Mark Tobey a velencei Guggenheim múzeumban

Számomra az egyik legszimpatikusabb hely Velencében a Peggy Guggeinheim villa. A középkori várostól eltérően semmi dagályosság, misztikusság, régvolt korok, hanem egy kedves, élhető, fákkal körülvett udvar köszönt minket, ahol senki sem szól ránk, ha leülünk a földre vagy végigtapogatjuk a szobrokat. És ahhoz is kell némi tökösség, hogy Mark Tobey kiállitást rendezzenek.

Nem mintha nem lenne odavaló vagy nem került volna már be a művészettörténetbe amúgy is. De azért nem véletlen, hogy absztrakt expresszionizmus cimszóval inkább másokat szokás emlegetni. Pedig ő is amerikai, New Yorkban futott be és sokak szerint Pollock-ot vitte tovább. Nem egy Lichtenstein. Nehezek a képei és sokszor tűnik úgy, hogy semmi tudatosság bennük, mignem végre kezdjük belelátni a struktúrákat. Elképzelem, Rothko mekkora sokk lehetett a művészvilágnak, de azt kell mondjam, Tobey sem egyszerű. Ő fehér irásnak nevezi a technikáját, valóban vannak fehér görbék a képein, de számomra mégsem az dominál, hanem a többrétegűség. A képei valószinüleg nem élnének meg a kiállitótermen kivül. Nem hatnak azonnal, időt kell adni nekik. Mégis, mondjuk Agnes Martinnal szemben, ahol egyszerűen nincs ott az, amiről a kép szól, itt minden a vásznon van, csak nem látjuk meg elsőre.

Nehéz kiállitás ez, de az életben annyi könnyen érthető dolog van. Na ez itt nem az.

Screaming hole - poetry, sound and action as intermedia practice in the work of Katalin Ladik

Ez egy angol nyelvű könyv (Kürti Emese irta), amit az Acb galéria újonnan felállitott researchlabja jegyez és ad ki. Sajnos 12000 ft, ez történik olyankor, amikor nem jelennek meg máshogy életműkatalógusok. És azt is megkérdezhetném, hogy ugyan a Nemzeti Galéria miért nem állitja ki a 70-es évek egyik legismertebb performanszerét, bár ugyanezt kérdezhetném St. Auby Tamásról, Hajas Tiborról, Erdély Miklósról éssatöbbi.

Szóval itt van ez a hiánypótló mű, nyilván magyarul nem érte volna meg kiadni, igy viszont vihető külföldre, mint ahogy amúgy is ez történik Ladik Katival. Hogy milyen messzire jutott, az is jelzi, hogy az idei Documentán is szerepel, ami azért elég magas polc (igaz, Hajas meg a velencei biennálén). Amúgy érdekes, hogy nagyon lassan csorognak az információk a rendszerváltás előtti performanszművészetről, a balatonboglári kápolnatárlatokról máig nem érhető el könyv éssatöbbi.
Ladik Kati amúgy Újvidéken, az akkori Jugoszláviában született, és mint költő kezdte a pályafutását az Új Symposium lapnál. Aztán érkezett a feminizmus, a performanszművészet, bár valóban pont egy ilyen könyvből kell megtudjam, hogy két verseskötete is megjelent.
Az az érdekes, hogy a 80-as évekre az összes magyar performanszerrel jó viszonyban volt. Erdéllyel éppúgy mint Szentjóby-val vagy Balaskó Istvánnal. Van is egy performansza, amit Szentendrén hoztak össze St. Auby Tamással, de ott volt Erdély is meg még páran. Na erről se irtak mostanában az újságok.
Igazán kár, hogy Ladik nem lehetett olyan népszerű, mint Kerouac, mert akkor mindenki venné ezt a könyvet. Igényes, pontos, eleve a kutathatóság igényével készült. Minden forrást hivatkoznak, minden dokumentumot megmutatnak, a korabeli fényképeket amennyire lehet, jó minőségben mutatják. Szép a tipográfia is és maga a szöveg is tárgyszerű de informativ. Nem várhatunk többet egy könyvtől. Bár mindenkiről ilyen minőségű könyv készülne!