Audrey Tautou a Montmajour apátságban

Mi a hobbija az Amelie csodálatos élete főszereplőjének? Hát, ez egy fotós blog, szóval esélyes..És igen! Audrey vett egy középformátumú kamerát, lámpákat, háttereket, és szabadidejében nekiállt magát fotózni. Mi pedig, akik nézzük a képeit, csak ingatjuk a fejünket. De máshonnan kell kezdenem.

Arles tele van római kori templomokkal, de ez az apátság a városon kivül van, csak kocsival látogatható (vagyis jár busz is, a táv olyan 5 km). Ennek ellenére megértem a szervezőket, hogy ide rakták a kiállitást, mert a hely valóban elképesztő, a méretei is, de elsősorban a hangulata, mert az eredeti épületből nagyon sok megmaradt. A filmes nevére pedig biztosan elzarándokol majd mindenki ide.
A kiállitás egy kicsit rövid ahhoz képest, hogy én arra gondoltam, hogy forgatásokról vagy a magánéletről is lesznek képek, de nem, csak az ő művészi képeire koncentrálhatunk. Ez sem rossz éppen, csak lehetne több.

Rögtön az elején, tablószerűen látjuk az őt meginterjúvoló újságirókat, ez csak egy kontaktmásolat, viszont mindenkinél ott a név és a médium is, én bizony végigbogarásztam. Mellette jobbra Audrey-t mint tábornokot láthatjuk, mondjuk elég fiús volt mindig is, álbajusszal pedig majdnem el is tűnik a nőiessége. A képek többsége az öltözőjében készült, ahol valami ruhával játszott, és azt örökitette meg. Az álrendőrségi képén, amin épp 40 éves, viszont már ijesztő, egy öreg nyugdijas jelenik meg, ha ezt tréfának szánta, akkor is ijesztő, ebben az esetben a meztelensége inkább kellemetlen.

Köszönthetünk tehát egy szinésznőből lett profi fotóst? Semmiképpen sem. A képek sokkal inkább játszadozások, kikacsintások, néha 1-1 kép több ennél csak. De azt el tudom képzelni, hogy Párizsban bizonyos körökben azért beszélnek róla.

Könyvajánló: Erdély Miklós: Művészeti irások

Képzőművészeti kiadó, 1991. Ez most rendhagyó ajánló lesz, mert az ajánlás itt az, hogy ez a könyv létezik. Tudom, mert kölcsönkaptam fejvesztés terhe mellett, és ennek megfelelően vetettem is rá magam.
Erdélyről máig sincs semmilyen életműkiadás, katalógus vagy bármi, igy én is hajlamos voltam kijelenteni, hogy akkor ő nincs is, hiszen egy olyan alkotó, akitől nem elérhető semmi, az elég extrém (képzeljük el ugyanezt mondjuk Picasso-val, vicces. Vagyis nem tudom elképzelni). A Ludwigban pár éve látható volt a hadititok installációja, és valahol láttam pár képet, amint egy (retusált) fényképen kezet fog a fiatalkori önmagával. És az Artmarketen tavaly az Art + Text galéria vitt két képet tőle. Sajnos ez a három mű nem igazán támasztja alá nagyságát önmagában, de ez most mindegy is.Tőle egy könyv, egy művészeti könyv, na az maga az érdekesség.

És valóban. Úgy tartják, szellemes, társasági ember volt, ez pedig az irásaiból is kitűnik. Könnyed megfogalmazásokat olvashatunk, egy igazi jókedélyű sokat beszélő embert. Sajnos az első 125 oldalon másokról beszél, mintha ő egy újságiró volna, és hát megállapitásai ha meg is állják az időt, érződik rajtuk a kor. Igen, akkor Amerigo Tot-ról nem irni szinte lehetetlen volt, Bálint Endre is érdekes, de hát ma már Bálint Endre sem igen létezik, nemhogy Amerigo Tot (vagyis nagyon szűk körben forog a neve). Az első 125 oldalt túlélve viszont előkerül a nagyformátumú gondolkodó. Rögtön azzal indit, hogy a filozófia és a művészet egymásba torkollik, az egyik átfuthat a másikba, mint ahogy Erdély elemzései is súrolják a filozófia határait. Ami ennél is örömtelibb, hogy ő, akkor, vagyis a 70-es években Magyarországról, anélkül hogy pl. amerikába utazott volna, jól látta a pop art, az avantgárd szerepét és filozófiáját. Irásai pedig ettől a lényeglátástól és jó stilusától élvezetesek de egyúttal gondolatokkal telitettek is lettek.
Nem könnyű olyan könyvet ajánlani, amit 26 éve adtak ki utoljára, ráadásul a 200 oldal első 125 oldalát kivenném vagy legalábbis egy másik könyvbe tenném. De a maradék is elég arra, hogy Erdélyt komolyan kell venni. Tényleg időszerű lenne már egy értő életműkiadás.

Könyvfesztivál

Arles-ban, az Annie Leibovitz kiállitás mellett, a nagy Lumu alapitvány óriási barakkjaiban több kiállitást is rendeztek, számomra sokkal inkább ez volt a felsztivál központja, mint a kicsit szűknek bizonyuló igazi, ami a Van Gogh alapitvány mellett volt a belvárosban. Itt, a városközponttól 2 percre, mondjuk azért kicsit franciás szervezéssel (a bekötőutat, ahol be lehetett volna menni lezárták, a kerülőutat viszont nem táblázták ki) könyvesbolt, kiállitások, beszélgetőhelyek és ami nem mellékes, jó nagy terek vártak mindenkit. Többek között egy mini könyvfesztivál is.

Minden évben dijazzák a legjobb könyveket, de már a beküldött anyag, amit kiállitanak, az is olyan hatalmas mennyiség, hogy szinte akármennyi időt el lehet itt tölteni. Én olyan másfél órán át lapozgattam, mire eljutottam odáig, hogy minden könyv egyforma, akkor abbahagytam. A könyvek kb. 10 %-át ismertem előtte, nem túl nagy szám.
Amúgy az itt látható könyvek csak egy részét képezik a kiállitásnak, a fehér falak mögött újabb asztalok vártak rám...

Alice Neel a Van Gogh alapitvány kiállitásán

Mivel Van Gogh életének nem kis részét Arles-ban élte le, nem csodálkozhatunk rajta, ha nem csupán egy étterem neve viseli a nevét a főtéren, hanem egy szép modern, de a városkához mégis illeszkedő épületet húztak fel neki, ahol a Van Gogh alapitvány kiállitásait lehet megnézni.
Namost azt mindenki tudja, hogy bár a festő orvosai és ápolói is bőven kaptak a képeiből, a legtöbb Van Gogh New York-ban található. A világ nagy múzeumai azért mind rendelkeznek néhány képpel, tehát Arles-ban nem sok kép maradt. Egy igazán aprócska Van Gogh kiállitás után az épület fő attrakciója Alice Neel.

Ő egy amerikai festő (1900-1984), aki a new york-i Harlemben élt és rengeteg kortársáról készitett portrékat. Érdeklődése egészen széleskörű volt: láthatunk piacon zacskókkal bandukoló nénit és a szobájában lazán üldögélő életművészt, sőt, az egyik képen maga Andy Warhol is feltűnik.

Érdekes képek. Szinte mindegyiken ugyanakkora a képkivágás, mintha egész életében ugyanolyan képeket festett volna (leszámitva az első teremben lévőket). A háttér mindig semleges, sőt teljesen eltűnik, és csak egy fehér/sárga felület marad, hogy a lehető legkevésbé zavarja a főtémát. Számomra leginkább Bernard Buffet képeire emlékeztet, irtam már róla a blogon, talán februárban. Kevés a nő a képeken, mondjuk ez nem akkora meglepetés. Lehetne akár leltár is ez a 70 kép, és valahogy nincs hiányérzetem.

Michael Wolf

Az előző bejegyzésben már megmutattam a lényeget, de azért maradt még kitárgyalnivaló. Kinába utazhatunk el ezen a kiállitáson, és azt a közhelyet figyelhetjük meg, hogy a népességrobbanás olyan házépitésekhez vezetett, amelyek meglehetősen embertelenek egy európainak. Néhány tipikus szobát is megmutat a fotós ezekben az óriásházakban, és bizony ami korábban épült, ott a 3 * 3 méteres lakás (!) az átlagos. Egy ágy, sarokban tévé, mikró, másik sarokban zuhanyzó. Legalább nem kell a lakás átrendezésével bajlódni, jegyezhetném meg rosszmájúan.

A helyzet az, hogy ez nekünk egészen felfoghatatlan. A szüleim nem 3 * 3 méteren próbáltak meg élni, sőt az ismerőseink közül sem. Igaz, 70 nm felett se volt senki, ahhoz várnom kellett érettségi után pár évet, hogy igazán nagy lakást lássak.
No de térjünk vissza a képekre. Ez idáig dokumentarista fotó, amit Európában értenek csak, nyilván egy kinainak nem lenne megrázó. Ami viszont megdöbbentő, az a képek esztétikai szépsége. Középformátumú géppel készültek a képek, és hiába 2 *3 méteresek a nagyitások, minden egyes apró szösz éles. A kompozició pedig ügyes és csak kicsit hatásvadász: azzal, hogy a képek az épület közepét emelik ki, nem látszanak se az alsó, se a felső emeletek, a végtelenség érzetét keltik. Nem látjuk, hogy 1 vagy 150 emelet van még feljebb, de úgy tippeljük, sok. És a modernebb házak se jobbak, sőt, ott még a funkcionális design külön embertelenséget visz az épületekbe.

 És ezzel nincs vége, mert a templom egyik végében egy jó pár méteres félkörives gyerekjáték installáció várja a nézőt. A falra ragasztott játékok mind Kinában készültek, olyan emberek által, akik simán ott alszanak a gyárban, kézzel rakják össze az alkatrészeket bizonyára éhbérért.

Persze nem kell most úgy tennem, mintha erre most döbbennék rá. Régóta pontosan tudjuk ezt, mint ahogy tudjuk, a földünk édesvizkészlete nem lenne elég, ha minden kinai vizöblitéses wc-t használna.
Az igazi újdonság az, hogy ezt Michael Wolf úgy tudta megmutatni nekünk, hogy esztétikai élményt kapunk. Amikor először megláttam az óriásépületek képeit, az első gondolatom az volt, hogy mennyire szép, és csak a következő az, hogy te jó ég, hogy élnek ők? Ez pedig nem semmi. Az épület, ami korábban templom volt, csak hozzátesz ehhez az érzéshez, mert olyan teret nyújt, amit elősegiti az elmélyülést. Ezt a kiállitást még sokáig fogom emlegetni.

A katalógus és a valóság

Általában az ember azért vesz katalógust, mert tetszettek neki a kiállitás képei, vagy mert olyan emberről szól, akit illik a könyvespolcon tartani.Vagy mert fel szeretné idézni a kiállitást később, netán, mint én Arles-ban, szeretné megtervezni, hogy melyek a legfontosabb helyszinek, és hol mi várható. Rendben, nem várom el, hogy bemutassák a helyszint, bár Arles-ben, ahol szebbnél szebb templomok és római kori épületek adnak teret a képeknek, ez se lenne rossz. De azért az idei katalógusnál kicsit elszaladt a ló. Mutatom mire gondolok:

Az idei kedvencem Michael Wolf, és a kiállitás annyira központi helyen van, hogy másnak is ez lehetett a csúcs. Nézzük csak, mit látunk belőle a katalógusban. Egy nő, aki sir, vagy legalábbis szomorú, nekitámaszkodik egy ajtónak. Ehhez képest a tárlat igy néz ki a valóságban:

Talán még a kinagyitott képen se látszik olyan nagyon, de itt kinai óriásházakról van szó. Házakról, melyeknek csak a közepe látszik, de az igy is nyilvánvaló, hogy minimum 50 emeletesek, és szinte teljesen egyformák. De nézzük közben a helyszint! Csodálatos templombelső, egyébként a képek is 2*3 méteresek, de ebben a térben egészen máshogy hatnak.
A felső kép egy kis oldalbeugróban van, emberek a metrón a cime, és arról szól, mennyire összezsúfolódnak az utasok a metrón, mert másképpen nem férnének el. A nő tehát nem szomorú és nem sir, csak arról van szó, hogy próbálja túlélni a tolakodást.
Egy ilyen képet berakni a katalógusba erről a kiállitásról..Nagyon furcsa.

Apolline Lamoril

Egy fotófesztiválon mindennek kell lennie: riportnak és művészetnek, fekete-fehérnek és lightbox-nak, és Arles-ban valóban sokféle műfajjal találkozunk. Ez itt egy meglehetősen extrém, de érdekes példa erre:

A fotós egy közel 30 éve herointúladagolásban meghalt lány történetét dolgozza fel úgy, hogy végigjárja az érintett helyszineket, és nem készit képet. Ehelyett leirja az érzéseit. Elsőre azt gondolnánk, ennek nincs helye itt, de nagyon is van. Hiszen működik a történet, érdekesek az érzések, és azt vettem észre, hogy akaratlanul is elképzeltem a helyszineket, pont mintha könyvet olvasnék. Ha ott lettek volna a képek, akkor a történet egy kicsit banális és szentimentális lett volna, hiszen én nem azt láttam volna bennük, mint az alkotójuk. De igy, hogy csak leirva van meg a szöveg, igy ugyanarra gondolunk, hiszen a leirt szöveg alapján gondolkozunk. Ötletes, arról nem is beszélve, hogy elárasztanak minket a képek, és egy ilyen helyzetben egy kicsit kimozdulhatunk ebből.