Guy Tillim a Henri Cartier-Bresson alapitványnál

Az alapitvány mostanában költözött át a Montparnasse-ról a jóval felkapottabb Marais-ba. Néhány bejegyzéssel előbb puffogtam, hogy az új hely se nem könnyen megközelithető (minden metrótól távol van), se nem nagy: a Cartier-Bresson anyag kis túlzással a nappalimban is jobban elfért volna. A hely nagyobbik felét viszont kortársaknak adják, igy került Guy Tillim is ide.

Az amúgy felkapott dél-afrikai fotós képein mindig nagyon sokan szerepelnek, hiszen Afrika az utóbbi időkben nagyon túlnépesedett. Mig korábban a nők azért szültek 7-8 gyereket, hogy abból 1-2 megélje a felnőttkort, mostanra a jobb orvosi ellátás miatt már a gyerekek többsége megéli a 18-at. Ez persze nagyon súlyos egyszerűsitése a kérdésnek, és nem is vagyok Afrika szakértő, de az tény, hogy ma 1,2 milliárdan lakják a kontinenst úgy, hogy 1990-ben még csak 600 millióan voltak. 30 év alatt megduplázódott a népesség.
Egy másik érdekes tény, hogy Afrikai lakóinak több mint 30 %-a városban él. Bizony, amig mi a sivatagi busmanokkal azonositjuk a kontinenst, a nagyobb városokban ugyanúgy megvannak a felhőkarcolók, panelrengetegek - és persze a városodás árnyoldalai is.
Egyes elemzések szerint 2100-ra már 4 milliárd afrikai lakó lesz a Földön, hmm...
Mindez persze nem derül ki ebből a kiállitásból. A fotós egyszerűen csak lefotózza az utcát, nem emel ki senkit, nem foglalkozik történetekkel. Egyszerűen ad egy nagytotált, aztán továbbmegy. Ennyivel Európában nemigen lehetne fotóriporter valaki, a kiállitás hűha élménye igy arra redukálódik, hogy te jó ég, mennyi ember! És tényleg.

Mennyiből él egy művész?

Ezt a kérdést tette fel a The Art Newspaper újság az Arts Council elemzését idézve. Azért is érdekes ez a felvetés, mert a mostani lapban csak úgy repkednek a milliók, nemigen találunk cikket, amiben nem emlitenék meg, hogy a kép, amiről a cikk szól, éppen hány millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest az eredmények bizony nagyon visszafogottak: a megkérdezettek 66 %-a keresett 5000 fontnál kevesebbet művészetből tavaly. Namost 5000 fontból egy évig megélni még saját lakásban is igen nehéz (ez 145.000 ft átszámolva), de az elemzés szerint ennél kevesebbet szereztek, amiből az következik, hogy nem a művészetükből élnek. Ami nem is csoda, mivel őrületes művészeti túltermelés van, a létre tetején tanyázó Jeff Koonsokból viszont 1-2 akad, a többség nem ad el semmit. 20.000 fontot már csak a felmérés szereplőinek 7 %-a kapott egy évben, ami havi 580.000 ft, ez Angliában mondjuk egy pincér fizetése.

Tehát: a legtöbb művész, 66 %-uk havi 400 fontnál kevesebbet keres, és csak egy elenyésző részük éri el azt a magaslatot, hogy annyit tehessen zsebre, mint egy pincér. Na ezt gondolja végig mindenki, aki erre a pályára szánja magát...

Atelier E.B. a Lafayette Anticipationban

Teljesen lehetetlen feladatra vállalkozott az Atelier E.B. művészcsoport, amely két divattervezőből áll. Párizsba, a divat fővárosába akartak a divatszakma alapdolgait megkérdőjelező kritikát megfogalmazni. Miután fél órát beszéltem az alapitók egyikével, még mindig kettéállt a fülem, de már érteni véltem a nagy lendületet.

Következő a helyzet. A divatszakma, bár elismerik művészi voltát, természetesen nem tartják igazán magas művészetnek, hiszen ugyanúgy, mint az épitészet, egy igen konkrét céllal jött létre. De művészet lesz-e egy ruhaköltemény, ha -mint egy festményt - kiállitjuk egy galériában? Szerintem nem igazán, de ebben úgy tűnik, eltér a véleményünk. A kiállitás végigmutatja a ruhák és műtárgyak tipikus közegét, a kirakatot, kiállitóteret, próbafülkét, és azt kérdezi, hogy vajon művészetté válik-e a divat, ha kiállitótérbe kerül?

Szép gondolat, de nem véletlen, hogy az alkotók gyakorlatilag a kiállitás teljes időtartama alatt jelen vannak a kiállitáson, és folyamatosan magyaráznak. Készitettek egy kis füzetkét is, amit eldugva, az egyik asztalon tartanak. Ez nyilván azt jelenti, hogyha az egyszeri látogató egyszerűen végig akarja nézni a kiállitást, akkor sikitva fog elmenni máshova, ugyanis önállóan a tárlat értelmezhetetlen.
Akkor kudarc, kész, lapozzunk? Nem. Egyrészt nagyon szimpatikusak az alkotók, mert komoly háttér nélkül hoztak össze egy értelmezhető gondolatvilágot. Másrészt mégiscsak Párizsban vagyunk, jóval nagyobb az emberek tűrőképessége, sőt maga az anticipation lényege is az, hogy tágitani próbálja a kiállitások kereteit. Ez nem a Louvre, ez kortárs művészet.
Végtelenül szimpatikusak az alkotók, ugyanakkor nagyon nehéz értelmezni a kiállitást. Hamarosan lesz majd interjú velük a Havibajban, akkor válik majd igazán érthetővé ez a kiállitás.

Könyvajánló: Cseh Gabriella: szememben

Igényes, keménykötésű albumot kaptam a minap. Már a cimlapról a nagy öregek jutottak eszembe: Szilágyi Lenke, Féner Tamás, Benkő Imre, Gink Károly, Haris László... Ezek a képek ugyanis teljesen a 70-es évek stilusát hozzák. Természetesen fekete-fehérek, és azt a fotós ideált közelitik meg, akit érdekel a környezete, meglátja a másnak érdektelen részletekben a különlegességet, és nem utolsósorban biztos technikával fotóz, mégpedig analóg filmre.

Őszintén szólva teljesen elszoktam már az efféle könyvektől, ugyanis ma már ki emlékszik Gink Károlyra, ki fotóz fekete-fehérben és egyáltalán ki mondja művészetnek a környezet fotózását? A Facebook és az Insta szépen leszoktatja az embereket a gondolkodásról, márpedig ezek a képek nem adják elsőre magukat. Nem azonnal, túlhúzott szinekkel hatnak, hanem épp a témától eltávolodásuk okán, sőt sok esetben a kép cime is fontos és lényeges része az egésznek. Szinte meditativ képek ezek. Látszódik rajtuk, hogy készitőjük nem sietett sehova, nem a leglátványosabb, hanem a legelgondolkodtatóbb képet fotózta le.
Azért vannak fenntartásaim is. A tájképek, vagy egyszerűsitve azok a képek, ahol nincs ember, fennségesek, de nagyon magányosak. Azok a képek viszont, ahol megjelenik az ember, problémásak. Egy részük nagyon gyenge gyerekportré (Maya, hókuszfókusz, súlytalanság), más részük egyszerűen nem illik a könyvbe (exmex, nézet), és csak a harmaduk jól kivitelezett, ötletes és összetett kép (hóember, aranyhaj). Attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy túl sok a Párizsról szóló kép. Értem én, hogy tetszik neki, de láthatóan csodálja, márpedig ez nem illik a könyv koncepciójához. És persze azt se hallgassuk el, hogy a képek egy része viszont olyan mestermunka, amihez vissza-vissza lehet térni (tejút, égék, irkafirka).
Összességében a könyv nagyon mély, összetett és felfedezni érdemes világot mutat, azonban a képek közül minduntalan átsejlik a fotós mérhetetlen magánya...

A Lafayette anticipation

A Lafayette ugyebár egy igen hires áruház az Opra közelében, gyönyörű szecessziós épülete nem véletlenül került bele minden utikönyvbe. Valóban, egyszer érdemes megnézni, mégha nem is szivesen adnék ki ott egy zokniért 800 eurót...A tavalyi év nagy szenzációja volt művészkörökben, hogy ők is, mint a Louis Vuittontól a nem is tudom, a Cartier-ig, művészeti központot hoznak létre. Milyen lesz ez? Aztán novemberben megjelent egy cikk egy lapban, ami csak fokozta az érdeklődésemet, annyira sejtelmes volt. Az újságcikk alapján ez lehetett akár többezer négyzetméter, vagy egy padlásszoba is. Muszáj volt tehát a saját szememmel látnom.

Namost ez a művészeti központ pár utcára van a Pompidoutól, tehát a belváros belvárosában van. Egy egész épületet foglal el, de ugyebár arra igen kicsik az épületek, igy ez sem óriási. Ha ez mond valamit bárkinek is, akkora, mint a Cartier-Bresson műteremháza. Mivel egy kedves hölgyismerősemmel mentem, aki megéhezett, ki kellett próbálnunk a salátát, hozzá pedig egy olyan rózsaszin löttyöt, amit nem tudtam beazonositani, az ize pedig nem hasonlitott semmire, amit addig itam. Nagyon trendi hely, a saláta műanyag dobozára ráirták, hogy nem műanyag, hanem lebomló, műanyagnak látszó organikus akármi. Ugyanez vonatkozik a kávéra is, ami egy organikus lötyi, nem csodálkoznék, ha szűz páviánok szednék kizárólag éjfélkor. Rettentően organikus és fenntartható, ugyanakkor a sok bio, vegan stb jelölések miatt kb kétszerannyiba kerül, mint bárhol máshol.
Két kiállitást is bezsúfoltak az épületbe, és mindkettő olyan, hogyha nem magyaráztattam volna el magukkal a készitőkkel a koncepciót, szó nélkül sarkon fordulok. Konceptművészet ez, ráadásul a divatot is belekeverve, de mivel külön posztban fogok róluk szólni, most csak annyit emlitek, hogy magyarázat nélkül nehezen befogadható dolgokról van szó.
Nem válik tehát kedvenc helyemmé az épület, bár mentségükre legyen mondva, hogy nem is próbáltak konkurálni az igazán nagy helyekkel, ettől viszont egy nagyon szerethető, nagyon alternativ titokká váltak, amit most már ti is ismertek...

Vasarely a Pompidou központban

Semmi mellébeszélés: teljesen megváltoztattam a véleményemet Vasarely-ről a kiállitás megnézése után. Mindezt pedig arról az emberről, akit mindannyian jól ismerünk, akinek múzeuma van a Flórián téren (jó, Szentlélek tér, a lényeg, hogy az Árpád hidnál), akiről biztos vagyok benne, hogy már százezerszer láttunk képeket, kiállitásokat, bármit. Pedig egy frászt láttunk.

Ez itt a sor, akik mind Vasarely képeiért jöttek. Csak amolyan jelzésként emlitem, hogy kik voltak eddig a Pompidou tetején, húzónévként: Picasso, Dali, Jeff Koons, Cy Twombly, a legnagyobb nevek, akik közé most már Simon Hantai is bekerült. És akkor jön Vasarely. Először azt gondoltam: hát jó, tényleg jópofák az optikai torzitásai, a sikból kiemelkedő gömbformák meg minden, de azért tényleg ekkora sztár lenne ő? Bármikor jártam Óbudán a Vasarely múzeumban, kissé ásitozva jöttem ki. Úgy értem, tényleg jópofák a geometriai dolgai, meg tényleg ötletesek, de úgy voltam velük, mint Amerigo Tot-al: jópofa, meg aranyos, de azért nagyon messze van attól, amit ma gondolunk a művészetről. Az sem segitett, hogy annyi helyről jöttek szembe a rossz minőségű reprodukciói, hogy teljesen elkoptatták már a képeit.

Most kaptam egy jobbegyenest, ugyanis Vasarely nem csak hogy óriási hatással volt a korának művészetére, hanem amit csinált, az teljesen egyedi volt. Megmagyarázom. Az a helyzet, hogy őszintén szólva untam a képeit. De ezen a kiállitáson nem azok a képek vannak, mint Óbudán. Európa szerencsésebb feléről érkeztek a képek. Bázel, München, London, és privát gyűjteményekből is, amikbe nemigen kapnék meghivót. Ezek a képek pedig egészen mások, fantasztikusak. A szinek erőteljesek, az ötletek ülnek,a világitás pedig annyira kifogástalan, hogy nem is jutott más először eszembe, mint a wow. Micsoda képek! Hol voltak ezek eddig? A választ persze tudjuk: Vasarely nem a magyar gyűjtőknek alkotott, hiszen Párizsban dolgozott. Képei a legmenőbb gyűjteményekbe kerültek, ahol azonnal el is tűntek a nyilvánosság elől. Amit Pesten látunk, az nem az.

Emelett az is fontos, hogy Vasarely szinte megszámlálhatatlan épületen hagyta ott a nyomát. Én mondjuk azt se tudtam, hogy ő tervezte a Renault autók logóját, de emellett rengeteg irodabelsőt, sőt homlokzatot tervezett, vagy boritott be műveivel. Néhány monitoron csak ezek az alkalmazott művek mentek, és amellett, hogy néha-néha megjelent 1-1 magyar épület, mint pl. a győri szinház, a legtöbb épület a németeknél van.
Ezeket persze tudtuk, és persze, hogy a képei számtalan albumon, sőt cd boritón és könyvön is ott vannak, de az biztos, hogy én ezeket a képeket, ilyen szépen világitva, igy együtt én még nem láttam. Azt hittem, hogy ez lesz a legunalmasabb kiállitás Párizsban, és hopp, a legérdekesebb és legfontosabb lett. Azonnal vegyetek repjegyet mert ezután máshogy fogunk Vasarely-ről beszélgetni.

Henri Cartier-Bresson párizsi képei az újranyitott alapitványnál Marais-ben

Őrületes Párizs hét következik a blogon. Elsőnek viszont túl akarok esni egy apró fanyalgáson, és ennek tárgya a Marais-be költözött Cartier-Bresson alapitvány. Eredetileg a fotós műtermét alakitották át kiállitóhellyé, és érthető, ha nem voltak elégedettek azzal a helyszinnel, bár közel volt a Fondation Cartier is, akit igazán érdekelt, az azért ki tudott metrózni a Luxembourg kerten túlra is. Maga a ház is nagyon érdekes volt a sok szintjével és óriási ablakaival. De persze ha van pénz, akkor lehet a város egyik legfelkapottabb negyedébe költözni, igy most a Picasso múzeum közelében van a hely, és természetesen sokkal több látogatója is van (valójában zsúfolásig tele van a hely folyamatosan).

Akkor mégis mi a fanyalgásom tárgya? Aki járt már a Le Marais-ben, az tudja, hogy szűk házak, apró terek jellemzik. És igen, ez a hely sem kivétel, hiszen nem lehet mindenki Picasso, aki egy egész palotát kapott (és még azt is kibővitették neki). A hely tehát pici. Nagyon pici. Nagyjából akkora, mint egy kereskedelmi galéria máshol, vagy kisebb. Ehhez képest 10 eurót kérnek belépőnek.
Természetesen nem kárhoztathatom őket azért, hogy a névadó képeit rakják ki, viszont én láttam a Cartier-Bresson kiállitást a Momában New York-ban, és az után kissé nevetséges kirakni kb. 20 képet és azt kiállitásnak nevezni. És értem, hogy nem férne el több, értem, hogy amúgy a kortárs fotót akarják propagálni, de ez igy olyan, mintha én kiraknék egy szobába pár képet.