Annie Leibovitz: the early years, 1970-1983

Nem is tudom hirtelen hol kezdjem. Annie Leibovitz-ot vélhetően már senkinek sem kell bemutatni, az egyik legismertebb portréfotós, aki a 70-es években a Rolling Stone zenei újságnál kezdte pályafutását (a lap még mindig létezik), aztán a művészvilág portréfotósa lett, még később pedig már sorban jelentek meg könyvei, többek között Izlandról, az amerikai zene gyökereiről, világitástechnikájáról, Susan Sontaggal való kapcsolata is ezerszer kitárgyalt már. De ez mind mellékes, mert ez a kiállitás a korai éveiről szól, amikor még nem volt se hires, se ismert. Ez pedig kétesélyes játszma, mert vagy azt fogjuk látni, hogy tényleg gyengék a korai képei, de akkor minek néztem meg a kiállitást, vagy már a korai képei is kiforrottak, de akkor honnan pattant ki ez a nő?

Szerencsére nincs probléma, mert mindkettő igaz. A képek között rengeteg félig vagy úgy sem sikerült képet látunk, sőt a beállitások is túl gyakran ismétlődnek eleinte, de ez senkit sem érdekel, mert amit fényképez, azt nemigen látjuk máshol.
Eleinte mint egy néprajzkutató, a lakóhelyénél fotózza az embereket, ezek a képek pedig nagyjából olyanok, mint amiket a témában láthatunk. Hanem aztán a második falon egyszercsak megjelenik John Lennon, pedig ekkor még nem fotós újságnál, sőt teljesen ismeretlen. Ezt a rejtélyt nem magyarázzák meg, talán mindegy is, de azért elég furcsa. Sőt, nemcsak pózol neki a Beatles, hanem beengedik az öltözőbe, komor falak közé, mai szemmel olyan ez az öltöző, mintha a bivalybasznádi falunap istállójában járnánk. És ennyi. Ezek után a képek után már azt látjuk, hogy Annie gyakorlatilag minden zenekarral jóban van, fotóz boldog-boldogtalant, ha csak a folyosón is, mintha egy teljes arcképcsarnokot töltene fel. Honnan volt neki ennyi filmje?
Talán minden eddiginél élesebben láthatunk bele a 70-es évek világába, és ez a világ nemcsak fekete-fehér, hanem kopott és lepukkant is. A legnagyobb zenekarok szállnak meg ócska útszéli motelekben, a technikát szigszalaggal foltozgatják, az emberek ócska ruhákban flangálnak. Hogy visszasirom-e a hippikorszakot? Jézusom, dehogy. Szeretnél kellemes asszociációkat felidézni Woodstockkal kapcsolatban? Akkor ne nézd meg ezt a kiállitást.

Közben kiderül egysmás a fotósról is. A Rolling Stones zenekar amerikai turnéjáról tudósit, gyakorlatilag éjjel-nappal mindent megörökitve, egy komplett biztonsági kamerarendszer is csak amatőr lenne hozzá képest. A koncertfotói viszont, hmm, nem meggyőzők. Persze akad elkapott képe, de azért látszik, miért fordult inkább a beállitott fotók felé. Amiben viszont mindenkit lepipált, az egyszerűen az a tény, hogy ott volt. Ott volt amikor Keith Haring lefestette magát jellegzetes mintáival, ott volt John Lennon halála előtti órában, ott volt mindenhol, és bár a kiállitást végiggyalogolni nem kezdőknek való feladat, el tudom képzelni, hogy még igy is több kép maradt ki, mint amennyit látunk.
A képek installációival nem sokat bajlódtak: gyakorlatilag minden szabad falfelületet felhasználtak. Ezért aztán nem is úgy néztem végig a képeket, mint máskor, külön stratégiát kellett felállitanom, mert a balról jobbra és fentről lefelé alapján folyamatosan összeütköztem volna a többi nézővel. Ez viszont adott egyfajta sötétkamra érzést is, mintha az összes kép csak egy kontaktmásolat lett volna, és a képek ilyen mennyiségben elkezdenek máshogy működni. Félreteszem az esztétikai szempontjaimat, és arra koncentrálok, hogy mi van a képen. És egyszercsak, talán a 6800. képnél egyszercsak azt érzem, hogy ott vagyok vele egy isten háta mögötti csehóban, a gitáros hangol, az énekes inget vesz, a közönség topog a lábaival. Érzem, hogy a következő pillanatban megszólal a zene...

Arles hét 1.

Arles hét következik. Arles egy kisváros Dél-Franciaországban Avignon és Marseille között, Provence kellős közepén. Csak egy álmos kisváros, ahol mindig jó idő van. Mégis, immár 48 éve a művészek egyik kedvenc gyűjtőhelye, úgy is hivják a fesztivált, hogy Találkozás Arles-ban. Minden nyáron a legmenőbb kurátorok válogatnak olyan anyagokat, amiket máshol nem lehet látni. Erre odafigyel a szakma. Legutóbb Londonban keveredtem bele egy beszélgetésbe az egyik arles-i kiállitásról, szóval kicsit olyan ez, mint az Art Bázel, a Pompidou vagy Serpentine galéria Londonban, odafigyelnek rá, mi történik ott.
Szakmailag tehát érdemes odafigyelni rá, de ne feledkezzünk meg a nyár és a Provence hivószóról sem. Milyen lehet olyan helyen nyaralni, ahol egyébként jobbnál jobb kiállitások is vannak? Képzeljük el, hogy mondjuk Krk szigeten 50 kiállitás lenne...Nem is hangzik rosszul.

Pestről már egy kicsit máshogy néz ki ez a dolog. Párizsból pár óra alatt le lehet érni szupervonattal és persze autóval is, de Pestről? A repülőjáratok pont körbelövik, Barcelonából, Lyonból és Milánóból is több mint 500 km, a legközelebbi reptér Nizza, ami még mindig 250 km, és oda csak heti egyszer megy gép. Autóval pedig egy kedves 1500 km-es túra. Nem csoda, hogy nálunk nem annyira ismert. Másrészt ha már ennyit utazik valaki, akkor rájön, hogy a tenger még Arles-tól is autótávolságra, 20 km-re van, és nincsenek nagy szállodák, mint egy tengerparti üdülőhelyen, és egyáltalán nem készültek fel olyan turistaáradatra, mint egy igazi üdülőhelyen.
Arles szépségét ugyenez adja. Nem egy felfújt turistalátványosság, bár mivel ott élt Van Gogh, ezért egy múzeum azért van. Nincs tömeg, még a főtéren is ki lehet fogni egy asztalt, de azért felkészültek arra, hogy a vendégnek vannak elképzelései.
A következő időszakban Audrey Tatou-tól Anni Leibovitzig végigmegyek a fontosabb kiállitásokon.

Nyilt struktúrák művészeti egyesület a Vasarely múzeumban

Ezer éve történt, hogy Mauer Dóra kitalálta, hogy a Vasarely múzeumban lehetnének progressziv, kortárs művek is, hiszen maga az épület mérete lehetővé teszi. Kiválasztott tehát néhány jól ismert informel művészt itthonról és külföldről, és egy kiállitássorozat keretében mutatják be a műveket. Máshogy mondva ez egy csoportos kiállitás jó nevű, de csak nagyon szűk körben ismert festőkkel.

Meglehetősen nehéz anyag. Még a Vass László gyűjteményhez képest is nehezebben érthető művek lógnak, remélem lesz akinek türelme végtelen, hogy minden egyes kép előtt eltöltsön némi (némileg több) időt, hogy magába szivja a művész gondolatait. A meglehetősen nagy térben igen szellősen várakoznak a képek, bár inkább a képek méretére kritika ez, nagyon ritka a fél méteresnél nagyobb mű.
Az teljesen világos, hogy az alkotókon kivül ezt a kiállitást senki sem fogja látogatni, ahhoz túl kicsi és túl nehéz, én eltöltöttem úgy egy órát ott, hogy a kutya se látott (teremőr azért van). De hát itt tartunk ma, ez is egy kiállitási lehetőség, Vasarely-nek biztos tetszene az elképzelés.

Mathieu César az 50 éves Photo magazinban

50 év. Az már valami. Még emlékszem a Fotómozaik cimű lapra, aztán volt Photoart, ami egész igényes volt, most pedig van ugye Fotóművészet, ami a művészi fotóról szól és a Fotó/Videó, ami meg kis túlzással reklámújság. Tényleg, van még Digitális Fotó? Talán van... Pedig az szólt igazán az igényes műkedvelőnek..
A franciáknál nem kirivó a Photo magazin, ami 130 oldalas és gyönyörű papirra nyomják, pont mint a többi lapot, már kézbevenni is boldogság. Manapság, amikor már csak az internet maradt nekünk a művelődéshez, duplán ajánlom ezt a lapot. Ja, csakhogy franciául van, tehát meg kéne tanulni hozzá a nyelvet. Bocsi...

50 éve jelenik meg ez az újság, és nagyjából körbeöleli az összes témakört, amit a fotó érinthet. művészi könyvek, kiállitások, interjúk, portfóliók, igényes és nagy képek. És nemzetközi is, elég sok helyről hoz anyagot. A cimlapon persze csak helyi menők szerepelhetnek, mint most a kanadai szinésznő, Charlotte Le Bon. Pazar képanyag. Ilyenkor mindig werkképek kerülnek be a lapba, hogy láthassuk, milyen körülmények voltak, az interjúban pedig általában kiderül, hogy az igen drága és a feltűnően drága felszerelés a jellemző. De mindez izléssel is párosul, és igy már rögtön kivánatosabb az egész. Csak nagy szavakat tudnék most irni, úgyhogy most nyissz-

Hejettes Szomlyazók a Ludwigban

Nincs túl sok információnk a 80-as évek művészetéről. A Műcsarnok vagy a Nemzeti galéria nem foglalkozik a témával, gyűjteni sem gyűjtik az anyagokat, a galériák pedig nem sietnek a most már jó 30 éve történtekkel dolgozni. Persze miért is emelnénk ki egy évtizedet csak úgy, hiszen az összes többi évtizedről ugyanúgy nincs kiállitás, katalógus vagy bármi más. Ami van az az egyes emberek saját életművüknek arra az időszakra vonatkozó része. Ez viszont nem olyan vicces: hamarosan elmondhatjuk, hogy a kortárs alkotók egyáltalán nem kapnak teret, ismeretlenségük pedig érdektelenné teszi őket. Hiszen Ország Liliről is hányan tudtak az Mng kiállitás előtt? Vagy ha tudtak is, néhány képet valóban láthattak, azért a teljes életmű megismerésére esély sem volt. Pont úgy, ahogy manapság nem lehet semmit tudni Erdély Miklóson keresztül Nádlerig, Vajdától nem is tudom, Borsos Lőrincig.

Én pl. semmit sem tudtam a cimben szereplő csoportról. Fogalmam sincs, hogy a 80-as években ismertek voltak-e, egyáltalán volt-e kiállitásuk (most már persze tudom hogy volt), az alkotók nevei pedig ugyanúgy semmit sem mondanak nekem. Most kicsit előszedték őket, de szintén fogalmam sincs, hogy nem volt-e száz fontosabb csoport.

Az biztos, ha a 80-as évek európai művészetére tekintek, az meglehetősen erős volt. Igaz, az internet és az YBA (fiatal angol művészek) megjelenése előtt egész mást tartottunk művészetnek, de azért egy Cy Twombly, Hantai, Anselm Kiefer, Prachensky, Richard Serra sor, akár Riegl Judittal kiegészülve elég kellemes művészeti szintet jelöl. Csak az a gond, ha most hozzájuk kell viszonyitanom ezt a művészeti csoportot, akkor az szánalmas lesz.

Az is. Anélkül, hogy számon kérném rajtuk a külföld ismeretét, ez a fajta art brut, fluxusművészet már legalább 20 éve nem volt divat máshol. Mondhatnék többet is, hiszen 1920-ban már megvoltak azok a szobrok, amik utánzatait most a Ludwigban látunk, és a sort lehetne folytatni, de hagyjuk. Ez gagyi. Ha tényleg ez volt nálunk a 80-as évek művészete, akkor inkább lapozzunk.

Jó, jó. Vegyük poénra a figurát és ne foglalkozzunk azzal,hogy ezerszer inkább kellene St. Auby Tamás kiállitást rendezni, mint Hejettest. De valójában nem könnyű elvonatkoztatni ettől. A szándékosan elrajzolt képek ötlettelenek, ha már elrajzolt, akkor legyen benne ötlet. Néha azért elmosolyodom: van azért itt-ott ötlet, csak elveszik a sok érdektelen munka között. A tv műsor tervet végig elolvastam és érdekes volt. Az önmagukra reflektáló dolgok elmennek. Csak tényleg nagyon kevés a háttérinfó, nagyon kevés a jó mű. A kiáltvány tűnik a leginkább releváns dolognak, mint Nagy Kriszta Tereskovánál a fiatal művész vagyok óriásplakát.

Tegnap voltam a kiállitáson, de ma már csak a fotók alapján tudom felidézni, hogy mi is volt. Talán a 80-as évek is igy szálltak el.

Sam Francis Guggenheimnél

Az egyik kedvenc festőm Sam Francis, mégpedig azért, mert a Pollock hagyományt úgy tudta továbbvinni, hogy mind az arányérzék, mind a szinegyensúly kifogástalan maradt.

Itt van ez a képe, talán látszik ekkorában is. A felső rész tolakodó kékje megtorpan a lenti sárga részen és az oldalsó kék-piros gömbön. Akármelyik elemet vennénk el, felborulna a kompozició. A mai izlésnek már talán túlságosan zsúfolt is a kép. Kevés szin van, azok is alapszinek, sárga, kék, piros. A lehelletnyi zöld nagyon kell az egyensúlyhoz. Mégis egyik szin sincs túlsúlyban, sőt, mivel a piros nagyobb mennyiségben felborit bármilyen kompoziciót, igy itt csupán apró részeket látunk ezzel a szinnel, ami mégis tökéletesen elég az ellenponthoz.
Percekig képes vagyok nézni egy Sam Francis képet, és még most, hetekkel Velence után is fel tudom idézni a kép részleteit.

Gilbert és George a Ludwigban

Annyit szapultam már a Ludwigot, hogy odafelé elhatároztam, most mindenképp jókat irok róluk. Végülis Gilbert és George akárhogy is nézzük, nyugat-európai művészet, még kortárs is, ezerszer lehet Londonban belefutni egy képükbe. Egy jó kis retrospektiv a korai performanszaikkal...

Na nem, ezek egy sorozat képei. Mostanában, értsd 2013-ban, miután a képek többségén ott a dátum, és az bizony 4 éve volt, szóval az alkotópáros egyre inkább politikai képeket készit, persze ezek nem aktuálpolitikát jelölnek, hanem emberi alapértékekről szólnak. Itt Pesten is nagyjából ez az üzenet, hiába vannak ott a bombák a képeken, azért érthető az üzenet.
Tetszik, hogy jó nagyok a képek, végre lehet terpeszkedni a térben. Ami kevésbé tetszik, hogy ez a sorozat tényleg egy ötletre épül, és ha egy galériában van, nem is szólok, de a Ludwigban átfogóbb kiállitásokat kéne tartani.
De nem érdekes, jó hogy elhozták ezt a tárlatot, mégha le is ri, hogy már 800 városban járt előtte - a képfeliratok árulkodók - de nem baj.
Aki egyébként tényleg kiváncsi Gilbert és George művészetére, annak ajánlom a francia Photo magazin tematikus különszámát. Igérem majd megkeresem.