Alex Majoli kiállitását egy fényképezőgép-gyártó támogatta, de ők is csak a bejáratál irhatták ki a nevüket egyáltalán nem tolakodó módon. Hogy miért éri meg mégis nekik? Akik látták a kiállitást, azért elolvasták a gyártó nevét is. És ennyi.
2017. szeptember 28., csütörtök
Alex Majoli
Még mindig van jópár kiállitás, amikről nem irtam, noha a legfontosabbak már megvoltak. Arról viszont még nem irtam - naná, mert természetesnek vettem - hogy a szponzorok, ha vannak is, csak a háttérben vannak, felkerülhetnek a katalógusba, de nem kapják meg az egész teret reklámra. Az autógyár pl. egy projektet finanszirozott, és tényleg sehol sem jelent meg egyetlen autóval sem, se poszterrel, mindössze a kiállitás bevezető szövegének az aljára irták ki a nevét, akkor is csak annyit, hogy ők finanszirozták a projektet. Egyetlen logó sem volt sehol máshol.
Alex Majoli kiállitását egy fényképezőgép-gyártó támogatta, de ők is csak a bejáratál irhatták ki a nevüket egyáltalán nem tolakodó módon. Hogy miért éri meg mégis nekik? Akik látták a kiállitást, azért elolvasták a gyártó nevét is. És ennyi.
A teremben, ahol ez a kiállitás volt, a padlótól a mennyezetig fotók voltak minden oldalon, mindenhol. Csak az ablak és egy apró ajtó maradt ki, és ez a gyönyörű padlóval olyan hatást keltett, mintha egy camera obscurába léptünk volna be. Ezt erősitette a fekete-fehér hatás is, bár itt inkább feketét látunk. Valahol természetes, hogy egy ilyen tálalásban a képek összessége a lényeges, az egyes képek elvesztik a kompoziciójukat, hiszen szinte egybenőnek a többivel. Valahogy ennél a kiállitásnál ez nem zavart, a képek inkább hatásvadásznak tűntek, szándékosan alulvilágitva, a laborban még néhány fényértéket sötétitve. A képeken menekülő emberek, az érzelem lecsorog a képekről. Egyfajta pokol bemutatás. A hangulatát átéreztem, de Arles-ban, az ókori épületekben mindenhol francia szót hallva a hatás inkább érdekes volt, mint megrenditő.
Alex Majoli kiállitását egy fényképezőgép-gyártó támogatta, de ők is csak a bejáratál irhatták ki a nevüket egyáltalán nem tolakodó módon. Hogy miért éri meg mégis nekik? Akik látták a kiállitást, azért elolvasták a gyártó nevét is. És ennyi.
2017. szeptember 22., péntek
a kutya
Akárhogy nézem, ez egy izléses kirakat. Még a kép is tetszik a kirakatban, bár sajnos átcsúszott giccsbe, de el tudom képzelni Arles-ban azt a környezetet, ahol működik a kép.
Amúgy némi várakozás után visszatért a galériás csajszi, és újra kinyitotta a boltot..
Könyvajánló: Erdély Miklós: kollapszis. orv
Igazán könnyű ezt a könyvet ajánlani, hiszen Erdély Miklós irta, pár poszttal ezelőtt irtam róla, de amúgy a 70-es évek avantgárdjának egyik legnagyobb hatású alakja.
Ez a könyv viszont olyan, mint a spanyol inkvizició a Monthy Pytonban: senki sem számit rá.
A Magyar Műhely kiadó által 1974-ben Párizsban kiadott kötetére nem lehet rámondani, hogy tömegcikk lenne. Pedig van egy második kötet is, melynek cime második kötet. A két kötetet együtt 1991-ben újra kiadták, újra minimális példányszámban. Tehát biztosan nem fog szembejönni a könyvesboltban, én is úgy kaptam kölcsön, hogy eskü alatt vallottam, hogy visszaadom, méghozzá azonnal, amint lefénymásolom. Ezúton is köszönöm.
Érdekes kérdés, és itt most nem térek ki rá, hogy miért van az, hogy egyesek szerint Erdély Miklós az egyik legnagyobb hatású avantgárd, ha közben a verseskötetét 3 példányban adják ki, azt is Párizsban?
Egyébként egyáltalán nem ritka az, hogy a képzőművész ir: sőt, talán inkább az ellenkezője az. Hiszen a mondanivalót irásban könnyebb kifejezni, mint képben, magyarázatnak is megfelelhet, vagy csak kiegészités. Nem véletlen tehát, hogy Csontvárytól Hajas Tiborig tényleg nagyon sokan irtak, örök kedvencem Tót Endre Örülök, ha.. kötete..
De azért a vers az más. Lehet irni naplót, regényt, novellát, de a versről azt gondolnám, kicsit más, több előképzettséget, tömöritést igényel. Ehhez képest azt irja pl. Kukorelly a frissen megjelent Porcelánbolt kötetében, hogy Erdély az egyik legfontosabb megújitója az avantgárdnak Tandorival. Ezek nagy szavak, főleg, hogy az irodalomtörténetekből általában kimarad Erdély (is).
Semmiképpen sem fogok itt és most belekezdeni egy verselemzésbe, mindenesetre én is azt mondom, ez a (két) kötet figyelemre méltó. De legelőszöris érthetetlen, miért nincs a köztudatban, miért nem beszélnek róla. Talán egyszer ez is megváltozik.
Ez a könyv viszont olyan, mint a spanyol inkvizició a Monthy Pytonban: senki sem számit rá.
Érdekes kérdés, és itt most nem térek ki rá, hogy miért van az, hogy egyesek szerint Erdély Miklós az egyik legnagyobb hatású avantgárd, ha közben a verseskötetét 3 példányban adják ki, azt is Párizsban?
Egyébként egyáltalán nem ritka az, hogy a képzőművész ir: sőt, talán inkább az ellenkezője az. Hiszen a mondanivalót irásban könnyebb kifejezni, mint képben, magyarázatnak is megfelelhet, vagy csak kiegészités. Nem véletlen tehát, hogy Csontvárytól Hajas Tiborig tényleg nagyon sokan irtak, örök kedvencem Tót Endre Örülök, ha.. kötete..
De azért a vers az más. Lehet irni naplót, regényt, novellát, de a versről azt gondolnám, kicsit más, több előképzettséget, tömöritést igényel. Ehhez képest azt irja pl. Kukorelly a frissen megjelent Porcelánbolt kötetében, hogy Erdély az egyik legfontosabb megújitója az avantgárdnak Tandorival. Ezek nagy szavak, főleg, hogy az irodalomtörténetekből általában kimarad Erdély (is).
Semmiképpen sem fogok itt és most belekezdeni egy verselemzésbe, mindenesetre én is azt mondom, ez a (két) kötet figyelemre méltó. De legelőszöris érthetetlen, miért nincs a köztudatban, miért nem beszélnek róla. Talán egyszer ez is megváltozik.
Dijazott könyvek Arles-ban
Minden évben rengeteg fotókönyv érkezik Arles-ba, amit meg is mutatnak a szervezők. A központi pavilonban, tulajdonképpen központi helyre raknak asztalokat, azokra pedig egymás mellé a könyveket. Itt egymás mellé kerül a pályakezdő és a befutott fotós, igy látogatóként nem könnyű válogatni. Számomra viszont már az is nagy dolog, hogy egymás mellett láthatom a "termést" hisz akár egy könyvesboltban is, miért rendelnének mindegyik könyvből? Nem is rendelnek. Majdnem két órát töltöttem el a könyvek bogarászásával, mire eljutottam a győztesekig.
Persze, kell hogy legyen győztes, itt rögtön 4 is, de azért valahol számitani lehetett erre az eredményre. A történelmi fotókat bemutató könyvek közül Latif Al Ani nyert. Őt az iraki fotózás apjának szokás hivni, ő az irakiak Brassaija. Mivel a fotófesztiválon is elég nagy teret adtak a közel-keleti témáknak, és a fesztivál már 50 éves, tehát Henri Cartier-Bressonnak már nem érdemes újabb dijat kapni (jaj de cinikus vagyok), ezért is fordulhattak Al Ani-hoz.
A másik, amit nagyon szeretnek Arles-ban, az a japán fotó, szinte minden évben kiemelnek valakit. Az idei japán dijazott a fotó szöveg kategóriában nyert, Masanao Abe. Az Arles-ban bemutatott japán fotókban van valami szikár, és ez ebben a kötetben is észrevehető - ami amúgy nem kritika, csak megjegyzés.
Szinte természetes, hogy a bevándorlókról Calais-ben készitett sorozat nyert, hiszen aki ilyen témában mozgott, az vagy a görögökhöz ment, vagy Calais-be, és nem mondhatnám, hogy nem merült alá a témába a szerző.
Végül a negyedik a szép könyv témában Kent Klich nyert Gázáról készitett könyvével.
Nagyon tetszik, ahogy a könyvdijakat kezelik, egyáltalán nem sztárolják őket, még csak azt sem mondják, hogy ezek a legjobbak, egyszerűen csak kirakják, megmutatják, mi ezt láttuk, amúgy ott van a másik 250, lehet válogatni.
A másik, amit nagyon szeretnek Arles-ban, az a japán fotó, szinte minden évben kiemelnek valakit. Az idei japán dijazott a fotó szöveg kategóriában nyert, Masanao Abe. Az Arles-ban bemutatott japán fotókban van valami szikár, és ez ebben a kötetben is észrevehető - ami amúgy nem kritika, csak megjegyzés.
Szinte természetes, hogy a bevándorlókról Calais-ben készitett sorozat nyert, hiszen aki ilyen témában mozgott, az vagy a görögökhöz ment, vagy Calais-be, és nem mondhatnám, hogy nem merült alá a témába a szerző.
Végül a negyedik a szép könyv témában Kent Klich nyert Gázáról készitett könyvével.
Nagyon tetszik, ahogy a könyvdijakat kezelik, egyáltalán nem sztárolják őket, még csak azt sem mondják, hogy ezek a legjobbak, egyszerűen csak kirakják, megmutatják, mi ezt láttuk, amúgy ott van a másik 250, lehet válogatni.
2017. szeptember 17., vasárnap
A balatonboglári kápolnatárlatok
Most, hogy megismerkedtem a kápolnatárlatok irott és képanyagával - lásd előző bejegyzés - egy igen kellemetlen kérdésre kell válaszolni: a bemutatott anyag tényleg megérdemli a figyelmet? Tényleg ez a legfontosabb művészeti esemény a 70-es évek Magyarországán?
Miután végigolvastam a könyvet, könnyen rávágom, hogy persze. Hiszen a történetet Orwell is irhatta volna, a kiállitó művészek nevei pedig elég garanciák a minőségre. De álljunk meg egy pillanatra. Hiszen Erdély egy, a kollapszis orv. kötetben olvasható szöveget vitt, és fotókat készitett, amiktől nem vagyok elájulva. Mauer Dóra, ha jól olvastam, egy fényképet készitett.
Tulajdonképpen az se lenne baj, ha a kiállitási anyag nem lenne világszám. Galántai György elképesztő kiállása, a történet maga van annyira érdekes és tanulságos, hogy megkerülhetetlen legyen. És ez nem egy művésztelep volt, amire irdatlan pénzeket el lehetett költeni, hanem egy minden tekintetben underground kezdeményezés. És akkoriban még autók se nagyon voltak elterjedve, hogy csak úgy le lehessen szállitani az M7-esen 2* 4 méteres műveket..
Muszáj lesz most már tényleg megvédenem a kápolnatárlatokat, volt bennük elég szellemi munició. Az egyik kedvencem Legéndy Péter Kedves látogató irása. Pauer Gyula 3 tosztamense, szintén a feliratokkal. Szentjóby kizárás gyakorlata. Haraszty István: Ma ön nyitja meg a kiállitást akciója. Türk Péter elévülési akció..Talán nyilvánvaló is, hogy egy ilyen helyzetben nem éppen Rembradt másolás kezdődik. Ez a fluxus hőskora, Tót Endre időszaka, aki amúgy be is jelentkezik egy zéró képpel. És ehhez hozzáadjuk a teljes szabadságot, hiszen Galántai semmilyen keretet nem szabott a társainak, ellenben tartotta a hátát értük.. Igen, most már értem, mennyire inspirativ lehetett ott kiállitani. És tegyük hozzá, hogy a valódi szabadság 70-ben, amikor az egész indult, és eleve a kápolna felújitása is teher volt, és 71 július 8, amikor megjelent a "törvénytelen úton néhány avantgarde" között lehetett, utána az energiák egy része a védekezésre ment el. Erről az egy, de összesen is csak három évről, három nyárról beszélhetünk, túl kevés idő...
Na és? Hajas Tibor meg csak 33 évet élt.
Miután végigolvastam a könyvet, könnyen rávágom, hogy persze. Hiszen a történetet Orwell is irhatta volna, a kiállitó művészek nevei pedig elég garanciák a minőségre. De álljunk meg egy pillanatra. Hiszen Erdély egy, a kollapszis orv. kötetben olvasható szöveget vitt, és fotókat készitett, amiktől nem vagyok elájulva. Mauer Dóra, ha jól olvastam, egy fényképet készitett.
Tulajdonképpen az se lenne baj, ha a kiállitási anyag nem lenne világszám. Galántai György elképesztő kiállása, a történet maga van annyira érdekes és tanulságos, hogy megkerülhetetlen legyen. És ez nem egy művésztelep volt, amire irdatlan pénzeket el lehetett költeni, hanem egy minden tekintetben underground kezdeményezés. És akkoriban még autók se nagyon voltak elterjedve, hogy csak úgy le lehessen szállitani az M7-esen 2* 4 méteres műveket..
Muszáj lesz most már tényleg megvédenem a kápolnatárlatokat, volt bennük elég szellemi munició. Az egyik kedvencem Legéndy Péter Kedves látogató irása. Pauer Gyula 3 tosztamense, szintén a feliratokkal. Szentjóby kizárás gyakorlata. Haraszty István: Ma ön nyitja meg a kiállitást akciója. Türk Péter elévülési akció..Talán nyilvánvaló is, hogy egy ilyen helyzetben nem éppen Rembradt másolás kezdődik. Ez a fluxus hőskora, Tót Endre időszaka, aki amúgy be is jelentkezik egy zéró képpel. És ehhez hozzáadjuk a teljes szabadságot, hiszen Galántai semmilyen keretet nem szabott a társainak, ellenben tartotta a hátát értük.. Igen, most már értem, mennyire inspirativ lehetett ott kiállitani. És tegyük hozzá, hogy a valódi szabadság 70-ben, amikor az egész indult, és eleve a kápolna felújitása is teher volt, és 71 július 8, amikor megjelent a "törvénytelen úton néhány avantgarde" között lehetett, utána az energiák egy része a védekezésre ment el. Erről az egy, de összesen is csak három évről, három nyárról beszélhetünk, túl kevés idő...
Na és? Hajas Tibor meg csak 33 évet élt.
Könyvajánló: Törvénytelen avantgárd - Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970-1973
Amikor a Hejettes Szomlyazók kiállitáson voltam a Ludwigban, a könyvesboltban felfedeztem, hogy régi vágyam teljesült: végre könyv jelent meg a balatonboglári kápolnatárlatokról! Ez egy olyan része a művészettörténetnek, ami érdekesen hangzik, sőt igen sokszor hivatkoznak is rá, de nekem soha senki nem tudott mutatni róla képet vagy bármit. Most viszont itt van egy könyv, igényes, vastag, és...15000 ft. Sajnos ma már ez az ár sem kirivó, a Ladik Katalin könyv 12000, és a többi komoly album is mind 10 körül van már. Mégis, ahogy ott fogdoztam, lapozgattam, végül úgy döntöttem, hogy nem ér annyit, és szomorúan eljöttem.
Megirtam a történetemet könyvgyűjtő barátaimnak, és egyikük visszairt, hogy neki megvan a könyv. Sőt, nemcsak hogy megvan, hanem már egy ideje megvan, ugyanis a könyv 2003-as (és akkor még csak 5000 ft volt).
Ennél nagyobb meglepetés már csak akkor ért, amikor az Artpool-al való levélváltásban kedvesen megirták, hogy egyébként a könyv ingyen letölthető innen: http://artpool.hu/boglar/konyv.html
Köszi.
Egyébként a művészeti lapoknak, ha már a többi úgysem foglalkozik a témával, miért nem volt kedve ezt megirni? Hogy egyébként millió fotó van, Galántai György első kézből származó, és olvasmányos szövege is ott van néhány kattintásnyira a dokumentumok, sőt szigorúan titkos jelentések mellett...Pont ezért ostoroztam mindig is a honi művészeti életet..
Naná, hogy ezek után felfaltam a szöveget. Bár több napig tartott, mert közben azért dolgoztam is, de a könyv jócskán túlteljesiti a várakozásaimat. Egyrészt név szerint megemlit mindenkit, de ami még nagyobb csodája, hogy megmarad a szubjektiv szemlélő nézőpontján. Galántai kinosan ügyel arra, hogy csak azt irja le, amit ő saját szemével látott, ettől igazán hiteles lesz, hiszen amiről csak másodinformációi vannak, arról pontosan leirja, hogy nem volt ott, tehát nem magyaráz bele semmit.
Teljesen le vagyok nyűgözve, hogy ilyen könyv létezik.
Megirtam a történetemet könyvgyűjtő barátaimnak, és egyikük visszairt, hogy neki megvan a könyv. Sőt, nemcsak hogy megvan, hanem már egy ideje megvan, ugyanis a könyv 2003-as (és akkor még csak 5000 ft volt).
Ennél nagyobb meglepetés már csak akkor ért, amikor az Artpool-al való levélváltásban kedvesen megirták, hogy egyébként a könyv ingyen letölthető innen: http://artpool.hu/boglar/konyv.html
Köszi.
Egyébként a művészeti lapoknak, ha már a többi úgysem foglalkozik a témával, miért nem volt kedve ezt megirni? Hogy egyébként millió fotó van, Galántai György első kézből származó, és olvasmányos szövege is ott van néhány kattintásnyira a dokumentumok, sőt szigorúan titkos jelentések mellett...Pont ezért ostoroztam mindig is a honi művészeti életet..
Naná, hogy ezek után felfaltam a szöveget. Bár több napig tartott, mert közben azért dolgoztam is, de a könyv jócskán túlteljesiti a várakozásaimat. Egyrészt név szerint megemlit mindenkit, de ami még nagyobb csodája, hogy megmarad a szubjektiv szemlélő nézőpontján. Galántai kinosan ügyel arra, hogy csak azt irja le, amit ő saját szemével látott, ettől igazán hiteles lesz, hiszen amiről csak másodinformációi vannak, arról pontosan leirja, hogy nem volt ott, tehát nem magyaráz bele semmit.
Teljesen le vagyok nyűgözve, hogy ilyen könyv létezik.
2017. szeptember 16., szombat
Az Artpool-ról
Bevallom, pár héttel ezelőttig fogalmam sem volt arról, hogy az Artpool létezik, pedig 1979-ben alapitották. Azazhogy olvastam az Artmagazinban, hogy a Szépművészeti megette (vagyis Baán László alá kerül), és 2018-tól már a Hősök tere mellett lesznek egy vadonatúj épületben. Ha tényleg elkészül. De ha tudtam volna mi ez...
Az egész onnan indul, hogy sajnos kicsiny országunkban iszonyú nehéz korrekt információkhoz hozzájutni művészeti témákban. Mig Párizsban az ember beballag a Pompidou központba, és ott téma szerint csoportositva megtalálja a fontosabb emberek katalógusait, nálunk nem ez a helyzet. A rendszerváltás előtt egy csomó művészről nem lehetett egyáltalán beszélni, olyanokról sem, akikről pedig kellett volna. Nevezetes Kassák párizsi útjának meggátolása, noha kifejezetten ünnepelni szerették volna őt. De nem volt szó a Nyolcakról (kivéve Czóbelt, aki jól elvolt), Európai Iskoláról, Erdélyről, Hajasról, Tót Endréről és millió más emberről. 89 után pedig meglehetősen lassan szálingózott az információ, ha egyáltalán szálingózott. Nem csoda, hogy az egyszeri műkedvelő feladja, hiszen információk hiján maximum egy bennfentes tudná elmesélni, kik a fontos szereplők, és miért.
Pedig itt van az Artpool, aminek elsődleges feladata éppen a megőrzés, és bizony ebben élen jár. Galántai György és Klaniczay Júlia hozták létre, és mivel ezen a héten jártam ott, ezért bizvást mondhatom, hogy megdöbbentően sok könyvet, dokumentumot, cikket, videó és audiókazettát, meghivót és ki tudja még mit őriznek, archiválnak. És, külön mondatba rakva, felpakolnak az internetre az artpool.hu -ra. Úgy kell ez, mint egy falat kenyér.
Mindig is szerettem volna olyanokat ismerni, akinek nagyon nagy könyvtárja van. Egy időben én is megszállottan gyűjtöttem a művészeti könyveket, de teljesen reménytelen akár csak a legfontosabbakat beszerezni. Noha, mint mondtam, a legtöbb könyv egyáltalán nem jelent meg az itthoni művészekről, tehát nem is rakható fel a polcra. Az Artpool-ban viszont rendszerezve megtalálható minden: cikkek, interjúk, a Balatonboglári Kápolnatárlatok teljes anyaga (erről irok legközelebb), méghozzá név szerint rendezve. Nem semmi. Hát mégis létezik. Hát mégsem tűnt el végleg Erdély összes performansza, mégis megvannak Szentjóby ötletei, Hajas irásai. Ráadásul nem egy 190 éves öregúrnál, aki nem fogad senkit, hanem egy nyilvános archivumban, igaz, időpontegyeztetés szükséges, de mégis, micsoda lehetőség! Micsoda előrelátás!
Mert mondanom sem kell, aki pl. nem elhagyta, hanem a gyűjteménybe rakta Erdély 1974-ben Párizsban megjelent kötetét, az tisztában lehetett azzal, hogy a kultúra milyen fontos szeletét adja közkézre, és hogy az emberek száma, akiknek ez a kötet megvan, erősen a nagyon kicsi felé tendál. Aztán ott vannak a kápolnatárlatok: néha beszélnek róluk, néha idézik, de az artpool oldalán szinte mindent megtudhatunk róla, pedig korábban úgy hittem, erről a témáról már sosem fogok megtudni semmi közelebbit.
Lelkesedésem végtelen, mégis bosszankodok is, hogy eddig nem tudtam erről. Miért nem beszélt erről a sok esztéta, művész, iró és újságiró, szervező és könyvtáros, galerista és műkedvelő? Miért nem adtak ki könyveket, amik minden könyvesboltban ott vannak? Mennyivel egyszerűbb lett volna információkat összeszedni emberekről...
Na nem baj. Artpool.hu, artpool.hu, mantrázzuk együtt. Fogok még irni róla...
Az egész onnan indul, hogy sajnos kicsiny országunkban iszonyú nehéz korrekt információkhoz hozzájutni művészeti témákban. Mig Párizsban az ember beballag a Pompidou központba, és ott téma szerint csoportositva megtalálja a fontosabb emberek katalógusait, nálunk nem ez a helyzet. A rendszerváltás előtt egy csomó művészről nem lehetett egyáltalán beszélni, olyanokról sem, akikről pedig kellett volna. Nevezetes Kassák párizsi útjának meggátolása, noha kifejezetten ünnepelni szerették volna őt. De nem volt szó a Nyolcakról (kivéve Czóbelt, aki jól elvolt), Európai Iskoláról, Erdélyről, Hajasról, Tót Endréről és millió más emberről. 89 után pedig meglehetősen lassan szálingózott az információ, ha egyáltalán szálingózott. Nem csoda, hogy az egyszeri műkedvelő feladja, hiszen információk hiján maximum egy bennfentes tudná elmesélni, kik a fontos szereplők, és miért.
Pedig itt van az Artpool, aminek elsődleges feladata éppen a megőrzés, és bizony ebben élen jár. Galántai György és Klaniczay Júlia hozták létre, és mivel ezen a héten jártam ott, ezért bizvást mondhatom, hogy megdöbbentően sok könyvet, dokumentumot, cikket, videó és audiókazettát, meghivót és ki tudja még mit őriznek, archiválnak. És, külön mondatba rakva, felpakolnak az internetre az artpool.hu -ra. Úgy kell ez, mint egy falat kenyér.
Mindig is szerettem volna olyanokat ismerni, akinek nagyon nagy könyvtárja van. Egy időben én is megszállottan gyűjtöttem a művészeti könyveket, de teljesen reménytelen akár csak a legfontosabbakat beszerezni. Noha, mint mondtam, a legtöbb könyv egyáltalán nem jelent meg az itthoni művészekről, tehát nem is rakható fel a polcra. Az Artpool-ban viszont rendszerezve megtalálható minden: cikkek, interjúk, a Balatonboglári Kápolnatárlatok teljes anyaga (erről irok legközelebb), méghozzá név szerint rendezve. Nem semmi. Hát mégis létezik. Hát mégsem tűnt el végleg Erdély összes performansza, mégis megvannak Szentjóby ötletei, Hajas irásai. Ráadásul nem egy 190 éves öregúrnál, aki nem fogad senkit, hanem egy nyilvános archivumban, igaz, időpontegyeztetés szükséges, de mégis, micsoda lehetőség! Micsoda előrelátás!
Mert mondanom sem kell, aki pl. nem elhagyta, hanem a gyűjteménybe rakta Erdély 1974-ben Párizsban megjelent kötetét, az tisztában lehetett azzal, hogy a kultúra milyen fontos szeletét adja közkézre, és hogy az emberek száma, akiknek ez a kötet megvan, erősen a nagyon kicsi felé tendál. Aztán ott vannak a kápolnatárlatok: néha beszélnek róluk, néha idézik, de az artpool oldalán szinte mindent megtudhatunk róla, pedig korábban úgy hittem, erről a témáról már sosem fogok megtudni semmi közelebbit.
Lelkesedésem végtelen, mégis bosszankodok is, hogy eddig nem tudtam erről. Miért nem beszélt erről a sok esztéta, művész, iró és újságiró, szervező és könyvtáros, galerista és műkedvelő? Miért nem adtak ki könyveket, amik minden könyvesboltban ott vannak? Mennyivel egyszerűbb lett volna információkat összeszedni emberekről...
Na nem baj. Artpool.hu, artpool.hu, mantrázzuk együtt. Fogok még irni róla...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)