David Brolliet genfi gyűjtő gyűjteménye a Fernat-Brancában

Az Art Bázel jóvoltából lehetett találkozni a gyűjtővel, aki egy ultra laza figura. Mondjuk nem csoda, mivel a gyűjteményében lényegében alig található "normális" műtárgy. David elmesélte, hogy nem érdekli a gyűjtemény értéke, mint ahogy a hagyományos műtárgyak sem igazán. Rengeteg installációt vásárolt, de az a kevés festmény is, amit vett, sem hasonlit igazán festményre.
Először nem értettem az egészet, de aztán egy kicsit gondolkodtam. Nekem, innen, ebből a kicsi országból nyilván az jelenthetne egy nemzetközi gyűjteményt, ha a nemzetközileg jegyzett nagyoktól vennék. Miért? Mert az a kevés ember, aki egyáltalán ismeri Jeff Koons vagy Cy Twombly nevét, ők elégedetten csettintenének. Na jó, de mi van, ha ez túl kommersz? Bár.. mondjuk Wolfgang Tillmans képei azért nem éppen Picassok..David viszont elmondta, hogy a hagyományos sznob festők, mint Picasso, nem érdeklik, és mivel 4 kontinensen át repked folyamatosan, valami mást szeretett volna gyűjteni. Nem érdekli, hogy jól fog-e kinézni a nagyszobája, hiszen alig tölt ott időt, és végképp nem érdekli a mindenkinek való megfelelés. Mivel bőven van pénze, az sem izgatja, ha értéktelen, amit vesz. De azt is hozzátette, hogy már adott el művet, és bizony jóval drágábban, mint ahogy vette.

David azt is elmondta, hogy szép lassan egyre több időt tölt el művészettel, ez az ami kikapcsolja. Mit ne mondjak, ez azért nem rossz..

A Fernet-Branca kiállitása: l'impermanence

Három kiállitás megy éppen a Bázelhez közeli alapitványnál, ez is jelzi az épület méretét, amit talán a Ludwig múzeumhoz tudnék mérni. Szóval nem kicsi. A David Nash kiállitáshoz nem igazán tudok hozzászólni, a magángyűjteményről következőleg irok, marad tehát a másik kiállitás, ami nagy szerencse, mert ebben volt az a mű, ami miatt nekem személy szerint megérte kimennem St. Louisba. Mindenkinek más mű ez, és ez annyira személyes, hogy sokszor előfordul, hogy egy kiállitást, amikor többen nézünk meg, egészen más élményekkel távozunk.

A helyzet a következő: mivel rengeteg kiállitást látok, ezért már nagyon magasan van az ingerküszöböm. Sajnos nagyon jó képekre is csak legyintek, ami valahol azért természetes, mert pl. az Art Bázelen egy rakás Picasso, Haring, Lichtenstein, Warhol, Basquiat kép után már nem akkora dolog egy akárkicsoda.. Nem csak a nevek, hanem még ha az izlésem miatt el is osztom kettővel-hárommal a kiállitott képeket, akkor is marad mondjuk 500 őrülten jó. De ennyi képet lehetetlenség feldolgozni. Amik most a fejemben vannak jelenleg: a párizsi fotóházban a francia fotósok kiállitásról portrék és fotóra festett feliratok, az artist és robot kiállitás néhány képe és egy magángyűjteményben látott kép, akinek a festőjével találkoztam az Art Paris art fair-en. Tehát, mint mondtam, meglehetősen szubjektiv ez a műfaj. Ezért egy olyan művet emelek most ki, ami másnak talán nem sokat mond. Jardin d'intentions - elgondolások kertje cimet viseli ez a mű. Egy nagyon vékony, kb. egy embernyi szélességű bejáraton be kell menni egy dobozba, ahol világitó kis gyémántszerűségek láthatók boton - ez lehet virághasonlat, ha már kert, viszont a világitásuk rafinált, mert a szárak sötétek, csak a fej az, ami világos. Tükrökkel nagyitják a teret, és tényleg végtelennek tűnik elsőre. Furcsa zene szól, talán Jean-Michel Jarre utánzat, időtlen zene. Ha akarom, egyenként le tudom leplezni a látványt, és mégsem akarom, egyszerűen csak élvezem az időtlenséget, és az apró fénygömbök sokaságát. Rengeteg mindenre emlékeztet ez a mű, de nem akarom az én értelmezésemet valódinak tekinteni, egyszerűen csak olyan érzés volt ott állni, mint mondjuk az Etnán. Hát, egészen földöntúli érzés.

A Fernet-Branca alapitvány

Nem mondhatnám, hogy hihetetlenül ismert lenne ez az alapitvány, én is csak az Art Bázel vip program füzetkéből láttam, hogy van ott egy koktélozás. Pedig, mint kiderült, ez egy komoly kortárs kiállitóhely, jópár ezer négyzetméteren.

A Fernet-Branca egy alkoholos italmárka volt, vagyis még létezik, csak már nem ebben az épületben, hanem egy modern ipari parkban. Hogy jól ment nekik, az elég egyértelmű az épület méreteiből és az épület tetején trónoló sas-ból. Mindez pedig Bázeltől kocsival 10 percre, de már a francia oldalon, St. Louis-ban. Ez ma egy semmi extra elővárosa Bázelnek, ipari parkokkal, bevásárlóközponttal, családi házakkal. Amig nem fordultam be az utcába, el nem tudtam volna képzelni, hogy jó helyen járok, a környezet nem éppen művészeti központot idéz. Az épület viszont pazar, körbejárható, tágas, jó dolguk volt itt a dolgozóknak, gondolom.
Elsőre azt gondoltam, nagy merészség ide, a semmi közepére művészeti központot rakni, hiszen ide nem lehet csak úgy kisétálni, nem fog szembejönni. De jobban belegondolva a célközönség amúgy is inkább művészeti lapokban találkozhat majd a névvel, és akkor már mindegy, hogy hol is található pontosan.

John DeAndrea a Vallois galériában Párizsban

Azt hinné az ember, hogy már rég túl vagyunk a provokációra, és pláne a meztelenséget felhasználó művészeten, de egyáltalán nem:

Párizsban a rue de Seine környékén, vagyis a quartier latin mellett szinte minden házban galéria van. Ahol nem, ott kávézó. Általában érdemes odamenni akkor is, ha  semmi konkrét célunk nincs, mert mindig van egy megnyitó, egy érdekes kiállitás, amiért érdemes. A Vallois galéria kicsit szemérmesen nem az utcáról nyilik, hanem egy belső udvarból, tehát nem megy oda mindenki, aki az utcán jár.

A kiállitás lényege csak annyi, hogy képek helyett pucér nőket láthatunk. Van, aki a melle elé rakja a kezét, van, aki csak áll, és akad, aki kifejezetten mutogatja magát. Az biztos, hogy mindenki természetesen viselkedik. A látogatók is. Senki sem fotóz, mert nem az a lényeg, ami. Vagyis nem a pucérság. De tömeg azért van, és nem állitanám ,hogy mindenki pusztán a művészet élvezetére érkezett. Van, aki beszédbe elegyedne a modellekkel, akik viszont nem beszélnek. Lányok, nők ugyanúgy jönnek.
Azt gondolom, egy ilyen kiállitás nem fogja ledönteni a női testre rátapadt asszociációkat. Mindenesetre bátor.

Az Art Bázel katalógus

Az a helyzet, hogy aki átrágja magát ezen a 800 oldalas "szösszeneten", annak mást már talán nem is kell idén olvasnia ahhoz, hogy tudja, mi zajlik művészeti fronton. Rengeteg interjú, elemzés, kitekintés van a könyvben. Rögtön azzal a kérdésfeltevéssel kezdődik a könyv, hogy vajon függetlenek tudunk-e maradni a világban zajló eseményektől a művészeti világban? Nyilván nem Trumpról kell beszélgetni, de azért csak beszűrődnek a hétköznapi témák is.
A galériák többsége Londonból, Párizsból, New York-ból, a művészeti központokból jön. Egy román galéria van, a Plan B, egy varsói, egy krakkói, Bécsből több is van, szóval -természetesen - mi nem vagyunk rajta a térképen. És nem csak kiállitóként nem vagyunk rajta, hanem látógatóként sem, legalábbis, amikor én ott voltam, egyetlen magyarral sem találkoztam, ami azért keserű, mert ott lehetne megnézni, mik a trendek, mivel foglalkoznak a világ vezető galériái.

A következő hetekben szemezgetni fogok a témákból. Például nagyon érdekes, amit Martin Janda mond, akinek Bécsben van galériája. Szerinte Bécs immár nem a nyugati világ vége, hanem közép-európa fővárosa. Tehát Bécs figyelemmel kiséri, hogy mi történik a régióban, és hozzá érdemes menni, hogy megtudjuk, mi történik itt. Namost természetesen Bécsben fogalmuk sincs, művészeti szempontból mi történik a Balkánon, de időről-időre próbálnak kitekinteni. A szlovákok jól ráéreztek a nyitásra, és meglehetősen sokat kommunikálnak Béccsel, ennek pedig az az eredménye, hogy Bécs rajtuk kereszül ismeri meg akár a magyar történéseket is.
Nem merném megtippelni, hogy mikor lesz magyar galéria az Art Bázelen. Talán soha. De kellene dolgoznunk rajta.

Street art Bázelben

Bázel, legalábbis Svájcon belül a legnemzetközibb, leglazább város. Mindamellett, hogy természetesen a svájci precizség megtalálható ott is, sehol máshol nem tudom elképzelni, hogy valaki csak úgy az aszfaltra rajzoljon..Sőt, az utcára kirakunk székeket-asztalokat stilus sem annyira jellemző rájuk, de mindenesetre örülök...

Könyvajánló: Ross King: Dühödt ámulat Claude Monet és a vizililiomok

Fantasztikus kiállású könyv. Massziv, gyönyörű boritó, drága, többszinnyomásos wrapper (papirboritó, ami körülveszi) drága anyagból, a belsejében a szokásosnál vagy két fokozattal igényesebb papir, nehezebb is és fényesebb, élmény tapogatni. Az biztos, hogy tudjuk, hova került a pénzünk, 500 oldal igényességet látunk.

Az más kérdés, hogy egyáltalán nem túlzás a szerzőt Dan Brown-hoz hasonlitani. Az első könyvei, ami a firenzei dóm épitéséről és a sixtusi kápolnáról szólt, érdekesek, fordulatokban gazdagok voltak, igen jól elmesélt történet lett belőlük azzal együtt, hogy a tárgyszerűség is megmaradt. Nem csoda, hogy mindenki zabálta a könyveit, hiszen általában unalmas tárgyszerűséget kapunk a téma iróitól, az a könyv pedig a legkevésbé sem volt az. Sajnos nem ő az első, aki a későbbi könyveiben nem tudta tartani a szinvonalat: az impresszionizmusról szóló könyve sajnos teljes tévedés. Kinget az 1860-as évek politikája érdekelte, és mellesleg, ha már a könyv cime az volt, irt pár mondatot az impresszionistákról is, de láthatóan egyáltalán nem értette meg a festőket, és nem is különösebben érdekelte a téma, össze-vissza ugrált az emberek között. Annál a könyvnél mondtam azt, amit Dan Brown-nál is, hogy most már elég, ezekkel a pocsék könyvekkel elrontja az amúgy kellemes szájizemet is. Nem veszek több könyvet tőle, mert úgyis csalódni fogok.
A dolgoknak azonban van kifutásuk, és ha én nem is vettem meg az új könyvét, akadt más, aki igen. És akkor már adtam neki egy esélyt, bár sejtettem, hogy feleslegesen.
A vizililiomok könyv egészen érthetetlen módon 1910 körül kezdődik, Monet már 70 éves, és épp egészségügyi problémái vannak. King nem bir magával, és kb. a második oldalon behozza Clemenceau-t, aki később miniszterelnök lett, mert ismerte Monet képeit, és találkoztak is párszor. Eleve nagyon vitatható 70 évesen kezdeni egy életművet, méghozzá úgy, hogy semmit, de tényleg semmit nem mond az előző 70 évéről. Értem én, hogy külön könyvet irt már az impresszionistákról, de egyrészt abban sem irt semmit róluk, másrészt ez egy kölön könyv, azért egy picit irhatott volna az előzményekről.Például óriási öngólt rúg azzal, hogy figyelmen kivül hagyja, hogy Monet nem volt mindig festősztár, sőt. Ebben a könyvben úgy kezdődik minden, hogy ő már szupersztár. Ez jogos, mert 70 éves korára valóban elért már mindent, de emiatt ekkor már abszolút nem is érdekes, hogy mi történik vele. Az 500 oldalnyi könyvet úgy lehetne összefoglalni, hogy Monet hiába öreg, megrázza magát, és monumentális vizililiomok sorozat festésébe kezd. Hát, ez a történet.
Egyre inkább azt érzem, hogy Kinget leginkább a háború, a monumentalitás érdekli, ebben a könyvben is részletesen ir arról, hány százalékkal lett drágább a kenyér a háború alatt, mi történt Verdunnál, miközben nyilvánvaló, hogy a csatáktól távol élő Monet legfeljebb a gyakorlati következmények miatt aggódott, hiszen 70 évesen nem megy el harcolni, és mivel volt pénze, a drágulás sem izgatta. Tényleg nem értem, miért akar King művészeti könyvet irni, de lassan leszokhatna róla..