Andrew Moore az amsterdami Reflex galériában

Amikor már nincs miről irni, jól jön egy Photo magazin. Egy szippantás a világból, és máris messze jár az összes itthoni téma, amiről irhatnék, de minek. Itt van viszont Andrew Moore barátunk, aki pont azokon a helyeken járt a világban, ahonnan érdekes anyagot tudott összeszedni. S mivel nekünk nincs három hónapunk arra, hogy bejárjuk ugyanazt a tájat, igy egyszerűbb a galériába ellátogatni.

Andrew képei olyanok, hogy azt mondaná az ember, én is meg tudtam volna csinálni. Látszólag semmi flikk-flakk nincs a képeken, csak éppen a jelenlét. Na ez az. Merthogy akárhogy is nézem, ma már az a nehéz a fotóban, hogy olyan helyet találjunk, ahol még nem járt más, ahol még nem fotózták le ugyanazt 85000-szer. Például Kuba is tipikusan az a hely, ahol már annyi fotós járt, és annyi kép készült, hogy már nehéz újat mondani. Nehéz, de nem lehetetlen. Mint ahogy Szabó Dezsőnek is épp csak Székesfehérvárig kellett elmennie, Andrew is talált olyat, amit más még nem látott.
Az elhagyott helyek fotózása különben is nemzeti sport, sokan csinálják, de itt nem csak erről van szó. Ezek nem egyszerűen elhagyott helyek, hanem helyek, amiknek hangulatuk van. Nagyon finom, illékony hangulat ez, jószemű fotós által. Izgalmas.

Wahorn a Missionart galériában

Nagyon ügyesen csinálja a Missionart. Egy idő óta elkezdte azt a szerepet betölteni, amit egyébként egy normális világban mondjuk a Műcsarnoknak vagy a Ludwignak kéne: neves alkotók összefoglaló jellegű kiállitását hozza, és mindig készül katalógus is, ami külön plusz pont. A siker pedig boritékolható.
Nem meglepő, hogy már Felugó tárlata sem fét volna be az eredeti Missionart picike termébe, igy a volt B55 galéria - kösz válság- tereit használják. Ez már nagyobb tér, de még mindig nem hasonlitható össze egy Ludwiggal mondjuk. Épp ezért viszonylag kevés képet látunk, és ha nincs is hiányérzetünk feltétlenül, azért azt egyből látjuk, hogy a katalógusban szereplő képek  egy Műcsarnokot is megtöltöttek volna.
A kicsi tér viszont ügyesebben kezeli a nagy munkákat.

Az itt látható Overseas girl például éppen kellemes méretű, de a galéria apró terében egyenesen hatalmasnak látszik. Erre több kép is rájátszik, vagy csak Wahorn jött rá, hogy nem kell telefesteni minden egyes négyzetcentimétert, mindenesetre ezek a lazább képek nekem jobban tetszenek. Vagy csak telitődtem már a pop artos telefestett dolgokkal.

Ami viszont örömteli, hogy a Wahorn képek tele vannak provokációval, méghozzá a jó értelemben. Nem fut el a testiség, a gondolkodás elől, ettől pedig a képei kicsit többek lesznek egy vászonnál meg némi festéknél. Kellemes kirándulásra hiv a galéria, kár kihagyni.

Anselm Kiefer a párizsi Pompidou-ban

Egy újabb érdekes kiállitás, amit most nem fogok látni. Az amúgy áprilisig nyitva tartó tárlaton az ismert német festőt mutatják be. Az utóbbi néhány évben látszólag a Pompidou is kicsit leeresztett, a nagy sikerű Dali kiállitás persze megismételhetetlen, de akárhogy vesszük, már Hantai Simon is ismeretlen volt ezen a szinten, Wifredo Lam pedig pláne, a közös bennük persze a francai hátország. Ilyen szempontból Anselm Kiefer sem kivétel, már 8 éve él a Pompidou közelében, hiába született Németországban.
Én azt szoktam mondani, bár lehet, hogy nincs igazam, hogy Anselm Kiefer az emberábrázolás Pollockja, ugyanis a képein az ember általában kicsiny és majdhogynem jelentéktelen, ami viszont körbeveszi, az lehetne akár Pollock továbbfejlesztése is. A megfolyások és absztrakciók jelenléte amúgy is kedvelt eszköze a kor festőinek.

Most nem fogok úgy tenni, mintha minden képét ismerném. Tavaly novemberben szemeztem már a kötettel, de végül nem hoztam el. Talán majd legközelebb. Talán. Csak egy kicsit izgulok hogy mikor lesz az a legközelebb, talán nem 50 év múlva...

A múlt szabadsága. Kiállitási katalógus Alföldi Róbert kiállitásához

Valakinek egyszer el kellene végeznie a munkát - gondoltam, amikor megjelent Szilágyi Sándor Neoavantgárd tendenciák könyve a rendszerváltás előtti magyar fotóról. Félreértés ne essék: a könyv fantasztikus, 400 oldal, belesűritettek mindent, amit csak birtak, és remekül bemutat valamit abból a világból. Az emberben szinte ott az öröm, hogy jaj de jó, hamarosan akkor biztosan kijönnek majd a hiánypótló életműkötetek is, és kiegészitik a képet.
Nem jöttek.
Egyáltalán nem tudom, mekkora siker volt az a könyv, de hogy stilszerűen szólva underground körökben az volt, az biztos. Nálam is. Sőt, csak második pillantásra veszi észre az ember, hogy mennyire hiányoznak az egyes művészeket bemutató összefoglalók. Mennyit beszél a könyv Kerekes Gáborról, de ha bárki bemegy egy könyvesboltba, róla könyvet nem vehet. Hajas Tibor irásairól jelent meg kötet, sajnos egyetlen kép nélkül. Erdély Miklósról semmi, nem folytatom. Még Tót Endréről van a legtöbb anyag, igaz a Modemnek köszönhetően, akik jó vastag katalógust adtak ki róla.
És hogy ez miért fáj? Azért, mert így Alföldi gyüjteménye is kicsit lóg a levegőben. Támaszkodik persze Szilágyi Sándorra, de nyilván, mivel minden gyűjtemény, ez is szubjektiv. Emberábrázolás, ez az Alföldi anyag főmotivuma, ami elég jól lefedi a többség munkásságát. De csak nagyjából. Tót Endrét biztos hogy nem, Perneczkyt sem, Kerekest meg aztán pláne- nála az emberábrázolás a kisebb rész.
Fanyalgok, de én sem tudok jobbat. Nem Alföldi tehet arról, hogy ez az ország nem becsüli meg a fotósait. Amikor Kincses Károly előadása arról kell szóljon, hogy Robert Capa emléktábláját levették a szülőházáról, mert nem fizették ki a nemtudoménmilyen hirdetési pénzt, hát azt kell mondjam, ez röhejes. És Alföldi azért mégis összegyűjtött 500 képet, ami nem kevés, nagyon nem az. Ez már külföldön is komoly gyűjtemény. És abban is biztos vagyok, hogy a katalógust is ő finanszirozta, hiszen a Mai Manó már évek óta nem ad ki semmit, a kiállitásairól még a semminél is kevesebbet. És a könyv igényes lett, és minőségi, bárki örömmel fogja feltenni a polcára. Én is.
Ennyit mondhatunk most.

Alföldi Róbert gyűjteménye a Mai Manó házban

Előrebocsátom, hogy ez egy csillagos ötös kiállitás és mindenkinek kötelező megnéznie. Uff.
Most már beszélgethetünk.
Mit tudunk a rendszerváltás előtti magyar fotóról? Azt, hogy ez egy érdekes valami lehet, számomra Tót Endre képei árulták el (meg persze a könyve). Aki persze nem is igazán fotós, de ettől válik még érdekesebbé a dolog. A fotót használók  nem művészetként, hanem főleg dokumentációnak tekintették a fotót. Később viszont kiderült, hogy ez a dokumentáció mégsem esetleges kattintgatás, hanem művészet. Ha most fel kéne mondanom a korszak alkotóit, Erdély Miklós, Hajas Tibor, Perneczky Géza jutna eszembe, a Balatonboglári kápolnatárlat. Szilágyi Sándor könyve után, aminek cime Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben, már egy egész más kép áll előttünk, főszerepben Kerekes Gáborral, Szilágyi Lenkével. Ez egy 400 oldalas Biblia, amiből széles kapun keresztül láthatunk rá a korszakra, és nem hittem, hogy van még tovább. Erre itt ez a kiállitás, ami az egészet még kontextusba is helyezi. Őrület.
Jól irja Szilágyi Sándor a katalógus (merthogy az is van) előszavában: a legfontosabb ebben az anyagban, hogy létezik. Galériák, múzeumok, alapitványok nem kapkodtak az anyag után, habár eszembe jut a Missionart és Ujj Zsuzsi tárlata, Felugó anyaga, de az biztos, hogy nem siettek megmenteni ezeket a kincseket. Érdekes, hogy pont Alföldi tette meg.

Ha feltenném azt az egyszerű kérdést, hogy miért egy magánembernek kell megmentenie a rendszerváltás előtti fotóművészetet, akkor belemehetnénk abba a kérdésbe, hogy minek van fotószövetség, minek van mng, műcsarnok, mma...Ezeket most hagyjuk, mert mindenki tudja a választ. Ami viszont előretekintés a jövőbe, az talán még szomorúbb. Mivel a művészet mára kiszorult a múzeumokból, ezért 50 év múlva a maiak képeit ugyanigy fogja megmenteni valaki, aki felvállalja majd. Készül majd egy hasonló kiállitás bizonyára..

Számomra amúgy Hajas Tibor képei voltak a legnagyobb hatással rám annak ellenére, hogy az életrajzi könyvét már olvastam és pár képét ismertem is. Vigyázat, szókimondó szövegek és képek, és duplán vigyázat, mert gondolatokat tartalmaznak..Fogyasztásuk csak kellő körültekintés után lehetséges.
Külön röhögök egyes emberek humorán. A bemutatkozó kép pl. rögtön a tűrt, tiltott, támogatott cimet viseli, és az én értelmezésemben a fehér lepellel eltakart férfi nemi szerv a tiltott, a hátsó, aminél a cérna szintén egy t betűt formál, támogatott. Vagyis a hátsóból kijövő dolgok támogatottak, az előlről jövők meg tiltottak..

Feltűnő még, hogy ezúttal hiányoznak a műkereskedelemben amúgy elvárt sorszámozások, sorozatmegjelölések. Ennek két lehetséges magyarázata van: egyrészt akkoriban nem tudták, mit jelent egy limitált kiadás, másrészt, és talán ez a fontosabb, ezek az egyetlen fennmaradt példányok. Mert ne felejtsük, hogy annak idején ezek nem jelentek meg sehol, nem vásárolták meg őket, nem kerültek múzeumba. Hááát, én egy halk köszönömöt elmondanék a gyűjtőnek, aki ezt kibányázta nekünk.

Most már Orwell-t mondok

Legyen annyi ez a bejegyzés, hogy iderakok egy linket egy fontos témáról? http://tranzitblog.hu/mit-tegyunk-de-tenyleg/
A helyzet a következő: ebben az országban úgy alakult, hogy az állam nagyon sok független szinházat, művészeti intézményt, újságot, néha még galériát is támogat azért, mert a sokszinűség érték, és ezek a szervezetek a támogatás mértékénél általában jóval többet tesznek a társadalomért, van aki forintosithatóan is, hisz mondjuk a Krétakör, a Szputnyik külföldön is sok előadást tudott létrehozni, amiből kitermelték a támogatás mértékét. Mások egyszerűen csak olyan értéket, művészetet, újságot stb teremtettek, ami az egész társadalomnak hasznos - hú de nagy szavak. A lényeg, hogy az egyes embereknek nem kellett közvetlenül megfizetni egy festőt, egy újságirót, netán irót, mert az állam fizetett valamennyit, amiből fenn tudták tartani ezeket.
Ezt a rendszert sok éven át egy NKA nevű intézményen keresztül végezték. Érdekes módon nagyon sokáig nem volt az se baj, ha a támogatott szervezet mondjuk épphogy ellentétes politikával birt, mint az NKA, és ez igaz volt a szocikra és a jobboldaliakra is. Működött ahogy működött, sokszor sokan vitáztak róla, elfolytak pénzek, nem volt hatékony. De.
Idén azt találták ki, hogy ha már úgyis itt van az mma, magyar mozgalmi akadémia, ja nem, művészeti, szóval ez a senki által meg nem választott, amúgy is irdatlan ökörségeket beszélő szervezet vegye át az NKA fölötti hatalmat. Namost, az mma-t nemhogy mindenki utálja, de oka is van rá, hiszen a szervezet soha nem látott embereknek itél magas ingyenpénzt, mindenféle teljesitmény nélkül, akkor, ha a támogatott azt mondja, hogy ő márpedig mélymagyar, és csakis a magyarság. Semmi bajom ezzel, sőt én is magyarnak tartom magam, de a művészetben ez a belemagyarázós dolog egyszerűen nem működik. Azazhogy vagy természetes, mint mondjuk Korniss Péternek, aki Erdélyről anélkül fotózott csodálatos képeket, hogy amúgy mélymagyarnak vallaná magát, teljesen természetes, hogy egyébként a művészi képességei ennek az országnak a javára válnak. Viszont aki azt mondja, hogy ő aztán nagyon magyar, az általában azt leplezi, hogy bármi más mondandója lenne. Épp ezért ciki, ha valaki annyira mélymagyarozik, mint az mma.
Namost. A probléma az, hogy az mma láthatóan mindenkit el akar taposni, aki nem mélymagyar. Csakhogy az NKA támogatás eddig nem erről szólt. Egy Krétakör éppenhogy birálja az országot, de nem öncélúan, hanem szembesit rossz dolgokkal, merthogy ez a szinház dolga (is). Az FKSE (fiatal képzőművészek) szintén nem mélymagyar, és még ezermillió olyan szervezet van, akik nem az mma szerint határozzák meg magukat. Számukra most két választás van:1. nem pályáznak az NKA-hoz, nem kapnak pénzt, bajban vannak 2. pályáznak, de akkor pitizni kell, bele kell irni a pályázatba, hogy mélymagyar vagyok, mégha nem is. Igazi 22-es csapdája, nemigaz? Hiszen ha egy nyilvánvalóan nem mélymagyar szervezet elkezd a pályázatában mélymagyarozni, akkor az hiteltelen. De ha nem kapnak pénzt, akkor attól magyarabbak lesznek.
Persze lehet azt mondani, hogy hagyjuk az egészet, ne adjunk pénzt senkinek. Számomra még ez is oké lenne, egy feltétellel. Az mma-nak sem. Minden más esetben nagyon szűklátókörű dolog megfosztani a normális szervezeteket a pénztől, amit eddig kaptak. Azért, hogy szolgáljanak.

Kovács Izsák festő Párizsban

Egy újabb párizsi magyar a kifogyhatatlannak látszó emigrációból. 1936-ban született, és 56-ban ment ki. Viszonylag részletesebb életrajzot szedtek össze róla, amiben az látszik, hogy a kinti magyarok segitették kiállitásokkal (vagyis azért állithat ki, mert magyar), de azért később, ha nem is sok, de néhány kiállitást összehozott.
Bár az életrajza több képét cim szerint emliti, én összesen 1 képét találtam meg, ami egy nonfigurativ, talán Rozsda Endréhez közel álló kép.
1982-ben kiállitott a Műcsarnokban a külföldön élő magyar származású művészek bemutatóján.
Úgy tűnik, a Képzőművészeti Alap vett tőle portrét még emigrációja előtt. Valahol porosodik az a kép, nyilván senki sem tudja ma már, hogy hol.
Mit lehetne még irni róla?